Ha ismeretlenekkel találkozunk, az időjárásról beszélünk. Ha kínos csend áll be egy beszélgetés során, az időjárásról beszélünk. Ha valakivel nagyon eltérő nézeteket vallunk, a viták elkerülése végett az időjárásról beszélünk. Ha túl meleg van, az időjárásról beszélünk. Ha túl hideg van, az időjárásról beszélünk. Mostanság az átlagosnál is gyakrabb, hogy az időjárásról beszélünk. Gondoltam, én is beszélek róla. Az időjárásról Pilisborosjenőn.

Tavasz

A kedvenc évszakom. Minden évben ezt várom a legjobban. Az északi oldalon még nagyon keveset süt a nap és alig melegít. A déli oldalon már ki lehet ülni a teraszokra, erkélyekre, de áprilistól már sötétíteni kell az ablakokat és nincs több üldögélés odakinn, mert már túl meleg van. De menjünk vissza egy kicsit a kályhához: mi az észak és mi a dél pilisborosjenői viszonylatban? Az északi a Köves-bérc, a déli a Kevély felőli oldal. Nekem eltartott egy darabig míg kihámoztam melyik melyik. Tavasszal érdemes felmenni az erdőbe, hogy igazán lássuk a kikeletet. Mert az udvarban hajlamosak vagyunk nem észrevenni, a nappalok még rövidek, talán sötét van mire hazaérünk. De az erdőben látni, ahogy az avar alól elkezdenek kibújni a tavaszi virágok, duzzadnak majd kipattannak a rügyek a fákon, és egyre hangosabban és hosszabb ideig csicseregnek a madarak.

Nyár

Pilisborosjenőn általában minimum 3-4 fokkal hűvösebb a levegő, mint a városban. Ennek nyáron nagyon örülünk. Ilyenkor jó az északi oldalon lakni, mert nincs olyan nagy hőség mint a déli oldalon. Amíg itthon töltöttem a napokat kicsi M-mel, sokszor nem is éreztem, hogy kánikula van. Ha huzamosabb ideig egy helyben üldögéltem a házban, nem volt ritka, hogy zoknit és hosszú nadrágot húztam, mert fáztam. Este viszont jobban lehűl a levegő. A vikingek, mint a férjem, ezért is imádják ezt a helyet. Az eső gyakran elkerüli a falut. Fekete fellegek jönnek innen-onnan, de csak akkor szakad le az ég, ha Üröm felől törnek be a felhők a völgybe.

Ősz

A helyzet kicsit hasonlít a tavaszhoz. Az északi oldalon elkezdenek fogyni a napos órák, a nap egyre alacsonyabban ballag végig az égen és alighogy felkelt, már el is tűnik a Köves-bérc mögött. A déli oldalon ilyenkor még simán napoznak. Ilyenkor se hagyjuk ki az erdőt, de legalábbis keressünk egy magaslatot, ahonnan belátni a tájat. És gyönyörködjünk a színekben. Az ősz egyik átka a köd. Bár én kedvelem. Kivéve ha olyan helyen túrázunk, ahol gyönyörű a kilátás, de én nem látok belőle semmit. Szóval a köd... Pilisborosjenőn gyakrabban van mint máshol. Beül a völgybe. Gyönyörű. Mint amikor az osztrák Alpokban nyaralsz, reggel felkelsz és ott úszik a felhő az ablak előtt. Mert néha csak pamacsok vannak. Néha meg persze a szomszédig sem látsz.

Tél

Ez van most. Igazi, hideg, havas. Első évben, mikor ideköltöztünk, sok hó esett. Szinte késő ősztől kora tavaszig folyamatosan volt hó. Ha az ember a városból Pilisborosjenőre költözik, elkezdi értékelni a telet. Rájön, hogy az szép. Mert míg a városban egy óra alatt szürke latyak lesz a hóból, addig itt napokig vagy akár hetekig fehérben pompázik minden. Ma a városban jártam. Már csak nyomokban lelhető fel a hó. Borosjenőn viszont még annyi van belőle, hogy az autós közlekedés is problémákba ütközik. Legalábbis számunkra biztosan. Tegnap fel sem jöttem a hegyre, leraktam a Budai úton az autót. Ma már felmerészkedtem, de csak tolatva tudtam felmenni a házig. A hótakarítás egyébként első osztályú a faluban. Tavaly és tavalyelőtt már hajnalban, ébredés előtt hallottuk a lapáttal felszerelt traktort végigzörögni az utcánkban. Idén mintha nem lenne annyira zökkenőmentes a hókotrás, mert még ma is vastagon állt a hó az utcában, de néha becsúszhatnak hibák a rendszerbe. Ilyenkor azért az északi oldalon nagyon hiányzik a napfény. A látványa és a melege is. És ilyenkor nem annyira értékeljük a városinál 3-4 fokkal hidegebb időt. Amikor még itthon voltam kicsi M-mel, télen rendszeresen jártunk át a déli oldalra sétálni. Mert míg itthon még vastag jég borította az udvart, addig a túloldalon már csak óriási pocsolyák tanúskodtak a korábbi napok csapadékhullásáról. Most már oviba járunk, ahol ilyenkor úgy sorakoznak a szánkók az udvarban, mint az autók a parkolóban. Az elmúlt hetek kemény mínuszaiban összefogott a falu. Számlát nyitottak a nehéz helyzetű családok számára, ahová pénzt kezdtek gyűjteni tűzifára. És gondoskodtak falunk egyetlen hajléktalanjáról, hogy ne fagyjon oda a buszmegálló várójához, ahol leginkább szeret ücsörögni.

Visszaolvasva az írásomat, kissé túlsúlyos lett a tél. Talán mert most az van. Talán ha ez a bejegyzés tavasszal, nyáron vagy ősszel született volna meg, akkor a tavasz, a nyár vagy az ősz lenne a leghosszabb bekezdés. Talán majd egyszer írok az időjárásról tavasszal, nyáron és ősszel. Hiszen az időjárás úgyis örök klasszikus téma.

Karácsony előtt, alatt, után, szóval karácsony környékén az ember nyitottabb arra, hogy adjon. Bár egyre-másra nőnek ki a földből a szebbnél szebb házak, azért Pilisborosjenőn is van kin segíteni.

