Történt egyszer, egy szép napsütéses napon, hogy Solymár felé vetődtünk vásárolni. A shopping után eredetileg Pilisszentivánra készültem kicsi M-mel sétálni, hirtelen felindulásból azonban mégis Solymár mellett döntöttem. Már régóta meg akartam nézni a község központját, ami beljebb esik a főutaktól, így még nem volt alkalmunk érinteni. A gyerekkel, egy futóbiciklivel és jó adag kíváncsisággal felszerelkezve elindultunk hát.
Igyekeztem a legrövidebb gyalogutat kinézni a telefonomban lévő GPS-en. A térképen jól látszott, hogy van egy-két átvágási lehetőség az utcák között, de csakis két lábon közlekedőknek. Na és persze futóbicikliseknek! A Terstyánszky Ödön utcán indultunk visszafelé, ahol is kicsi M-nek a lakótelep összes akadálymentesített lejáróján minimum egyszer le kellett gurulnia a bringájával. Amikor elértük a lakótelep és a PEMÜ üzletsor végét, átkeltünk a zebrán és elindultunk toronyiránt. A GPS szerint csakhamar belefutunk az első autók elől elzárt kis átjáróba. Igaza lett. Egy lakópark mellett vezető kanyargós járda végén egy meredek lépcső várt minket, ami a völgy aljába vezetett. Futóbicikli felnyalábol, kicsi M keze megmarkol és irány a mély!
A lépcső alján egy másik világba csöppentünk. A Pilisszentivánra vezető főút, az ipari hangulatú környezet, a lakótelep és üzletek után kertesházak, patak és rejtelmes utcák vártak. A patakon átkelve, azt követve, a Párkány utcán haladtunk egészen a kereszteződésig. A cél a Templom tér volt. Hiszen hol van a központ? Ahol a templom és a kocsma. A Rákóczi utat elérve elkezdtünk kikapaszkodni a völgyből, meredeken vitt fel az út. Az egyik kerítésnél halálra rémültünk egy kapunak nekirontó, csaholó kutyától. Én csak megijedtem, de kicsi M sírva is fakadt, úgyhogy némi szünet és vigasztalás következett. Amikor túl voltunk a megrázkódtatáson, folytattuk a kaptatást fel a dombra.
A Rákóczi út tetejét elérve már csak egy kis kurfli kellett, hogy meglássuk a templomot. Megérkeztünk Solymár központjába. A templom mellett közepes méretű játszótér van, ami kicsi M-et kevésbé izgatta, mint a futóbiciklizés, hiszen sem a lépcsőn lefelé, sem a hegyen felfelé nem voltak ideálisak a körülmények a bringázáshoz. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy míg én a Dózsa György úton visszafelé vettem volna az irányt, ő ragaszkodott ahhoz, hogy közlekedjünk végre síkban, így hát a Bajcsy-Zsilinszky úton indultunk tovább. És mint annyiszor, megint kicsi M-nek köszönhetem a felfedezés csodáját...
A GPS-re pillantva a Szabadság utcát böktem ki, ahol végre visszafordulhatunk. Be is kanyarodtunk az utcába, de mikor elértünk a térképen is jól látható nagy kanyarhoz, egy szűk kis gyalogúttal álltunk szemben. Nevezhetnénk akár sikátornak is. Ez a kis köz nemhogy a telefonos GPS-em térképén, de még a Google Maps-en sem látható. Viszont túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy kihagyjuk. Elindultunk hát rajta. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy kibetonozott vízelvezető árokban sétálgatnék (és nem lennék meglepődve azon, ha kiderülne, hogy tényleg az), a kilátás azonban kárpótolt. A vízelvezető árokban egy pillanatra toszkánai hangulatom lett. Ha mindezt csupán egy fotón látom, akár még azt is hihettem volna, hogy a kép egy olaszországi kisváros egyik sikátorában készült, távolban a hegyekkel.
A következő terv az volt, hogy a József Attila utcán balra fordulva kezdünk végre közelíteni az autónkhoz. De ott volt egy újabb sikátor. Körülbelül kettő másodperc alatt döntöttem úgy, hogy akkor irány a szűk kis utcácska. Még egy pár pillanatnyi Toszkánára vágytam. Jó döntés volt "lemenni a térképről". A végén a Pacsirta utcán kötöttünk ki, ahol rábukkantunk a Tuskó-forrásra, illetve annak építményére és felújításának emléktáblájára. Sajnos a helyszínen semmilyen leírást nem találtam és az interneten bogarászva is a nullához konvergál a forrásról felfedezhető információ mennyisége, úgyhogy ha bárki rendelkezik tudnivalóval a helyről, hálás lennék ha kommentben megírná, hogy ne maradjak ilyen tudatlan.
A Pacsirta közt elhagyva a Madách utcára tértünk rá, míg vissza nem értünk ahhoz a lépcsőhöz, amin leereszkedtünk kalandos utunk elején. A térképet nézegetve még számos kis szürkével jelölt gyalogutat fedeztem fel. Ha elképzelem, hogy ennél még sokkal több is lehet, hiszen az általunk bejárt sikátorok többsége sem volt jelölve, akkor nem kérdés, hogy kell még néhány sétát tennünk Solymár zegzugos kis utcáin. Most már tudom, hogy ha legközelebb Toszkánába vágyom, nem kell messzire mennem. Csak ide, a szomszéd községbe.
