Történt egyszer, egy szép napsütéses napon, hogy Solymár felé vetődtünk vásárolni. A shopping után eredetileg Pilisszentivánra készültem kicsi M-mel sétálni, hirtelen felindulásból azonban mégis Solymár mellett döntöttem. Már régóta meg akartam nézni a község központját, ami beljebb esik a főutaktól, így még nem volt alkalmunk érinteni. A gyerekkel, egy futóbiciklivel és jó adag kíváncsisággal felszerelkezve elindultunk hát.

Igyekeztem a legrövidebb gyalogutat kinézni a telefonomban lévő GPS-en. A térképen jól látszott, hogy van egy-két átvágási lehetőség az utcák között, de csakis két lábon közlekedőknek. Na és persze futóbicikliseknek! A Terstyánszky Ödön utcán indultunk visszafelé, ahol is kicsi M-nek a lakótelep összes akadálymentesített lejáróján minimum egyszer le kellett gurulnia a bringájával. Amikor elértük a lakótelep és a PEMÜ üzletsor végét, átkeltünk a zebrán és elindultunk toronyiránt. A GPS szerint csakhamar belefutunk az első autók elől elzárt kis átjáróba. Igaza lett. Egy lakópark mellett vezető kanyargós járda végén egy meredek lépcső várt minket, ami a völgy aljába vezetett. Futóbicikli felnyalábol, kicsi M keze megmarkol és irány a mély!

A lépcső alján egy másik világba csöppentünk. A Pilisszentivánra vezető főút, az ipari hangulatú környezet, a lakótelep és üzletek után kertesházak, patak és rejtelmes utcák vártak. A patakon átkelve, azt követve, a Párkány utcán haladtunk egészen a kereszteződésig. A cél a Templom tér volt. Hiszen hol van a központ? Ahol a templom és a kocsma. A Rákóczi utat elérve elkezdtünk kikapaszkodni a völgyből, meredeken vitt fel az út. Az egyik kerítésnél halálra rémültünk egy kapunak nekirontó, csaholó kutyától. Én csak megijedtem, de kicsi M sírva is fakadt, úgyhogy némi szünet és vigasztalás következett. Amikor túl voltunk a megrázkódtatáson, folytattuk a kaptatást fel a dombra.

A Rákóczi út tetejét elérve már csak egy kis kurfli kellett, hogy meglássuk a templomot. Megérkeztünk Solymár központjába. A templom mellett közepes méretű játszótér van, ami kicsi M-et kevésbé izgatta, mint a futóbiciklizés, hiszen sem a lépcsőn lefelé, sem a hegyen felfelé nem voltak ideálisak a körülmények a bringázáshoz. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy míg én a Dózsa György úton visszafelé vettem volna az irányt, ő ragaszkodott ahhoz, hogy közlekedjünk végre síkban, így hát a Bajcsy-Zsilinszky úton indultunk tovább. És mint annyiszor, megint kicsi M-nek köszönhetem a felfedezés csodáját...

A GPS-re pillantva a Szabadság utcát böktem ki, ahol végre visszafordulhatunk. Be is kanyarodtunk az utcába, de mikor elértünk a térképen is jól látható nagy kanyarhoz, egy szűk kis gyalogúttal álltunk szemben. Nevezhetnénk akár sikátornak is. Ez a kis köz nemhogy a telefonos GPS-em térképén, de még a Google Maps-en sem látható. Viszont túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy kihagyjuk. Elindultunk hát rajta. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy kibetonozott vízelvezető árokban sétálgatnék (és nem lennék meglepődve azon, ha kiderülne, hogy tényleg az), a kilátás azonban kárpótolt. A vízelvezető árokban egy pillanatra toszkánai hangulatom lett. Ha mindezt csupán egy fotón látom, akár még azt is hihettem volna, hogy a kép egy olaszországi kisváros egyik sikátorában készült, távolban a hegyekkel.

A következő terv az volt, hogy a József Attila utcán balra fordulva kezdünk végre közelíteni az autónkhoz. De ott volt egy újabb sikátor. Körülbelül kettő másodperc alatt döntöttem úgy, hogy akkor irány a szűk kis utcácska. Még egy pár pillanatnyi Toszkánára vágytam. Jó döntés volt "lemenni a térképről". A végén a Pacsirta utcán kötöttünk ki, ahol rábukkantunk a Tuskó-forrásra, illetve annak építményére és felújításának emléktáblájára. Sajnos a helyszínen semmilyen leírást nem találtam és az interneten bogarászva is a nullához konvergál a forrásról felfedezhető információ mennyisége, úgyhogy ha bárki rendelkezik tudnivalóval a helyről, hálás lennék ha kommentben megírná, hogy ne maradjak ilyen tudatlan.

A Pacsirta közt elhagyva a Madách utcára tértünk rá, míg vissza nem értünk ahhoz a lépcsőhöz, amin leereszkedtünk kalandos utunk elején. A térképet nézegetve még számos kis szürkével jelölt gyalogutat fedeztem fel. Ha elképzelem, hogy ennél még sokkal több is lehet, hiszen az általunk bejárt sikátorok többsége sem volt jelölve, akkor nem kérdés, hogy kell még néhány sétát tennünk Solymár zegzugos kis utcáin. Most már tudom, hogy ha legközelebb Toszkánába vágyom, nem kell messzire mennem. Csak ide, a szomszéd községbe.

Kicsiny falunk nem bővelkedik programokban, de ezúttal sikerült abból a kevésből kettőt egy napra tenni. Ráadásul mindkettőt délelőttre. Nem voltam szívbajos, nagy hősiesen mindkettőt bevállaltam kicsi M-mel.

Sublót...

A sublót egy alacsony fiókos szekrény. Meg egy vásár neve Pilisborosjenőn, a Német Nemzetiségi Tájházban. A Sublótot minden évben egyszer rendezik meg. Idén volt a harmadik. A vásáron bárki eladhatja megunt, régóta porosodó tárgyait vagy egyáltalán nem poros kamrakincseit. A belépés a látogatóknak ingyenes, de az árusoknak asztalpénzt kell fizetniük, sőt ha jól hallottam, az eladott holmik után is le kell adniuk valamennyit. A bevételt a tájház javára fordítják. Tavaly a tető felújítására gyűjtöttek. Mivel az már elkészült, gondolom most a homlokzatra, mert legközelebb azt tervezik renoválni.

Azon a bizonyos szép, szombati reggelen itt kezdtük a programunkat kicsi M-mel. Bementünk és kb. három perc múlva már kinn is voltunk. Alig pár asztalnál voltak árusok és annak sem volt igazi garázsvásár hangulata. Egy néni jó erős chili paprikát kínált nekem befőttes üvegben elrakva, de nem voltam vevő rá. A kicsit csípős OK, a nagyon erős nagyon nem OK. "Apa biztosan szereti." Igen, Apa szereti, de köszönöm, nem kérem. A gyorsan felejthető élmény után a pár házzal odébb lévő, pilisborosjenői szakzsargonban csak "régi" óvodának nevezett helyre mentünk.