Családsegítés

Épp egy gyors bevásárlásra szaladtam be az ürömi CBA-ba még december elején. A bejáratnál egy szórólapot nyomtak a kezembe, miszerint tartós élelmiszert gyűjt a Pilisborosjenői Családsegítő Szolgálat. Kifejlődőben lévő lokálpatrióta énem azonnal a megfelelő polcokhoz irányított, és a bevásárlólistán szereplő tételek mellett családi kiszerelésű tészta, óriás zöldborsókonzerv és májkrémek is kerültek a kosárba. Mire azonban végeztem, a gyűjtést szervezők távoztak. Az adományokat hazavittem és gondoltam, hogy a szórólapon megjelölt napok valamelyikén visszaviszem a boltba. Az idő telt, az adománygyűjtő napok peregtek, de én nem jutottam el a CBA-ba. Aztán egyik nap jött egy e-mail az óvodai levelezőlistára: a családsegítő szolgálat tartós élelmiszert gyűjt az oviban. Egy reggel fogtam a pakkomat és a gyerekkel együtt bevittem az óvodába.

Adventi vásár

Szintén az ovis levlistán érkezett a hír, hogy adventi vásárt rendeznek, ahová a szülők kézzel készített, karácsonyi témájú ajándéktárgyait, mézeskalácsait várják, a bevétel pedig az óvodai alapítványt gazdagítja. Mézeskalácsot nem akartam sütni, mert egyrészt még sosem csináltam (jót), másrészt meg úgy gondoltam, hogy mindenki azzal fog előrukkolni. Kábé egy napig törtem a fejem, hogy mit tudnék olcsón, gyorsan és tömegesen előállítani. Ki is találtam, hogy tobozból, borostyánlevélből és csipkebogyóból karácsonyfadíszt gyártok. A tobozokat össze is szedtem a szüleim udvarán, de a többi alkatrészt nem sikerült beszereznem. Pedig igazából csak az erdő széléig kellett volna elsétálnom. De ha volt időm, már sötét volt, ha világos volt, akkor meg nem volt időm. Éppen ekkor volt egy nagy beszélgetésem M-mel is, hogy hiába dolgozom már két hónapja, még mindig totális időzavarban szenvedek. Nemhogy magamra, de sokszor még a mosásra és a mosogatásra sincs időm. Meggyőzött, hogy nem kell nekem mindig mindenben részt vennem, csak ha az időmből és erőmből kitelik. Ezért aztán az adventi vásárra szánt karácsonyfadíszek sosem készültek el. Talán egyszerűbb ha megszerzem az óvoda alapítványának számlaszámát...

Komatál

Pilisborosjenőn él egy régi szokás: azoknak a családoknak, ahol épp megszületett a harmadik (vagy negyedik, ötödik, sokadik) gyerek, egy hónapig a falu asszonyai főznek. Modern időket élünk, az ilyen hírek is e-mailben érkeznek, a borosjenői levelezőlistára. Ezúttal azonban csak második gyerek született és kissé szkeptikus hangvételű volt a levél, merthogy tudják, hogy karácsony előtt mindenkinek sok a tennivalója, de most egy rászoruló családról van szó, akiknek nem csak támogatást, de valódi segítséget jelentene az étel. Rekord gyorsasággal telt meg a szokásos táblázat... Természetesen én is beírtam magam, mint mindig, mióta fenn vagyok a levelezőlistán és kapom ezeket a felhívásokat. December 22-re véstem be a nevem és a menüt: krémleves, bolognai spagetti. December 21-től szabadságon voltam, három napos felkészülési időt szánva a karácsonyra, igazán belefér az időmbe. Gondoltam ezt akkor... Aztán december 17-re virradóra kicsi M végig hányta az éjszakát. Az első óvodai karácsonyi ünnepségünkön is csak külön engedéllyel vehettünk részt, bár a gyerek addigra már jól volt. Én viszont december 20-ra virradóra kaptam meg előkarácsonyi ajándékként kicsi fiamtól a vírust, így akkor még közel sem volt biztos, hogy 22-én bármit is képes leszek főzni. Végül összeszedtem magam és kutyafuttában ugyan, de szállítottam a megígért menüt a családnak.

Rá kellett jönnöm, hogy amíg otthon voltam kicsi M-mel, felüdülést jelentett az életemben egy-egy komatál, az anyuka beinvitálása, beszélgetés egy idegen mégis ismerős családdal és változatosságot hozott egy karácsonyfadísz elkészítése a szokásos menetrend szerint zajló napjaimba. Azonban mióta dolgozom, ezek plusz feladatok. Önként vállalt terhek. Idő, amit másokra fordítok a férjem és a gyerekem helyett, nem is beszélve az "énidőről". Segíts ha bírsz! Főleg, ha tudsz...

Mostanában 1 méteres magasságból szemlélem a falu életét. Azaz mindent csak a kisfiam nézőpontjából látok és nagyjából csak és kizárólag az óvodai programokkal vagyok képben. Sor került az első komolyabb eseményre, a Márton-napi lámpás felvonulásra.

Kicsi M már a megelőző napon újságolta, hogy lámpást készítettek az oviban. És csilingelő hangon énekelte az egyik dalt, amit tanultak. Pár perccel korábban indultam a munkahelyemről, hogy biztosan odaérjek fél 5-re, a gyülekező meghirdetett időpontjára. A kocsit az Egészségház Budai út felőli parkolójában tettem le, mert a végállomás a régi óvoda volt. A csomagtartómból elővettem a bélelt cipőmet és lecseréltem rá a tűsarkú csizmámat. A táskámba bepakoltam három bögrét és a fejembe nyomtam a sapkát. Aztán nagy léptekkel elindultam az ovi felé. Mikor odaértem, kicsi M épp kilibbent az ajtón. Kedves szomszédasszonyom, akinek a kislányával egy csoportba jár a fiam, már felöltöztette, kezében ott fityegett a kis lámpás. Rendkívül kreatív, zsírpapírból tűzőgéppel hengerré formált, csillag alakú kivágásokkal és színes ceruzával díszített, füles világítótest, LED mécsessel a közepén. Borzasztóan tetszett!

Lassan közeledett az 5 óra. A gyerekek felsorakoztak az óvoda udvarán és bár "megtiltották", hogy a szülők a sorok közé szivárogjanak, nagyjából 1 perc múlva már mindenki az anyukája, apukája, nagymamája vagy nagypapája kezét szorongatta az ovistársáé helyett. De hogyan is gondolhatták, hogy az egész nap nem látott családtagot majd lecseréli a gyerek bárkire is?! Így aztán kicsi M-mel kéz a kézben indultunk neki a sétának. Közben M-mel forródróton voltunk, mert még nem ért oda, a menet miatt viszont már lezárták a falut. Leleményesen kerülővel érkezett, így pár perc múlva futva csatlakozott hozzánk.