...és más vigasságok

A Mesevölgy Nap szintén évente egyszer van. A jelenlegi és leendő óvodásoknak szervezik. Mi az utóbbi csoportba tartozunk. Jut eszembe: már megkaptuk a határozatot kicsi M óvodai felvételéről. Na, de kanyarodjunk vissza a programhoz. Már a falu túlvégén is hallani lehetett a szirénákat. A családi napra ugyanis kivonult a helyi megbízott rendőr és az önkéntes tűzoltóság is egy-egy járművel. Persze nekünk azonnal a rendőrautóhoz kellett mennünk és kicsi M már-már hajlott arra, hogy beleüljön, amikor az egyik gyerek megnyomta a szirénát és az én fiam fülét befogva már hátrált is. Aztán rácuppantunk a tűzoltóautóra, ami újra és újra, gyerekekkel dugig tömve rótta köreit a faluban. Próbáltam győzködni kicsi M-et, hogy mi is szálljunk fel, már csak az én gyermeki vágyaim kielégítése végett is, de kisfiam inkább csak messziről csodálta a nagy piros autót. Végül legalább arra sikerült rávennem, hogy bejussunk az óvoda kapuján. Kifizettük a felnőtteknek 200, gyerekeknek 100 Ft-os belépőt, majd körül néztünk odabenn.

Azt kell, hogy mondjam, az óvodavezető néni akár rendezvényszervezőnek is felcsaphatna, ha elégedetlen a pedagógusi fizetésével. A családi nap rendezése ugyanis falusi szemmel kifogástalan volt. Az óvoda udvarán sorakozó játékokon kívül két ugrálóvárban tombolhattak a gyerekek, a nyugisabbak pedig a túloldalon festhettek, nyomdázhattak, kupakokat ragaszthattak és még számos foglalkozás volt, amit időnk sem volt kipróbálni. Mindezt a hulladék újrahasznosítás jegyében, mert nemrég elnyerték a "Zöld Óvoda" címet. Ezért aztán a Mesevölgy Nap előtt jött az e-mail, hogy ha szeretnénk üdítőt fogyasztani, akkor vigyünk magunkkal poharat, mert a környezet megóvása - és az elnyert cím miatt - nem használhatnak műanyag poharakat. Boldogan becsomagoltam és vittem magammal, bár végül azt nem vettük elő. A sütiket azonban lecsekkoltuk, amit szülők készítettek és 50, 100, 200 Ft-okért árultak. Remek ár-érték arányt állapítottam meg és örültem, hogy az óvodai alapítványnak való gyűjtés ezesetben nem a lehúzásról szól, hanem a sok kicsi sokra megy elvét követi.

És hogy mivel töltötte kicsi M az időt? Miután túljutottunk a kapun és a jegyvásárláson, egy festő asztalnál kötöttünk ki, ahol WC-papír gurigák felhasználásával virágokat lehetett nyomdázni és a gurigákból vágott papírfecnikkel festeni. Röpke pillantást vetettünk az állatsimogatóban a vadászgörényekre. Leteszteltük a sütiket a fűben ülve, majd kicsi M kinézte magának az egyik ugrálóvárat. Nem hittem, hogy ez jó ötlet, de levettem a cipőjét és beprájszoltam a bejáraton. A körülötte eszetlenül ugráló gyerekek miatt négykézláb lemerevedett, majd kisvártatva ordítani kezdett, úgyhogy kiszedtem. Miután megvigasztaltam, gondoltam átviszem a kevésbé imbolygó, jól ismert csúszdára. Örömmel fel is mászott, majd a tetején megállt és nem tudott mit kezdeni a nála sokkal nagyobb, elevenebb és élelmesebb gyerekekkel, akik majdhogynem a fején átmászva előztek be a lecsúszásnál. A szája ismét legörbült, sírni kezdett, majd úgy kellett lepecáznom a kb. 2 méter magasból, mert akkor már egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni. Ezután visszatértünk a biztonságos festéshez. Utolsó reményteli próbálkozásom, hogy beküldtem az oly népszerű "kisházba", amiben két kisfiú volt, de már a bejárattól bőgve jött vissza, mert "azt mondták, hogy menjek el innen", hüpp-hüpp-hüpp.

Itt aztán feladtam a családi napos programunkat és eljöttünk, mert alapvetően azért vittem el, hogy barátkozzon az óvodával. A történtek azonban cseppet sem hajtották az én malmomra a vizet, sőt! Nem baj kisfiam, én így szeretlek! Bár tény, hogy kemény napok várnak rád az oviban...

Most hétvégén Majális lesz az iskola udvarán, júniusban pedig Tűzoltónap. Hát, így mulatunk mi, amúgy falusiasan.

Kicsi M másfél hónapja folyamatosan beteg. Vírusfertőzés, megfázás, abból arcüreggyulladás, két nappal az antibiotikumos kezelés után pedig vírusos torokgyulladás közel 40 fokos, csillapíthatatlan lázzal. A gyerekorvos-orr-fül-gégész-Heim Pál kórház háromszögből menekülvén a vasárnapi ebéd után kértem egy óra szünetet...

Nem kérdés merre indulok. Az erdő felé. A kéktúra útvonalon indulok el. Ismerős ösvény, ismerős kövek. Hagymaillat csapja meg az orromat. A medvehagyma szezonnak még nincs vége? Nem vagyok rajongója, nem is állok le keresgélni. Tovább megyek. Pár hete még minden kopár volt. Most pedig minden harsogó zöldben pompázik. A természet felvette nyári köntösét és még nem fakította meg színét a nap. Az avar helyén csaknem térdig ér a fű. Mint egy túlméretezett perzsaszőnyeg terül el a fák alatt. Meg szeretném örökíteni fotón, de tudom, hogy úgysem tudná visszaadni, amit valóban látok.

Pár perc séta után rádöbbenek, hogy a telefonomat még mindig a kezemben szorongatom. El akarok menekülni egy órára és mégsem tudok megszabadulni a mobilomtól. Civilizációs átok. Az egész erdő virágzik. Még a kőbánya sanyarú földje is virágba borult. Mindet le akarom fényképezni. Mindnek tudni akarom a nevét. Fehér, kék, lila, sárga. Az egyik pont olyan, mint a gyerekrajzokon a napocska.

Egyszercsak letérek a kéktúra útvonaláról. A kőbánya felé veszem az irányt. Sokszor jártam már erre, térkép nélkül is biztosan mozgok az erdőben. Keresek egy helyet. De ez az út nem arra visz. Ez egy új ösvény. Egy tűzrakó helyhez érkezem. Egy pillanatra megállok. Körbejár a szemem, szemben felfedezek egy kijáratot. Felmászom az apró kis dombon és újra a kék jelzésen haladok. Egy kereszteződésnél megállok. Ez lesz az az út, amit keresek. Ami elvisz arra a helyre.