A felvonulást nagyon komoly biztonsági intézkedések kísérték. Elöl egy felvezető autó (valaki a faluból), hátul villogóval a körzeti megbízott rendőr. A keresztutcákban - szocifogi alapon - szintén falubéli férfiak állták útját az autóforgalomnak. Imádom ezeket a "low budget" megoldásokat itt Pilisborosjenőn! És ezt most minden cinizmus nélkül írom. A hangulatról egy harmonikás (gondolom szintén helyi) és csemetéink, na meg az óvónők gondoskodtak énekszóval. A buszfordulónál némi veszteglés vette kezdetét, amit nem értettem, egészen odáig, míg egyszer csak meg nem jelent a hátunk mögött a régi óvoda apraja-nagyja. Hát persze, hiszen a felvonulás nekik is felvonulás! Tettek egy kis kört ők is a faluban. Innen már együtt mentünk tovább, óriási káoszt okozva a falu főutcáján... Legalább kettő, de lehet, hogy három autót is megakadályoztunk a hazajutásban! Egy Mömax szállítóautó pár perc után feladta, hogy kitolasson az egyik zsákutcából. És a fél óránként egyszer közlekedő buszt is feltartottuk legalább 5 percig. Szóval durva volt!

Ekkor jött aztán az igazi meglepetés, amit még én sem vártam. A régi óvoda udvarán egy hatalmas tábortűz várt minket. Persze szalaggal körbe kerítve, mert hát a biztonság az első! Hamarosan az önkéntes tűzoltók is megérkeztek. Itt ismét meg kellett jegyeznem, hogy az óvodavezető egész jó rendezvényszervezésben. Körbe álltuk a tüzet, énekeltünk, hallgattuk a harmonikás játékát és bámultuk a lángokat. Mikor vége lett, maratoni sorban állás kezdődött a lila hagymás zsíros kenyérért és a forró teáért. Ehhez kellett a három bögre, merthogy az ovi nemrég elnyerte a "Zöld Óvoda" címet, így ahol és ahogy csak lehet, óvjuk a környezetet.

Kicsi M életében először evett zsíros kenyeret. Persze, mert tök sötét volt, így nem látta, hogy mit eszik. Szerinte vajas kenyér volt. Meghagytam ebben a hitében. A teát is megitta, bár először forrónak találta. Szerintem már akkor is inkább a hideghez közelített mint a langyoshoz. A természet hívó szava vetett véget a mulatságnak számunkra, úgyhogy gyorsan haza siettünk. Otthon folytattuk a zsíros kenyeres party-t. És kicsi M már világosban is megette...

Ui.: Elnézést a fotók minőségéért, de a tükörreflexes-teleobjektíves-állványos fotó apparát már nem fért el a kezünkben a három bögre, három zsíroskenyér, nyolc szalvéta, két zsebkendő és kicsi M mancsa mellett. Jah, nincs is ilyen gépünk!

16 óra. Elkések, elkések, elkééések! Számítógép kikapcsol, kabát felkap, táska vállra, rohanás. Kocsiajtó nyit, slusszkulcs elfordít, indulás. Istenem, add, hogy ne legyen a szokásosnál jobban beállva a Róbert Károly körút! 16.45, parkolás az óvodánál. Huhh! Összeszedem kicsi M-et. Hát persze, hogy megint valamelyik másik csoportból...

Előző nap megígértem, hogy ovi után sétálunk egyet. Aznap 15 fok fölé is felkúszott a hőmérő, a nap is sütött. Azt mondják, ezután megint jön a lehűlés. Hétvégén pedig az óraátállítás. Jövő héttől már nincs több délutáni séta világosban és napsütésben. Az ovitól mindig versenyt futunk az autóig. És mindig kicsi M győz. Készültem, a csomagtartóban ott a vastag kabátom a kocsidzsekim helyett és a lapos cipőm a magassarkú helyett. Átöltözök és kicsi M-et is rendbe szedem.

Az Egri vár felé indulunk. Mindent betölt a levendulaillat. Valaki, valamikor, valamiért egy fél dombot beültetett levendulával és elnevezte Kevély-hegyi Levendulamezőnek. A zárt kapuk mögött még mindig lilulnak a virágok. Mélyen beszívom a levegőt, imádom a levendula illatát.

Az első ösvényen balra fordulunk. Enyhe emelkedőn baktatunk felfelé, kerülgetjük a pocsolyákat. Kicsi M botot keres, talál és azzal fröcsköli a hátramaradt esővizet. Én közben a lelkemet táplálom. Hátranézek a Nagy-Kevélyre, elmélázok a színes tájon. Aztán hirtelen feleszmélek, mert kicsi M azt kiabálja: "Vigyázat, jönnek a biciklisek!" Néhány felnőtt és sok-sok gyerek, kerékpáros ruhában, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Láttuk őket készülődni az ovi parkolójában, hallottam, hogy a kőbánya felé tartanak. Jó néhány percig állunk a magasra nőtt és vizes, harsány zöld fűben az út szélén, míg mindegyikük elhalad mellettünk. Mi is tovább megyünk.

Nem sokkal később elérjük a kék túra útvonalát, ahol balra fordulunk. Kicsi M kezében a bot túrabottá avanzsál. Céltudatosan halad előre, pedig az előbb még győzködni kellett, mert azt hitte, már visszafelé akarok menni. Én tovább gyönyörködöm a színekben. A természetnél jobb grafikust el sem tudok képzelni. Az egyik fa levelei szinte pirosak, a másik hihetetlen-sárga, ahogy átsüt rajta a nap. A harmadik meg? A Pantone-skála sem lenne elég, hogy minden színt meghatározzak rajta.