Kicsi M-mel fedeztem fel. A kőbánya peremén végighaladó jelöletlen ösvényen lehet megközelíteni. Terveim vannak ezen a helyen. Nem szeretném megtartani csak magamnak, magunknak, de most még igen. Most csak az enyém. Mohaszőnyeg borítja az odavezető utat, amely egyszercsak kiszélesedik és mint a színházban felgördülő függöny, elém tárja a csodát. Szemben a Nagy-Kevély, alattam a "semmi". Leülök az egyik fa tövébe, a mohával kipárnázott földre. Nemrég még sokkal élénkebb volt a "szőnyeg" színe, de mára már megkopott. Cserébe a Nagy-Kevélyt képkeretbe foglaló fák zölddé váltak. Azon töprengek, vajon pár év múlva a bányát visszahódító fák eltakarják-e majd ezt a kilátást. Bámulom a földön szorgoskodó hangyákat. Bambulok. Ritka pillanat. A távolban esőfelhők tartanak gyülekezőt. Ránézek a telefonomra, ami még mindig ott van a kezemben. Lassan letelik az egy óra. Becsukom a szemem, hallgatom a szelet, a madarakat, a csendet.

Aztán felállok és az ismerős kőlépcsőkön a bányába ereszkedek, majd a sokszor bejárt úton hazafelé indulok. Útközben egyszer megtorpanok az avarból hallatszó zörejre. Naivan azt gondolom, hogy talán látok egy őzet, de csak egy feketerigó táncol az ágakon. A fák között már átsejlenek a házak. Hamarosan elérem a falu szélét. A szünetnek vége.

Kicsi M lassan betölti a hármat. Az érdeklődő kérdésekre, hogy mikor kezdi az óvodát, eddig közömbösen, tulajdonképpen érzelem mentesen odavetettem, hogy szeptemberben. Aztán mikor első alkalommal felhívtam az óvodát és letettem a telefont, ott álltam megkövülten: te jó ég, óvodás lesz a gyerekem!

Halványan derengett egy tavalyi faliújság hirdetés, amelyben az állt, hogy az óvodai beiratkozás áprilisban van. Elraktároztam az infót a "háttértárolómban", majd márciusban felírtam a teendők közé: "óvodát felhívni". Jó néhány hétig halogattam a dolgot, mert mindig volt valami fontosabb, ami miatt hátrébb sorolódott. Aztán úgy március második felében végre felemeltem a telefont. Beszéltem egy hölggyel, aki elmondta, hogy lesz nyílt nap meg kábé mikor lesz a beiratkozás, de pontosat nem tudott mondani, hívjam fel másnap az óvodavezetőt. Letettem. Másnap újra tárcsáztam. Nyílt nap: április 9., beiratkozás: április 20-21. Mindkét időpontot - amolyan ősi módszerrel - feljegyeztem a falinaptárra.

Közelgett a nyílt nap, amit jobban vártam mint a gyerek. Nyilván, hiszen ő még azt sem tudja mi az az óvoda. Eddig ugyanis nem stresszeltem a témával. De előző este azért elejtettem neki. Másnap reggel, épp csak kinyitotta a szemét, majd közölte: "Megyünk az óvodába!" A hátizsákomba gondosan bepakoltuk a váltócipőinket és elindultunk M-mel hármasban. Az óvodához közeledve már messziről mutogattam a gyereknek az épületet. "Hol lehet ide bejutni, hol lehet ide bejutni?!" - kántálta hihetetlenül lelkesen. Anya pedig egyre izgatottabb lett, de már inkább ideges- mint kíváncsi-izgatott...

Az új óvoda

Pilisborosjenőn két óvoda van. Na, nem régóta. Az új óvodát már volt szerencsénk látni felépülni, egy éve üzemel. A falu végében áll, tovább már autóút sem vezet. A bejáratnál kedvesen fogadtak, kicsi M-mel "barátkoztak" az óvónénik, kapott csinos névtáblát is. Aztán megkezdtük roadshow-nkat a három csoportban: őzike, mókus és bagoly. A csoportszobákba belépve körülnéztem persze, de már az óvónéniket kerestem a szememmel. Azonnal beindult a röntgen-gépezet... Milyen a kézfogása? Őszinte a mosolya? Meg van a szikra kicsi M és közte? Egyáltalán hogy bánik a gyerekkel? Miért erőszakolja rá a gyerekre a kézműveskedést? Miért nem erőszakolja rá a gyerekre a kézműveskedést? Miért nem segít a nyomdázásban? Miért segít a nyomdázásban? Csak arra tudtam gondolni, hogy ez vagy az a nő lesz egész nap a gyerekemmel. HELYETTEM! Eléggé fog rá figyelni? Meg tudja majd mondani, hogy miből mennyit evett? Észreveszi majd, ha fejjel előre akar csúszdázni? Rendesen felöltözteti ha hideg van? Az egyetlen vigaszom mindeközben az volt, hogy kicsi M tökéletesen jól érezte magát, jött-ment, beszélgetett, válaszolgatott a kérdésekre és persze igazi pasi módjára minden szobába belépve kijelentette, hogy szeretné tudni, hol vannak az autók.

A régi óvoda

A régi óvoda is szépen fel lett újítva, gyönyörű a kertje, klasszak a játékok az udvaron. A falu központjában található, az önkormányzattal szemben. Itt két csoport van: cinke és süni. Meg egy harmadik, a Waldorf. Mi maradunk az államinál. Ez az épület egy kicsit labirintusosabb, a szobák kuckósabbak, van galéria, alatta kis "bunker". Nincs fix alvóhely, alvásidőn kívül a kiságyak egymásra rakásolva pihennek. (Az új óvodában galérián alszanak a gyerekek, így nem kell mindig összepakoni a fekhelyeket.) A két óvoda közti sétának köszönhetően kicsit megnyugodtam, de azért a "röntgen-sugarakat" szórtam ezerrel. Egy ismerős anyukával és kisfiával is találkoztunk, ez is kissé elterelte a figyelmemet.

Mindkét óvoda mind az öt csoportját végig látogattuk. Szántunk rá két teljes órát. Az érzelmeim vegyesek. A kérdésem sok. Jövő héten beiratkozás... Te jó ég, óvodás lesz a gyerekem!

Hosszú hallgatás után folytatódik a "Pilisborosjenőn az élet" blog. Másfél év tapasztalatát próbálom összesűríteni az idei év első írásában. A téma: hol és mit érdemes vásárolni a környéken? Igazi hasznos olvasmány lesz minden "újlakó" számára, méltó eme internetes napló eredeti küldetéséhez. Legalábbis remélem...

Kicsi

Nem tudom, hogy más háztartásokban hogy van ez, de nálunk van a "kisbevásárlás" és van a "nagy". Kisbevásárlást többnyire hetente egyszer ejtek meg, ritkán kétszer. Ez az egy vagy maximum két shoppingolás is általában a kenyér beszerzésében merül ki. Erre a legközelebbi megoldás a kisbolt itt a faluban, a Meditop mellett, vagy a Coop a templom utcájában. A kisboltba sietni kell, mert délre általában elfogy minden pékáru. Viszont - jó falusi bolt mintájára - szinte minden van, meglepő módon még laktózmentes termékek is. A Coop most már több mint egy éve, hogy működik. Ritkán megyek oda, mert nagyon drága és az árukészlet is elég hiányos, laktózmentes cuccokat például vadászni kell. Viszont imádjuk a zsámbéki sodort kiflit, amiért néha mégis csak elvándorolok oda, na meg, hogy helyben költsem el a pénzünket, ezzel is próbálván életben tartani a falu egyetlen "szuper"marketjét. Hát, vagy felhívom M-et, hogy hazafelé hozzon kenyeret.

A nagyobb "kisbevásárlásra" két bevált helyem van. Az egyik az ürömi CBA, a másik a solymári Spar. Az ürömi CBA-ba "csak kenyérért" is be szoktam ugrani, ha éppen jövök-megyek a környéken. Itt a "Nemzetünk Kenyere" és a "Molke Aktív" jött be leginkább. Az ürömi CBA-t egy korábbi írásomban már dícsértem és a véleményem azóta sem változott. Szeretem a zöldség választékot és a minőséget is, de persze vannak félresikerült heteik, amikor inkább csak áttolom a bevásárlókocsit ezen az osztályon. Általában mindig van élő hal, de én sohasem veszek. Viszont sokféle tengeri halat is árulnak, amik jégen fekve várják, hogy haza vigyem őket. Na, ezekből szoktam is venni. Korrekt a laktózmentes és egyéb bio-reform-diétás-gluténmentes választék is. Kényes vagyok a felvágottakra, de itt lehet jókat kapni a pultból, sült császárt például szinte minden alkalommal vásárolok, ha ott járok. Amit viszont nagyon nem kedvelek az az, hogy a sajtokat hatalmas darabokra vágva árulják, pedig én szeretek inkább többfélét és kisebb darabokat venni. Néha, ha nincs időm vagy kedvem főzni, a CBA éttermében veszek ebédet magunknak. Sokfélét és finomat főznek, van napi menü is. A cukrászda sem rossz a CBA-ban, bár laktózmentes sütit nem nagyon árulnak.

A másik, viszonylag újabb keletű kedvencem: a solymári Spar. Azért is szeretek odajárni, mert mellette van a DM, van kreatív hobby bolt, virágos, gyógyszertár és kínai is. Itt egy kalap alatt mindent el tudok intézni, be tudok szerezni. A Spar a Pesten megszokott színvonalat nyújtja. Széles felvágott- és sajtválaszték (nem túl nagy darabokra vágva!), laktózmentes termékek, rengeteg pékáru, főleg péksütemény. Az egyik tejtermékes pult végében szépen felsorakoztatva a rövid lejáratú, leárazott termékek, imádok itt bogarászni és jó üzletet csinálni. A pénztáraknál a lejárat közeli pékárukból is érdemes szemezgetni. Érdekes, hogy nem sokkal messzebb van a szentendrei Interspar, ahová mégsem szeretek járni. Nem is azért, mert nagyobb és valamilyen kísérteties oknál fogva a nagyobb boltban mindig többet vásárolok, hanem mert olyan diszkontáruház jellege van az épületnek, és hiába ugyanolyan a Spar belülről, mint bármelyik másik, mégse megyek oda szívesen.

A teljesség érdekében: a solymári Spartól egy köpésre, Pilisszentiván irányában van Aldi, amiből van egy másik is a budakalászi Auchan mellett. Lidl-ből is van kettő, az egyiket a Rókahegyen átautózva, a Szentendrei út irányában érhetjük el, a másik pedig a Bécsi úton leledzik. Kihagytam valamit?

Nagy

Auchanokból nagyon el vagyunk eresztve. Az egyik Solymár felé, a másik Budakalászon van. A budakalászi nagyobb, ennél fogva sokkal forgalmasabb is, viszont idegbajt kapok az M0 felhajtónál most már szinte állandósult kocsisortól, ami a korábbiaktól eltérően délelőtt 10 után is standard, éppen ezért inkább a solymárit szoktam választani. A solymári Auchan kisebb, félreesőbb, de ebből adódóan még karácsony előtt is tűrhető volt a tömeg. Ide hordom a szelektív szemetet is, a kukák az áruház mögött vannak. Az üzletsoron itt is sok mindent el lehet intézni, meg lehet venni (gyógyszer, virág, csomagátvétel, posta stb.) és bankautomatából is van egy pár, ami bizony fontos, ha az ember lánya falura költözik, ahol nincs minden sarkon ATM. (Pilisborosjenőn csak egy darab automata van az önkormányzat oldalában.) A legtöbb laktózmentes termék az Auchanban van, csokitól a tejszínhabig mindent megtalálni, csak kell egy pár alkalom mire mindent megtalál az ember, mert a csooportosítás nem annyira logikus. Az Auchanban nem szeretek felvágottat venni pultból, mert nem találom őket frissnek és nagyon vastagra szeletelik, ezért itt maradnak a vákuum csomagolt változatok. Húsárut viszont legtöbbször itt veszek. A zöldségválaszték itt a legszélesebb.

Egy időben rákaptam a bécsi úti Tesco-ra. Korábban ki nem állhattam a Tesco-t. Nem is tudom, hogyan keveredtem oda. Talán a Jysk-be mentem, ami mellette van és egyúttal elintéztem a kajavásárlást is? Valószínűleg így történhetett. A kellemes csalódásra viszont határozottan emlékszem. Ahhoz képest, hogy Tesco, minden rendezett, tiszta, feltöltött polcok és kedves pénztárosok vártak. Egy-két alkalom után azonban rá kellett jönnöm, hogy a lejárt termékeket ellenőrző kolléga vagy kollégák nem végzik valami jól - ha egyáltalán végzik - a munkájukat. Ugyanis több alkalommal sikerült lejárt dolgot vennem. Míg a tejtermékek esetében általában rutinból megnézem a lejáratot, az elősütött pékárunál nem nagyon jutott eszembe... A másik idegesítő dolog pedig az a rengeteg dolgozó, akik az online vásárlásokhoz szedik össze a cuccokat. Tele van velük a bolt, alig lehet tőlük néha közlekedni. Ezért aztán a hirtelen fellángolást követően már csak távolról szeretjük egymást a Tesco-val. Zabkásáért néha kénytelen vagyok elugrani, mert az viszont nagyon bejött. A Tesco sajátmárkás változata. És fontolgatom, hogy ha elfogy a hűtőből a savanyúság, akkor oda megyek újabb készletért, mert a savanyúságos pult az egyszerűen fantasztikus, legalábbis a kirakat és az illat-marketing engem meggyőzött.

Az Intersparról már írtam, ami Szentendre szélén, a Pomáz felé vezető út elején, az OMV benzinkút után van. Metro is akad, a Lupa-sziget elágazásánál van a bejárata. Hiányzik valami?

Záró mondat(ok)

A szubjektivitás a témából adódóan elkerülhetetlen, de senki ne hagyja, hogy a véleményem bármilyen irányban is befolyásolja. Tessék felderíteni a terepet és saját tapasztalatokat gyűjteni! Megosztani ér. Fényképek most nem ékesítik írásomat, de ha bárkinek hiányérzete támadt emiatt, ne habozzon reklamálni. De várjunk csak! Egyet mégis csak közlök... Aki ilyet akar látni, annak az ürömi CBA-ba kell beugrania egy kis kenyérért.