Lassan elérjük a Kálvária dombot. Kezd sötétedni, de még belefér, hogy felmásszunk. Kicsi M szerintem meg sem érzi, hogy emelkedik az út, egy pillanatra sem lassít. A stációkat magunk mögött hagyjuk és felérünk a kereszthez. Én már fordulnék vissza, de kicsi M elcsábít, így kicsit tovább megyünk. Egy szűk ösvényen kacskaringózunk, ami fogalmam sincs hová vezet. Muszáj visszafordulnunk, mert tényleg ránk sötétedik. Úgy látszik ez elég meggyőző érv kicsi M számára is, úgyhogy sarkon fordulunk. Ő megy elöl. Olyan magabiztossággal pakolgatja a kis lábait a sziklás és dimbes-dombos terepen, annyira természetes közeg számára az erdő, hogy megmosolyogtat. És egy kicsit meg is könnyezem. Túlcsordul a szívem.

A Kálvária dombbal szemközti úton indulunk vissza az autóhoz. Ez a falu széle. A legutolsó házak mellett haladunk. Kicsi M új játékot talál: az aprószemű murvát szedi fel marokszám, és úgy dobja maga elé a levegőbe, ahogy a koszorúslányok a rizst az ifjú párra. Rajtunk kívül teremtett lélek sincs a környéken. Pedig még mindig csak szürkület van és nincs hideg. Hol van mindenki? Most még nincs sötét délután. Most még világos van ovi után. Most még lehet sétálni. Most még élvezhetjük az utolsó napsugarakat. Most még nem kell borzongani a hidegtől. Hát nem értik, hogy ez az utolsó pillanat?

Egy hónap telt el az óvodakezdés óta. Azóta én is visszatértem a munkába. Hiányoznak a reggeli összebújások kicsi M-mel az ágyban, a péntek délelőtti, tumultus nélküli vásárlások és a ráérős séták a faluban. Jobban szenvedek mint a gyerek. De igyekszem a dolgok derűsebb oldalát meglátni...

Derűlátás egy

Az első másfél hét gondtalanul telt. Aztán eljött az első ottalvós nap. Azzal sem volt probléma. A következő reggel azonban a csoportszoba ajtajában óriási bőgés vette kezdetét. Kicsi M-et úgy kellett lehámozni rólam. Pánikszerűen hagytam el az óvodát. A kocsimba beülve nagy-nagy levegőket kellett vennem, hogy ne kezdjek én is sírni. M külföldön okosodott éppen, úgyhogy a hét hátralévő része így telt: "anyaaa, nem akarok oviba menni, anyaaa, ne hagyj itt egyedül", majd következett a menetrendszerinti sírás. "Majd megszokja" - mondta mindenki. Én viszont - mint mindig, mikor kérdéseim merülnek fel a gyerekneveléssel kapcsolatban - bújni kezdtem a netet. Nem akartam így ott hagyni minden reggel a fiamat. Bele voltam betegedve, hogy ő egész nap rosszul érzi magát az oviban. Találtam egy cikket, amiben azt írták - többek között -, hogy ha apa vagy nagyszülő viszi, az megoldást hozhat. Ahogy M hazaért a külföldi útjáról, bejelentettem, hogy hétfőtől ő viszi a gyereket oviba, mert én ezt nem csinálom így tovább. Gondoltam akár gyakorlásnak is jó lesz, hiszen ha újra munkába állok, úgyis M viszi majd minden reggel. Hadd tanulják meg "egymást", hadd alakítsák ki a reggeli rutinjukat. Eljött a hétfő. A két fiú kézen fogva elindult az óvodába. M odafelé menet lyukat beszélt kicsi M hasába, mindenféle sztorikkal kábította azokról az időkről, amikor még ő volt ovis. És a gyerek nem sírt, amikor bement a csoportszobába. Meg másnap sem. És a következő napon sem. Egy hét múlva már azzal fogadtak délután az óvónők, hogy kicsi M milyen sokat beszél. Nekem ez az év híre volt. Ha kicsi M szája be nem áll, akkor kezd kinyílni, kezd feloldódni, kezd magára találni. És az a lényeg, hogy ő jól érezze magát. Minden más óvodával kapcsolatos problémát megoldunk.

Derűlátás kettő

Megalakult az óvodai lobbicsoport, hogy hatékonyabban tudjuk kezelni a gondokat. A témák közé bedobtam a diétás avagy -mentes menük hiányát. Elég sokan támogatták a dolgot. Mostanra elértük, hogy elkészült egy levél, amit hamarosan, az aláírások begyűjtése után, személyesen juttatunk el az óvodavezetőhöz. Persze addig is, míg eredmény lesz, valahogy meg kellett oldanunk kicsi M étkeztetését. A heti menü bejelölgetése bevált, más is elkezdte alkalmazni. Rászoktunk arra, hogy kicsi M még otthon, az apjával megreggelizik, így a nap első (és legfontosabb - tudjuk) étkezése kipipálva. Ettől függetlenül viszek neki bentre laktózmentes tejet, ha elkívánná a többiektől. A főzés igényel némi logisztikát, hogy ne kelljen a hét minden napján, munka után a tűzhely mellett dekkolnom. Hétvégén úgy főzök, hogy hét elejére legyen helyettes kaja ha kell, hétközben így általában elég kétszer fakanalat ragadnom. A derű ebben az, hogy így legalább nekem is van mit vinnem a dolgozómba ebédre. Meg, hogy az óvónők legalább tényleg figyelnek kicsi M-re. Eddig még nem nagyon tapasztaltam, hogy olyat evett, amit nem kellett volna. Persze vannak bakik: véletlenül elé rakják a borsófőzeléket, az uzsonnára csomagolt reszelt sajt pedig a déli tésztán landol, így uzsi nuku. Ki kell húznunk valahogy. Bízom benne, hogy lesz változás. Ha nem, még mindig van hová fordulni...

Derűlátás három

A három napos megfázás után kereken három hétig egy huzamban járt kicsi M az óvodába. Szerintem ez nagy dolog! Igaz, most már egy hete itthon vagyunk, mert összeszedte az idei ősz sztár-vírusát, sőt annak szövődményét is, úgyhogy napokig szedte a Cataflamot, mert annyira fájt a torka, hogy alig bírt nyelni. Még mindig nem tökéletes, iszonyú lassan gyógyul. Szerencse, hogy a munkahelyem elnéző, igaz a beteglap ellenére is mindennap dolgoztam itthonról.