Igazán nem panaszkodhatunk. Idén hosszú ősszel ajándékozott meg minket a természet. Magától értetődő, hogy az utolsó meleg novemberi napokat nem a négy fal között töltöttük...

Amikor rám jön a kirándulhatnék, leveszem a polcról a pilisi turistatérképet. Szétnyitom, kiterítem. Imádom! Világosabb zöldek, sötétebb zöldek, sárgák, barnák. Réteket látok, erdőt, szántóföldeket és hegyeket. Benne sok-sok piros vonal tekergőzik. Mind-mind egy-egy újabb, felfedezésre váró út. Megkeresem Pilisborosjenőt, aztán körülnézek a környékén. Messzebbre is elkalandozik a szemem, de az utazás sok idő és sok pénz. A tekintetem visszavándorol a szomszédos falvakra.

Meg nem tudnám mondani, hol hallottam a pilisszentiváni Jági-tóról, de valahogy belekerült a tudatomba. Arra téved a szemem. Felfedezek egy írást az egyik turistaút mellett: Jági Tanösvény. Előkerül a számítógép, begépelem a keresőbe a nevet. Egy blog bejegyzésre bukkanok. Mindent megtudok belőle, sőt egy letölthető pdf-re is ráakadok, ami a tanösvény állomásait mutatja be. A leírás szerint a tanösvény mindössze 3,5 km. Bátran vállalkozom rá kicsi M-mel, hiszen a múltkor simán legyalogolt 5 km-t és abban még szintemelkedés is volt, ez meg a blog szerint szinte egyenes terep.

Tehát egy meleg novemberi napon - amire napsütést ígértek és 17 fokot, ám az idő borús volt, viszont a 17 fok stimmelt - beszálltunk kicsi M-mel a kicsi autómba és elindultunk Pilisszentiván felé. Solymár irányából közelítettünk, elkerülve a sokkal forgalmasabb 10-es utat. Indulás előtt megnéztem a térképen, hogy egy sportpálya mellett kell bekanyarodnunk, még mielőtt elérnénk a 10-es utat. A GPS-t nem izzítottam be. Volt egy széles utca balra, ami gyanús volt, de sportpályát nem láttam. Mentünk tovább, de már majdnem elértük a 10-es utat, úgyhogy az utolsó lehetőségnél gyorsan félreálltam és megfordultam. Visszafelé bekanyarodtam azon a gyanús utcán és bingó! A sportpálya egy kicsit beljebb volt, de ott volt, felette pedig egy hatalmas parkoló.

A tanösvény rögtön a parkoló alatt indult. Egy zöld levél jelezte az utat. Kicsi M-be már most oltom, illetve az apjával együtt oltjuk az erdő és a túrázás szeretetét, gyorsan meg is tanítottam hát neki, hogy milyen jelet kell keresni a fákon. Elvégre sokkal izgalmasabb a séta, ha van közben valami feladat. Kiabált is szorgalmasan minden alkalommal, ha meglátta. (A jelek elég sűrűn vannak felfestve...)

Az első megálló egy kis kitérővel a fák között található. Egy régi kőfejtőhöz érkeztünk, ahol belátni a hegy gyomrába. A lyuk félelmetes volt, még én sem mertem közel menni és belenézni. Nem is időztünk sokáig, mentünk tovább. A következő állomás a Jági-tó, amit eredetileg pisztráng tenyésztési célokkal hoztak létre, de a számításaikat keresztülhúzta a bányászat. Ma a halak helyett békákat lehet itt megfigyelni, de biztosan nem novemberben, mert mi most egyet sem láttunk.

Az út egy akácoson visz keresztül és már én magam is türelmetlenül baktattam, várva a blog által említett kilátót és a kilátást a környékbeli hegyekre. Az akácerdőből egy kis fahídon keresztül lehet kijutni, ami alatt nem víz, hanem egy óriási csalános van. A lécek - szerintem - felújításra szorulnak, itt-ott mozognak, itt-ott lyukak tátongnak, kicsi M lába bele is csúszott egybe, de anya erősen szorította a kis mancsát.

A táj kinyílt és én egyre izgatottabban vártam az ígért panorámát. Elhaladtunk egy düledező faépítmény mellett, ami egykor akár kilátó is lehetett. Átsuhant az agyamon, hogy talán itt kéne megállni, de el voltunk foglalva egy, a turistaúton pöfögő (?!) robogóval. Mentünk, csak mentünk tovább és a kilátás sehol, ámbár jött a blog által említett kerítés mászás és a következő állomás. Tök jó!... A tanösvény csúcspontjáról, a hegyek látványáról lemaradtunk... A Hársas-forrásnak már csak a neve van meg, a víznek hűlt helye. Egy kicsit azért szusszantunk az erdei pihenőhelyen, de a különböző fafajták tanulmányozásával - ami ezen az állomáson "feladatunk" lett volna - már elkéstünk, mert a levelek lehullottak. Az avar sűrűn belepte az ösvényt, tényleg csak a fákra festett zöld levelek segítették a tájékozódást. Egy helyen sikerült is elvétenem a dolgot, aminek eredményeként a tanösvény utolsó szakaszáról lemaradtunk. Egy rossz forduló egy kis réten és mi már a lakott területen bandukoltunk, míg az ösvény, nem messze tőlünk, valahol az erdőben kanyargott tovább... nélkülünk.

A nem túl sikeres tanösvény látogatás (se béka, se kilátás, se tanulmányoznivaló lombkoronák, se méltó befejezés) további árnyoldalai:

1. A túrát 2,5 óra alatt sikerült teljesíteni, ami még kicsi M-mel is rekord lassúságúnak számít. Nem tudom, hogy mi volt vele, de szinte vonszolta magát és méterenként kellett könyörögni neki egy újabb méter megtételéért.

2. Elég nagy volt a szél aznap, ami kicsi M-ben az elsuhanó autók zaját idézte fel, ezért túlzás nélkül állíthatom, hogy 2 másodpercenként nézett hátra, hogy nem jön-e autó, közben pedig állandóan az ösvény széle felé húzott - hiszen ha autó jön, oda kell félreállni - a görcsösen szorító kis kezeivel.

3. Akkor indultunk hazafelé, amikor már délutáni alváshoz szoktunk készülődni. Ennek következtében kicsi M kb. 2 percen belül elaludt a kocsiban, jó mélyen, itthon viszont azonnal felébredt amint megálltam, de nem engedte, hogy kivegyem az autóból. Mikor azonban sikerült kiszednem, mintegy 30 perces, klasszikus "földönfetrengős" hisztit nyomott le, aminek tárgya az volt, hogy ő még kinn akar maradni az udvaron játszani.

Na, ezek azok a napok és pillanatok, amikor utólag azt gondolom, hogy még az udvarra sem kellett volna kidugni az orrunkat, nemhogy kirándulni menni. Világvége hangulat, totál depresszió. Egy hét távlatából viszont azt mondom: vissza kell mennünk a Jági Tanösvényre szépíteni, béka kuruttyolást hallgatni, gyönyörködni a kilátásban, fákat tanulmányozni és nem letérni az útról.

A "Kiskertem - 1. rész" folytatása végre megérkezett!

Ahová nem süt a nap

A legnagyobb fejtörést a bejáratunk előtti, rézsűkövekkel kirakott kis kertrész okozta. Az ok, hogy ide aztán egyáltalán, de tényleg egyáltalán nem süt a nap. Lázasan bújtam a webet, hogy mely növények bírják a teljes árnyékot. Azóta a  telefonomban egy külön jegyzet van, ahová a félárnyékot és árnyékot kedvelő virágok neveit gyűjtöm.

Első körben - a sziklákon és göcsörtös faágakon kívül - erdei ciklámen, árvácska, árnyékliliom és páfrány került beültetésre. Az erdei ciklámen hamar feladta a harcot és a földdel vált egyenlővé. Az árvácskák szinte egész nyáron át bírták, ahhoz azonban már túl sötét volt, hogy a levirágzás után elszórt magjai kikeljenek. Az árnyékliliom hosszas várakozás után, de kihajtott és csak a napokban sárgultak el a levelei. Igaz, a vékony termőréteg miatt nem nőtt túl nagyra. A legnagyobb sikert a páfránnyal értem el, bár egy ismerősöm a múltkor megkérdezte, hogy "ez valami törpe fajta?". De nem, nem az, csak neki sem jutott túl sok föld.

A nyár folyamán ültettem még - több körben - borostyánt, amiből most már elég sok gyökeret eresztett és a tervek szerint, vagy azokkal épp ellenkezőleg hajt, fut. Kövirózsák is otthonra leltek ebben a kis kertben, amik látszólag jól érzik magukat, sőt kis rózsákat is növesztettek és egy "emelettel" lejjebb hullajtották, hogy ott aztán újabb kolóniákat hozzanak létre az én legnagyobb örömömre. A kertészetekben sosem hagyom ki a "ments meg!" feliratú polcokat, így jutottam potom pénzért egy fogalmam sincs milyen nevű futónövényhez, ami kezdetben nem mutatott túl nagy lelkesedést a hely iránt, de ősszel egészen életre kelt és mintha elkezdett volna terjeszkedni. Tavasszal derül majd ki igazán, hogy sikerült-e megmenteni. Na, és persze van itt még sok-sok ibolya, amiket tavasszal, a kert másik szegletéből telepítettem át ide. Ők a másik sikertörténetem, mert nagyon szeretnek itt lenni, nőnek mint a gomba és futnak ezerfelé. A kísérletezés és beültetés kikeletkor folytatódik, amikor arra is fény derül, hogy a most októberben elvetett medvehagymából lesz-e valami. És még akkor is évekbe telik majd, hogy élő növényfüggöny takarja el a ronda betonkockákat.

Tarkaság, büszkeség

A kocsibeálló szegélyét még tavaly ősszel kezelésbe vettem. A sarokra fűszerek kerültek a kert más zugaiból átcsoportosítva, az egyenes részre pedig nárcisz, tulipán, göngyike és krókusz hagymák, majd pedig azok tetejére árvácskák, bőrlevél és krizantémok.

A tél múlásával egyre izgatottabban vártam, hogy a fejben elképzelt tarka szín- és formakavalkád hogyan mutat majd a való életben. Arra nem gondoltam, hogy helyette majd az időközben megvásárolt autómat fogom bámulni az ablakból, amivel kénytelen voltam elé parkolni. Mondjuk látványnak az sem rossz, de a virágokért cipőt kellett húznom és kimenni az udvarra. Megérte! Mindkettő. A hideg és nyirkos erdei klímának köszönhetően nálam még csak a krókuszok nyíltak, mikor máshol már a tulipánok, és majdnem egy hónappal tovább gyönyörködhettem a tavasz - szerintem - legszebb virágaiban. Az árvácskákban pedig még tovább, amiket ugyan némileg meggyötört a téli fagy, de a meleg beálltával újra kihajtottak. A krizantémok már kevésbé voltak szerencsések, a három közül mindössze egy maradt életben, de idén a törpéből óriás lett és most kezdi bontani lila szirmait.

A nyári virágözönhöz a magvetés lett volna a sikeres választás, de ezt valahogy elmulasztottam. Semmilyen kínzás hatására nem bírnám felidézni, hogy milyen okok játszottak közre. Lustaságom, feledékenységem, tanácstalanságom vagy ezek összességének kompenzálásaként nyár elején jártam a kertészeteket és vásároltam egy-két olcsóbb, de hosszantartó és -virágzó növényt. A földben megbúvó és az elvirágzást követően fel nem szedett virághagymák miatt meglehetősen nehéz volt lyukakat találni nekik, de szerencsére az egyre növekvő bőrlevelek és az egész nyáron át virító árvácskák segítettek betölteni az üresen maradt foltokat. A végeredmény egészen vállalható lett, de jövőre résen leszek és virágmagokat szórok szerte-széjjel, hogy minél bujább és tarkább kiskertem legyen.

S a többi

Az ablakpárkányokra balkonládákat tettem. Nem csak a földszinten, hanem az emeleten is. Az emeleti cserepekbe pistikét tettem, mert az is jól bírja az árnyékot. Nos, az árnyékot lehet, viszont a heteken át tartó tavaszi esőket nem igazán tolerálja, úgyhogy mondhatjuk: megfulladt. A földszinti növények közül a kisvirágú petúnia volt a legéletrevalóbb, egész nyáron át virágzott. Egy darabig a verbenák és a lobéliák is küzdöttek, de valami óriás méretű féreg megtámadta a gyökerüket és végül nyert. (Itt kell megjegyezzem, hogy folyamatos, ádáz harcot vívok a kártevők ellen, amiben általában én, illetve a növényeim maradnak alul.) Ősszel a petúniát árvácska, a verbenát és a lobéliát pedig csarab és díszkáposzta váltotta fel, hogy egész télen át lássak valami színt az ablakból.

Búcsú

Bár már november van, néhány naponta még most is eltöltök az udvaron 1-1 órát. A diófa először a termését, majd most a leveleit hullajtja. Egy kisebb diófát, ami igen rossz helyre nőtt, még ki kell szednünk a tél beállta előtt. A hőn áhított és szinte mindennap használt slag is lassan beköltözik a tárolóba. A balkonnövényeket még néhány naponta meglocsolom egy kis vízzel, hogy kellőképpen feltankoljanak a hideg hónapokra és most éppen azt várom, hogy mi újság az árvácskákkal, ugyanis valami fehér foltosodás indult el rajta... Gazolni már nem gazolok, ezt majd megoldja helyettem a fagy és aztán tavasszal új lappal kezdhetek. A füvet sem locsolom már, még az új vetést sem, bár azon töprengek, hogy levágni még le kéne. (Lehet azt még ilyenkor?) És megoldást kell találnom a két nyárvégi beszerzésű leanderem téli elszállásolására. (Valakinél egy 5-10 fokos, napfényes téli kert és egy kis gondoskodás?)