Derűlátás négy

Egyelőre kevés derűt bírok felfedezni abban, hogy most már én is minden reggel megyek a dolgozómba. A hét minden napján úgy indulok munkába, hogy nem látom a kisfiamat, mert még alszik, mikor elindulok. A csúcsforgalom miatt ugyanis már 7 előtt úton kell lennem. Hihetetlen, hogy reggel még 5 perc is mennyit számít: ha 6.41-kor indulok, 37 perc alatt benn vagyok, ha 6.48-kor, akkor egy órát araszolok. Nem könnyíti meg a dolgomat az sem, hogy a Róbert Károly körutat most jutott eszükbe felújítani, így a leggyorsabb útvonal-opciót gyakorlatilag kilőtték számomra. Próbáltam már kerülni erre, meg arra, de semerre sem gyorsabb. Délután hamarabb indulok haza, mint bárki más a cégnél, ebben is nagyon jófejek a munkaadóim. És még így is az utolsók között hozom el kicsi M-et, pedig sokszor már fél 5-kor az óvodánál vagyok. A legutóbbi pénteken háromnegyed 5-kor futottam be és utánunk már zárták az ajtót... irtó rossz érzés. Fogalmam sincs, hogy csinálja a többi anyuka, hol és mit dolgozik, hogy négykor már hazafelé bandukol a csemetéjével. Ezért hát apró dolgokban kell megtalálnom a szépséget. Mint például a ködön átsütő napfényt, ami az Árpád-híd pesti hídfőjénél várt egyik reggel. Úristen micsoda maszlagos metafóra!

Túl vagyunk az első héten és az első vírust is begyűjtöttük. Túl vagyunk két szülői értekezleten és emésztjük a kényszerű szocializáció velejáróit. Kicsi M szeptember 12-én megkezdte az óvodát...

Arculcsapás egy

Augusztus végén járunk. Életem első szülői értekezletére készülök. Frankón mondom: izgulok. Jó iskolás módjára egy vaskos jegyzetfüzettel a hónom alatt indulok el. Az új ovisok szüleinek tartott összevont fejtágításon alapos betekintést nyerünk a házirendbe: az óvoda udvara nem játszótér, a kaput mindig zárjuk, a nevelés a szülő feladata amibe az óvónők csak besegítenek bla-bla-bla. Aztán jön az első arculcsapás: az óvodába több gyerek jár, mint amennyi hely van a napközbeni altatáshoz, ezért aki munkanélküli, kisebb gyerekkel otthon van, otthonról dolgozik vagy így-úgy meg tudja oldani, az ebéd után vigye haza a gyerekét. (Mi van?!) Nyilván aki dolgozik, annak ott alhat a gyereke. (Huhh, tiszta mázli, hogy hamarosan én is napi 8 órában húzom majd az igát a melóhelyemen.) A csoportonkénti "foglalkozáson" megkapjuk a listát a beszerzendő cuccokról, majd ádáz küzdelem indul az ovisjelekért. A "boxmeccsről" egy autót sikerül elhoznunk. (Nem hiszem el, hogy az autómániás gyerekemnek sikerült megszerezni az autót ovisjelnek!) Végül mindenki számára kitűzik azt a bizonyos napot. Mi végül egy önfeláldozó anyukának köszönhetően, csere útján nyerjük el a szeptember 12-ét.

Arculcsapás kettő

A szülői értekezletet követően időpontot kérek az óvodavezetőhöz. Kicsi M ugyanis laktózérzékeny. És sajnos erről már papírja is van. Szeretném hát megbeszélni az étkeztetését. A mítingen az élelmezésvezető is részt vesz. A megoldási javaslatok a következők: főzzek én a gyereknek vagy rendeljek a helyi Oliva Étteremből. Egyik megoldás sem tetszik, de a főzést választom. Mivel azonban mindkét javaslat ütközik a "menza" néven elhíresült rendelet előírásaival, máris azon gondolkodom, hogyan fordulok az önkormányzathoz, mint költséggazdához az ügy megoldása érdekében.

Arculcsapás három

Helyszínünk a második, össznépi szülői értekezlet a tornateremben. Újra megismerkedünk a házirenddel és újra elhangzik a kérés, hogy ebéd után, aki teheti, vigye haza a gyerekét. A közönség (=szülők) felháborodásuknak adnak hangot. Hosszan. Nagyon hosszan. De igazuk van. Igazunk van. Persze ettől a probléma még nem oldódik meg. Csak szaporodik: miért nem végzik el az épületen a garanciális javításokat, miért nem szerelik fel a napellenzőt, miért nem ápolják a kertet satöbbi, satöbbi, satöbbi. A lobbicsoport már szerveződik. A polgármesternek szánt levél hosszú lesz...

Arculcsapás négy

Szeptember 12-én kicsi M nagy boldogan bevonul az óvodába. Csak pár percig igényli a jelenlétem, utána elenged haza, dolgozni. Az oviszsák, amit kértek és amit megvarrattam, nem fér be a szekrénybe... A tisztasági csomagot, a gyümölcsöt leadom. A heti étlapot - bejelölgetve, hogy mikor mi helyett hozok mást a gyereknek, mikor mit hogyan adjanak neki, mikor kapjon laktáz enzimet - szintén odaadom egy doboz laktózmentes tej kíséretében. Ebéd után megyek a gyerekért, örül nekem, jókedvűen mesél az óvodáról és nincs elszontyolodva, hogy másnap is mennie kell. (Bíztató.) Még két napot megyünk, szerda éjjel már lázas. (Lehangoló.) Szerencsére csak egy gyorsan múló nátha, pici torokfájással. Hétfőre ki is írja az orvos. De mikor tekinthető valóban gyógyultnak? Baj, ha egy kicsit még folyik az orra? Komolyan hétfő reggel kezd el köhögni?! Most be merjem vinni vagy inkább otthon tartsam még egy-két napig?

Folyt. köv.

Akár ma is lehetett volna. De nem ma volt. Még valamikor július elején, egy napsütéses délelőttön. Nem volt dolgom otthon, szerettem volna kiruccanni valahová kicsi M-mel.

Pilisszentivánon van egy tó. Helyesebben kettő. Már régóta szerepelt a programlistámon. Utána olvastam: a tavat megkerülő út mindössze egy kilométer. Éppen ideális időtöltés egy meleg nyári nap unalmas reggelére. Amolyan ebéd előtti étvágycsináló séta.