A kertészkedéssel járó öröm pótlásaként az évszaknak, ünnepnek megfelelően, sváb mintára díszítgetem a bejáratot az erdőben vagy séták során összeszedett levelekkel, bogyókkal, egyéb növényekkel. A korai sötétedés óta mécseseket (szigorúen LED!) gyújtok az ajtó előtt, hogy "M-nek mutassa a hazautat". És persze már tervezgetem a karácsonyi ajtódíszt, csakúgy mint azt, hogy mi kerüljön a Vaterán beszerzett kis parasztszékre, ami az ajtónk előtt lelt új otthonra, bár eredetileg nem ide terveztem. Nem legutolsósorban pedig várom a tavaszt. Mint mindig.

A házat, ahol lassan másfél éve élünk, kiadó lakásként hirdették. De a képeken mintha egy kis kert is felsejlett volna. Felhívtam az ingatlanközvetítőt. Megkérdeztem, hogy jól látom-e a képeken. Azt mondta, hogy igen, de a kert nagyon kicsi, kb. ötven négyzetméter. Azért megnéztük. Tényleg pici volt, de már nem nagyon volt lehetőségünk tovább keresgélni és kínálat sem igazán volt. Ezért aztán kivettük. Tök jó - gondoltam, - azért akartam házba költözni, hogy legyen egy nagy kert, ahová majd kiengedhetem szaladgálni a gyereket. Ehhez képest az udvarunk kisebb, mint másnak az előkertje és annak a nagy részét is elfoglalja a két autónk. Na, de legalább van!

A közel egy éven át tartó megfigyeléseim után (hogyan jár a nap, hol süt legtovább, hová nem süt egyáltalán, hol mi bújik ki a földből) idén tavasszal belevágtam a kertünk megalkotásába. Akkor így nézett ki:

Fű a térdig érő gaz helyén

Első lépésként fel kellett ásni az egész kertet. Ezt a feladatot M-re osztottam ki, aminek eredményeként kaptam egy kipurcant férjet és egy újabb fél kukányi sittet. De a föld - még a gaz kihajtása előtt - meg lett forgatva. Majd vártam pár hetet, hogy süllyedjen a talaj, hogy kihajtson a gyom, hogy aztán kigazolhassam, elgereblyézhessem, kiegyengethessem, megtrágyázhassam és elültethessem az árnyéktűrő fűmagot. A várakozás időszakában pedig rendeztem az ott maradt és "tűrni muszáj" építőanyagokat, valamint vettem egy párnatároló ládát, ami párnát sosem látott, ellenben végre volt helye a rengeteg cserepemnek, amit addig a lakásban tartottunk. Apukám a terveim alapján csinált egy paddal egybekötött rámpát, ahol kicsi M kedvére szaladgálhat fel-le, végül pedig mulccsal szórtam végig a ház melletti kb. 30 centis sávot. Néhány napos pihenésre készültünk, de közvetlenül indulás előtt még meglocsoltam a füvesített kertrészt. Ugráltam örömömben, amikor felfedeztem, hogy "szőrösödik" a föld, majd kétségbeesetten hívtam a szomszédasszonyomat, hogy gondoskodjon a fűről a távollétünk idején, hiszen éppen csak sarjad. Nyáron már bőszen nyírtuk és bezsebeltük a szomszédok elismerő szavait. Most, október közepére kicsi M már egy részen kikoptatta a motorjával és a felette terebélyesedő diófa sem volt túl kíméletes, egy tisztességes méretű területen kigyilkolta a féltve ápolt gyepet. De volt B tervem: a keresztanyámtól kapott gyöngyvirágokat és borostyánokat elültettem a kert végébe, ami remélhetőleg meggyökerezik (csodálnám, ha nem, mivel egy hete szakad az eső) és tavasszal befutja és eltakarja majd a fűben keletkezett sebet.

Zöldségek, amik visszabújnak a földbe

Már tavaly is volt egy nevetségesen kicsi, kb. 2x2 m-es veteményesem. Ezt az idei évben is megtartottam. Kár volt. Nagy lelkesen tervezgettem tavasszal, hogy mikor mit ültetek majd, hogy tavasztól késő őszig, sőt akár még télen is adjon némi zöldséget nekünk. Első körben borsó, hagyma, retek és háromféle saláta magja került a földbe. A borsó szépen fejlődött, de a kevéske hely miatt éppen csak egy maréknyi termett. A hagyma kibújt, majd meggondolta magát és visszament a földbe. Örök rejtély marad, hogy miféle élőlény ette meg. A retek, ha legalább átlátszó lenne, üveggolyónak még elment volna, így viszont semmit sem tudtunk kezdeni vele, megenni a legkevésbé, annyira fás volt. A madársalátából kétszer ettünk, amit a fentiek után hatalmas sikernek könyveltem el és hasonlóan "bő" termést hozott a tépősaláta is. A lelkesedésem még kitartott a paradicsom palántázásig, de azokból sem lett sok termés, jóllakni egyszer sem tudtunk belőle. Az ültetést itt fel is adtam. A döntésemet a bodzabokor is támogatta, ami a lombfakadást követően szinte teljesen beárnyékolta a veteményest. Persze, megmetszhetném a bodzát, de az az igazság, hogy abból több a hasznom szörp és lekvár formájában mint a zöldségeskertből. Úgyhogy 1:0 a bodza javára. A veteményes helyén ma már fű nő.

Hihetetlen, hogy ilyen pici a kert és mégis mennyi munkát tud adni. A bejárat melletti kiskertről és a kocsibeálló melletti szegélyről még egy szót sem ejtettem. Úgyhogy folyt. köv.!

"Piacfanatizmusom" kielégítésére az arckönyves (= fészbúkos) Pilisi Anyukák Ötletelő Klubjában kezdeményeztem, hogy gyűjtsük össze a környékbeli, rendszeres időközönként, azaz hetente, kéthetente vagy havonta megrendezésre kerülő piacokat. Jelentem: a munka jól halad. Hamarosan egy színes-szagos kiadvánnyal hálálom meg pilisi anyatársaim szorgos információ áramoltatását. Természetesen ti sem maradtok ki belőle.

Viszont úgy gondoltam, hogy a virtuális térből kilépve tesztelésnek vetem alá a piacokat. A pilisvörösvárival kezdtem, ami - jelenlegi elképzeléseim szerint - a legnagyobb a térségben. Először is Sherlock Holmes nyomdokaiba lépve komoly nyomozómunkát folytattam, hogy kiderítsem a piac pontos helyét. Nyilván a vörösváriak számára evidens, hogy hol leledzik, de nekem, mint borosjenőinek és amúgy is "gyüttmentnek" vajmi kevés fogalmam volt arról, hogy merre is kéne elindulnom. A keresési eredmények között az alábbi helymeghatározás tűnt a leghasznosabbnak: a Széchenyi utca - Bem utca - Solymári utca által határolt terület.