Bepattantunk a kocsiba és Solymáron át körülbelül húsz perc alatt meg is érkeztünk Pilisszentivánra. Elhajtottam a Csali Csárda előtt, majd megfordultam és behajtottam a parkolójába. Egy fa árnyékában leparkoltam, majd az étteremtől jobbra eső kis ösvényen elindultunk tókerülő gyalogutunkra. A hozzánk hasonló autó-, illetve kiemelten tűzoltóautó-rajongók figyelmébe ajánlom a parkoló melletti, pilisszentiváni tűzoltóállomás közelebbről történő megtekintését.

A két tó közül a nagyobbik a nem túl szép, de annál viccesebb Slötyi nevet viseli. A kisebb tavat egyszerűen csak Kis-Slötyinek hívják. Mindkettő a korábbi bányászati munkáknak köszönhetően alakult ki. Ma elsősorban horgásztóként, rendezvényhelyszínként, futópályaként és fürdőhelyként szolgálja a pilisszentivániakat.

A Slötyi északnyugati részén gyönyörű fás partszakaszon sétáltunk, utóbb utánanézve kiderült, hogy ősfás terület. Ezután az út nagyon picit emelkedik, majd következik egy lapos kis partszakasz, sekély vízzel, ahol bár tilos a fürdés, ott jártunkkor is éppen pancsoltak. Majd egy kis kaptató és egy töltésre értünk. Egy óriási zakózás után - elkövető: kicsi M, ok: új cipő - utunk balra fordult és lejtőssé vált. Meglestük a kacsákat a nádasban, még egy balkanyar, egy kis séta és már vissza is értünk a kiindulópontra, a Csali Csárdához. Utóbbi egyébként népszerű étterem a környéken, de mi még nem teszteltük. A kisebbik tó nem járható körbe, csupán horgászásra alkalmas.

Hát így lesznek nálunk a semmittevő, unalmas délelőttökből tartalmas, emlékekkel - na meg sebekkel - teli napok. A viszontlátásra Slötyi!

A programmal már tavaly is találkoztam, de akkor - valamilyen fel nem idézhető okból - nem tudtunk rá időt szakítani. Nem úgy, mint most! Laza, vasárnap délelőtti program lett belőle, július 3-án, egy héttel ezelőtt...

A Solymári Traktorbarátok Köre által szervezett, sorrendben 12. Traktortalálkozó helyszíne a sportpálya volt. Hogy ez pontosan hol leledzik, nem tudtam, bár tettünk már arrafelé pár sétát. Annyit tudtam, hogy a Terstyánszky Ödön úton kell mennünk Pilisszentiván irányába. Gondoltam, csak ki lesz táblázva. Nos, nem volt nehéz megtalálni. Rengeteg parkoló autó, lézengő járókelők és persze traktorok mindenütt. Én csak néhány járműre számítottam... De ők véresen komolyan gondolták ezt a dolgot!

A kocsiból kiszállva azonnal megütötte a fülemet a sramlizene. Igazi sváb mulatságba csöppentünk. A kerítésen belülre érkezve - és a játékautó áruson nagy nehezen túljutva - balra traktorok, jobbra veterán autók sorakoztak. A többi traktor a focipálya szélén félkörben állt fel. Elindultunk szépen lassan körbe, hogy szemügyre vegyük a járgányokat. Némelyik előtt, egy állványra kihelyezve, gyönyörű kis brossúrában mutatták be a veterán traktorok felújítási munkálatait. Amikor az egyiknél nagy boldogan, németül karattyolva jött felénk a tulajdonos, azt hittem, lehidalok. Aztán felfedeztem néhány svájci zászlót is... Na, tessék, nemzetközi traktortalálkozó! A kis táblákból kiderült, hogy a nagykerekűek átlagéletkora igencsak magas, nem volt ritka az 50-60 éves példány sem, sőt a fent említett német barátunk büszkesége a 80. évét taposta. Mikor a kör végére értünk, a sok traktor ellenére egy - szintén nem fiatal - BMW mellett ragadtunk le, természetesen kicsi M kedvében járva. Közben a futópályán "száguldoztak" a gépek.

A matuzsálemek előtti újabb tiszteletkörünk során kicsi M büszkén trónolt egy gyerekméretű traktor nyergében, majd lecsekkoltuk a gyerekprogramokat is, úgy mint óriás csúzli és célbadobás. Ezután felfigyeltünk a műsorvezető hívására, miszerint hamarosan kezdődik a traktorhúzó verseny. Felsétáltunk hát a lelátóra és elfoglaltuk a legjobbnak ítélt helyet, amiről először odébb kellett költöznünk, mert a rendezők mindent kitakartak, majd végül fel kellett állnunk, mert mindenki más is ezt tette és így aztán már totál semmit sem láttunk.

A traktorhúzó versenyt egy gyerekcsapat kezdte, amolyan vicces felvezetésként. A poén azonban annyira jól sikerült, hogy sorra jelentkeztek a hirtelen verbuválódó gyerekcsoportok. Szükség volt a szervezők improvizációs készségére, hogy mindezt kezelni tudják és nagy hirtelen jutalmat kerítsenek mintegy 40-50 csemetének. A gyerekek után következtek a felnőttek. A sort a rendezők csapata nyitotta, majd még kettő követte.

Számunkra itt véget ért az esemény, mert kicsi M számára biztosítani szerettük volna a délutáni pihenést. Pedig kíváncsi lettem volna a délutáni Gyűrűvadász Vándorkupa-versenyre, amiről még csak halvány sejtésem sincs, hogy hogy nézhet ki, pláne traktorokkal. Tényleg egy gyűrűre vadásznak?! Na, és persze a nap nagy durranásáról, a traktorfelvonulásról is lemaradtunk, de egyszer biztosan bepótoljuk azt is. Mindenesetre rövid ott tartózkodásunk ellenére nagyon jól éreztük magunkat és tartalmas programban volt részünk. További infókért itt lehet böngészni: www.solymaritraktoros.hu

Kifelé még egyszer át kellett verekednünk magunkat a játékautó áruson, amiből aztán egy ígéret született. Tudom, hogy minden szakkönyv ellenzi a szobatisztaságra nevelést jutalomért cserébe. Nálunk azonban úgy tűnik csak ez működik. Kicsi M, aki 3 éves elmúlt, egy héttel ezelőtt még masszívan pelenkás volt és nem akart hallani semmiféle alternatíváról. Majd beígértem neki egy kisautót, amit a Traktortalálkozón, a játékautó árusnál látott, és láss csodát: pár nap elteltével itthonra, nappalra, mondhatni teljes biztonsággal szobatiszta lett. Ennyit a szakkönyvek alapján történő gyereknevelésről... Viszont most kezdhetem nyomozni, hogy ki volt az az árus, hogy beszerezzem a kis versenyautót, aminek barna a színe és nincs szirénája...

M: A kolléganőm kérdezte, hogy nem akarjuk-e táborba vinni kicsi M-et.

Én: Milyen táborba?

M: A munkahelyemen szervezik. 2 éves kortól lehet vinni gyerekeket. Óvodakezdés előtt kipróbálhatnánk mit szól kicsi M a közösséghez, hogyan tud beilleszkedni, hogy viseli az egész napos távollétet. Reggel munkába menet bevinném, délután hazahoznám.

Én: Nem is rossz ötlet…

1. nap

Reggel 7-kor csörög a vekker. (Hú, de elszoktam én ettől a „korai” keléstől!) Kicsi M könnyen ébred. Egyetlen apró simítás a kis karján és máris kobraként emelkedik fel az ágyból: „Megyünk a dolgozóba!” – kiáltja. Időben elkészülünk. A két fiú beül az autóba, kicsi M boldogan integet a kocsiból, majd szép lassan apró ponttá változnak az utca végén. A könnyeimmel küszködök, csupa aggódás vagyok. Bemegyek reggelizni. Ott állok a tányérommal a kezemben és hirtelen tudatosul bennem, hogy ezt a kenyeret most akár a TV előtt ülve is megehetem, miközben a sorozatomat nézem. Így is teszek. Jó érzés. Fél 10 körül érkezik az első e-mail, benne két képpel. A tárgya: Kicsi M beépült. Telefonon is beszélek M-mel és kiderül, hogy a gyerek szabályosan elküldte a táborból. M ebédnél meglesi a gyereket, szépen eszik, a tányérja már szinte üres a képen, amit újabb e-mailben kapok. Koradélután érkezik egy telefon is, hogy már alszik. Idegen helyen, idegen emberekkel, gond nélkül elaludt. Majd szétvet az öröm és a büszkeség. Délután nekem is be kell mennem a „dolgozómba”, de előtte még beugrok az IKEA-ba. A megbeszélésem után rohanok haza, mert megígértem kicsi M-nek, hogy otthon fogom várni. A munkahelyemről kicsivel 16 óra után indulok haza, hogy leteszteljem a forgalmat, a menetidőt. Ősztől, ha újra ténylegesen munkába állok, ekkor kell majd indulnom a gyerekért az oviba. Kicsit megnyugszom, amikor 16.40-kor behajtok az ürömi körforgalomba. Igaz, már tart a nyári szünet, az utak kevésbé terheltek… Még beugrom kenyérért, 17 órakor már otthon is vagyok. A fiúk 17.30 körül érkeznek. Kicsi M kicsattanó jókedvvel száll ki az autóból, de nagyon örül nekem.

2. nap

Előző este a szokásosnál korábban tettük le aludni kicsi M-et, reggel mégis ébreszteni kell. Cseppet sem bánja, hogy ma megint „dolgozóba” kell mennie apával. Azért elejt egy fél mondatot, hogy menjek én is vele, de hamar el is felejti a témát. Megreggelizik, beszáll az autóba és újra boldogan integet. Még sosem töltöttem egy egész napot otthon egyedül. A fél délelőttöt rendrakással töltöm. Olyan dolgokat is elrámolok, amik hetek óta várják, hogy a helyükre kerüljenek. A hétre tervezett takarítás egy kis részét is elvégzem. A délután már a munkáé, amit június eleje óta már 6 órában űzök itthonról. Körülbelül délig bírja az oldalam a kíváncsiság furdalását, ekkor eleresztek egy sms-t M-nek. Minden rendben, a megnyugtatásképpen kapott fotón kicsi M önfeledten játszik a gyerekekkel. Mikor délután hazaérnek, nem sok időnk jut egymásra, mert jógára megyek. De elhatároztam, hogy ezen a héten egy kicsit önző leszek. És nem hagyom ki a tornát csak azért, mert a gyereket egész nap nem láttam. Az óvoda alatt sem fogok lemondani az egyetlen rendszeres testmozgásomról, most sem teszem. Szerencsére még időben sikerül hazaérnem, hogy a jó éjt pusziról azért ne maradjak le.

3. nap

Szerdán már kicsi M ébreszt minket: „Ne aludjatok olyan sokáig, mert menni kell a dolgozóba!” Azt sem tudjuk, hová legyünk örömünkben, hogy ez a táborosdi ennyire bejött neki. Már egészen rutinosan zajlik a reggeli készülődés. Miután elmegy a kis családom, hezitálok, hogy befejezzem-e a takarítást vagy kapcsolódjak ki egy kicsit. Végül az utóbbi győz. Elmegyek egy kicsit shoppingolni. Egy cipővel, néhány használt ruhával és pár cserép virággal térek haza. Lassan teljesen kisimulok. Szabadságom harmadik napjának délutánja ismét a munkáé. Mikor a fiúk délután megérkeznek, úgy döntünk, hogy elvisszük a gyereket egy kicsit biciklizni, hiszen imádja és az elmúlt három napban erre nem jutott ideje. Valószínűleg lefárasztja a táborban töltött idő, mert a hegyre már nem bír feltekerni. Nyújtózkodik, hogy vegyük fel, aminek persze ellenállunk és játékosan feltoljuk az emelkedőn. Hamar ágyba dugjuk.

4. nap

Kicsi M reggel már korábban ébred, mint mi. Természetessé vált számára az új napirend. Mintha mindig is így zajlottak volna a napjaink. Úgy illeszkedett be a közösségbe, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. M szerint már van egy kis barátja is, egy kisfiú, akivel sokat és szívesen játszik. És az óvónéni is a barátja. Amikor M-mel telefonon értekezem napközben, kiderül, hogy kicsi M annyira fáradt, hogy nem akar részt venni a játékokban. A délelőttöt takarítással töltöm. Amit máskor két nap alatt tudok a gyerek mellett elvégezni, most egy fél napba belefér. Aztán gyorsan a munkába vetem magam, mert ma este kimenőm van. Régi kollégákkal találkozom, fürdésre és fektetésre haza sem érek. Jóval később érkezem, kicsi M már nagyban alszik. M-től megtudom, hogy a kis táborozónk nagyon fáradt volt délután és hamar lefeküdt.