Szombat reggel, 7 óra tájban, a Pilisvörösvár, Széchenyi utca címet pötyögtem be a telefonom GPS-ébe. Hideg volt az éjszaka, de melegnek ígérkezett a nappal, aminek köszönhetően csodálatos látvánnyal ajándékozott meg a természet útközben: a 10-es út melletti Háziréti-tó felett, a völgyben, hatalmas párafelhő ült, igazi őszi és igazi hegyvidéki hangulatot varázsolva. Szóval, a kézzel foghatóbb és főként női tájékozódást segítendő: a Fő útról a CBA melletti utcán kell lekanyarodni, ez a Széchenyi utca. Gyök kettővel végigaraszoltam az egy autónyi szélességű utcán, óvatosan szlalomozva a bevásárlókosárral andalgó meglepően nagy tömeg között. Na jó, nem békásmegyeri méretekről beszélünk, de én nem gondoltam volna, hogy ennyien lesznek. Az autót végül az egy utcával odébb lévő Rákóczi utcában tettem le.

Internetes kutatómunkámnak köszönhetően tudtam, hogy aznap a piaccal szemközti Nefelejcs közben Lom-Kincs Bazár is lesz. A körbejárást itt kezdtem, hogy ne a piacon megtöltött bevásárlószatyrommal kelljen majd végig málházni. A nézelődéssel viszonylag gyorsan végeztem. Az írd és mondd 10 árus (+/- 1) főként ruhaneműt és mindenféle apróságot, használt kütyüt, porcelánt, elvétve néhány régiséget helyezett ki - a jó értelemben vett - lomizni vágyó publikum elé.

Na, és eljött végre az én időm! A vörösvári piacot termelői piacként emlegetik és a jó hírem, hogy az is. Csupán egy nagyüzemi zöldségessel találkoztam, amit mindig onnan tudok megállapítani, hogy ott árulnak banánt. A többi árus igazi kistermelő, kevés portékával felvonuló nénik és bácsik, sőt meglepő módon egyre több fiatal. Vettem nagyszemű fehér szőlőt, csak a kíváncsiság kedvéért, hogy megízleljem, mert amúgy volt otthon. Vásároltam vöröshagymát, cuki kis apró fejűeket, mert azt szeretem. Került még a szatyromba tarkabab a hétvégi leveshez, néhány cső - valószínűleg idén az utolsó - kukorica csak úgy, meg négy darab picike dísztök a lakás őszi dekorációjához. A sok szép zöldség, gyümölcs és virág mellett volt egy autó, ahol pékárut lehetett kapni, egy kolbászos-füstölthúsos kígyózó sorokkal előtte (ami biztosan jót jelent, de ezt majd legközelebb kiderítem), és a savanyúságért sem kell innen a sarki ABC-ig menni, itt is be lehet ugyanis szerezni.

Valószínűsítem, hogy tavaszi és nyári időszakban még sokkal több zöldséges van és/vagy bővebb a kínálat. Most azonban a mérleg nyelve sajnos elbillent az egyéb kategóriába sorolható áruk felé. A vörösvári piacon kapható ruhanemű, cipő, háztartási felszerelések, függöny, szőnyeg, játék, viaszosvászon terítő, de ha valakinek épp vágyfokozó randibugyira lenne szüksége, akkor is jó helyen jár!

Összességében egy jó hangulatú piacon jártam, ahol a vártnál sokkal több ember megfordul, ismerik is egymást, beszélget kofa a kofával, vevő a kofával, vevő a vevővel. Sok jó zöldség kis helyen is elfér - mondhatnám zárásként, de még egy mondatot azért hozzá teszek. Néhol kicsit csipkelődő, esetleg cinikus megjegyzéseim ellenére imádom ezeket a pici, vidéki piacokat, különben nem is mennék ilyen helyekre, csak Békásmegyerre azt' kész. Nincs több mondat. Legalábbis mára. A piacteszt viszont folytatódik!

A múltkori kirándulásunk végén megtettünk pár száz métert a solymári várral szemközt futó erdei ösvényen. Előzetes kutatómunkámnak köszönhetően már akkor tudtam, hogy az amúgy jelöletlen út az Alsó-Jegenye-völgybe vezet, melynek végén a Budai-hegység legmagasabb vízesésében gyönyörködhetünk.

Nemsokára visszatértünk a helyszínre. Ezúttal a másik oldalról közelítettünk. A Solymárról Pesthidegkút felé vezető úton, a Shell kútnál érdemes leparkolni az autót vagy leszállni a buszról. A zebránál "táblaerdő" tájékoztat a környék kiránduló útvonalairól. E szerint a vízesés mindössze fél, a Rózsika-forrás további fél kilométerre található. Átkeltünk a zebrán és máris az erdőben voltunk. A sárga jelzést követtük. Aki turista térképpel a kezében nagyobb biztonságban érzi magát, az a Budai-hegység térképet kapja le a polcról. Ezt csak azért írom, mert én vadul kerestem a Pilis térképen ezt a részt...

A fák közé beérve máris egy kis fahíd fogadott minket, amiből az út során még több is volt. Ezek segítik az átkelést az utat többször keresztező Paprikás-patakon. Az ösvény mondhatni egyenes, babakocsival és kerékpárral is járható.

Alig negyed órás gyaloglás után meg is érkeztünk a vízeséshez, ahová egy fagerendákból épített lépcső vezet le. Mondjuk onnan nem sokat látni belőle... Viszont ha az ember egy kicsit tovább halad az úton, akkor pár lépés után talál egy másik ösvényt, amin vagy bekukucskál és élvezi a vízesés látványát, vagy lemegy rajta a patakhoz és onnan szemléli a zuhatagot. Én az utóbbit választottam, de javaslom, hogy egy kétéves gyerekkel inkább maradjon mindenki az első megoldásnál. Vagy legyen sok bátorsága és nagyon jó túracipője!

Miután visszaszenvedtük magunkat a sárga jelzésre, tovább mentünk és csakhamar egy nagy fehér szikla mellett vitt el az utunk, amit persze kicsi M-nek feltétlenül meg kellett másznia.

Újabb tíz perces gyaloglás után egy rétre érkeztünk, amit a térkép nem nevez nevén, de az egyik fán, magasan fenn a Szomjas-rét felirat olvasható. A tisztáson vannak asztalok, padok és tűzrakó hely is, ideális piknikező hely.

Innen már csak egy pár lépés volt a Rózsika-forrás, ahová szintén egy kis fahídon jutottunk be. A víz éppen csak csörgedezik a földön, úgyhogy másfél literes palackkal senki ne készüljön! Már csak azért se, mert a víz nem iható.

Hétközben csak egy-egy futóval és kutyasétáltatóval találkoztunk, hétvégén azonban állítólag elég kedvelt és zsúfolt hely. Mégis azt mondom, hogy ha csak szombaton, vasárnap vagy ünnepnapon van ideje valakinek erre kirándulni, akkor se hagyja ki! Könnyen járható, szép túraút, igazi kis rejtett kincs Solymár és Budapest határán. De jó is volt, hogy akkor még sütött a nap és meleg volt!...