5. nap

A tábor utolsó napja. Ezúttal is kicsi M ébred elsőként. Kipihentnek látszik. Aznap nem kapok híreket felőle, mert M csapatépítőre ment. Ezért délután én megyek majd a gyerekért. De előtte még elintézem a heti bevásárlást egyedül és újra jelenésem van a munkahelyemen. Amikor a nap végén megjelenek a táborhelyiség ajtajában, kicsi M hirtelen nem érti, hogy mit keresek ott, de nagyon örül nekem és a nyakamba ugrik. Aztán persze elkezdi produkálni magát és babzsákfotelről babzsákfotelre veti magát. Meg néha mellé. Az óvónéni megdicséri őt, hogy nagyon ügyes volt és ahhoz képest, hogy még sosem járt közösségbe, gyorsan beilleszkedett és nagyon alkalmazkodó kisfiú. Mérhetetlenül büszke vagyok. Összeszedjük a kallódó cuccait, aztán szép lassan elbúcsúzunk és távozunk. A délutánt kettesben töltjük otthon. Ő homokozik, én virágot ültetek. Cseppet sem fáradt, igazi energiabomba.

Kicsi M: Ma nem megyünk a dolgozóba?

Én: Nem, most hétvége van, itthon maradunk.

Kicsi M: De én szeretnék a dolgozóba menni!

Én: Majd tentézel jó sokat és aztán már minden nap mehetsz a dolgozóba.

Kicsi M: Minden nap?! Jó.

Szombaton végre eljött a várva várt nap. A hetek... Mit hetek?! A hónapok óta hirdetett Tűzoltónap időpontja. A mi kis sváb falunk, Pilisborosjenő, alias Weindorf saját kis Feuerwehrfest-je.

A hetedhét falura szóló esemény délután 2 órakor vette kezdetét. A pár nappal azelőtt még a portugál-magyar meccs győzelme alkalmából "ria-ria-hungáriázó" tűzoltóautó-dudák ezúttal a fesztivál nyitányát hirdették. Kicsi M ekkor még húzta az ebéd utáni lóbőrt, de ébredéskor első kérdése volt, hogy: "akkor most megyünk a Tűzoltónapra?" Naná hogy!

Gyorsan puccba vágtuk magunkat és megtettük azt a mérhetetlenül hosszú, kb. 5 perces sétát a Pilisborosjenői Önkéntes Tűzoltó Egyesület telephelyéig. A Budai út két szélén egész komoly mennyiségű autó parkolt. Nem csoda, hiszen ez volt az első olyan faluprogram, amire azt lehet mondani, hogy egészen jól meghirdették. Az Ürömön, a pilisborosjenői elágazásnál, az autóút felett kifeszített molinó például egészen látványos és egyedi megoldás volt helyi viszonylatban. A roppant kreatív, piros alapon fehér betűs kiírás egyszerű volt, de úgy tűnik hatásos.

Odafelé menet előbb egy tűzoltó autó, majd egy cabrio tűzoltó-Trabant húzott el mellettünk tele utasokkal, majd hirtelen eltűntek. Végül a tűzoltó állomás melletti-mögötti füves területen leltünk rájuk. Sőt, nem csak rájuk, hanem még sok más tűzoltó autóra is. Az idén 130 éves Egyesület igazán kitett magáért, ami a programkínálatot illeti. A réten felállítottak egy füstsátrat, amiben maszkkal és oxigén-palackkal felszerelkezve lehetett keresztül sétálni. Egy emelőkosaras tűzoltóautó folyamatosan emelgette a tériszonyt még csak hírből sem ismerő bátor vállalkozókat. A kilátást irigyeltem tőlük, a magasságot nem. Ebből már könnyen ki lehet barkochbázni, hogy én sajnos nem csak hírből ismerem a tériszonyt. Még éppen elcsíptük a lovagoltatást is, de az íjászatról már csak meséltek nekünk.

M-et borzasztóan izgatta az a régi tűzoltóautó, ami odafelé menet elszáguldott mellettünk, ezért úgy gondoltuk, közelebbről is megnézzük. Kicsi M-et próbáltuk rávenni, hogy üljünk fel rá, menjünk vele egy kört, de maximális ellenállásba ütköztünk. Azért M-et felzavartam az autóra, hogy nézze meg. Aztán valamilyen okból kifolyólag - már nem emlékszem miért - én is felszálltam, kicsi M pedig az ajtónál állva nézett fel ránk, majd egyszercsak teljes megadással közölte: "na jó, én is felmegyek". Felhúztuk és leültünk vele a hátsó ülésre. A vezetőfülkében nagyobb fiúgyerekek vagánykodtak és csapkodták az ajtókat. Kicsi M egy idő után elkezdett kacagni. Az egyik kisfiú még mórikálta is magát, amikor rájött, hogy ő most szórakoztató szerepben tündököl. Gyermekünk oldódni kezdett, majd egy idő után a volánnál kötött ki, tekergetni kezdte a kormányt és már nem ragaszkodott ahhoz, hogy az ölemben üljön. Sőt, amikor jött a sofőr és a tűzoltóautó elindult újabb tiszteletkörére a faluban, minden további nélkül maradtunk és bent ülve még a sziréna és a duda sem tűnt olyan hangosnak.

Ettől kezdve pedig nem volt megállás. M és miniatűr változata háromszor mászták meg a mászóka funkciót betöltő szalmabála rakást, majd kicsi M azért kezdett nyúzni minket, hogy menjünk egy kört a Trabanttal is. Mivel a csodajárgány folyamatosan teltházas volt, a színpad felé vettük az irányt. Éppen egy hastánc bemutatónak lehettünk fül- és szemtanúi, ami egyébként egészen korrekt színvonalú volt. A zenei aláfestés kicsi M tetszését abszolút elnyerte, aki először a háttérben megbújva, majd a végén már a színpad előtt ropta a táncot.

Vacsorára már otthon voltunk, de a Tűzoltónapon töltött kb. 2 óra nagyon jól telt, jól éreztük magunkat, szuper kis hétvégi program kerekedett belőle. Egy-egy ilyen falubeli megmozduláson már belefutunk egy-két ismerősbe is, szóval kezdünk beépülni a közösségbe. A zúzós rockzenei koncerttől még este 10-kor is visszhangzott a völgy, de utána már elcsendesedett a falu. 5 év múlva, veletek, ugyanitt!