Igazán nem panaszkodhatunk. Idén hosszú ősszel ajándékozott meg minket a természet. Magától értetődő, hogy az utolsó meleg novemberi napokat nem a négy fal között töltöttük...
Amikor rám jön a kirándulhatnék, leveszem a polcról a pilisi turistatérképet. Szétnyitom, kiterítem. Imádom! Világosabb zöldek, sötétebb zöldek, sárgák, barnák. Réteket látok, erdőt, szántóföldeket és hegyeket. Benne sok-sok piros vonal tekergőzik. Mind-mind egy-egy újabb, felfedezésre váró út. Megkeresem Pilisborosjenőt, aztán körülnézek a környékén. Messzebbre is elkalandozik a szemem, de az utazás sok idő és sok pénz. A tekintetem visszavándorol a szomszédos falvakra.
Meg nem tudnám mondani, hol hallottam a pilisszentiváni Jági-tóról, de valahogy belekerült a tudatomba. Arra téved a szemem. Felfedezek egy írást az egyik turistaút mellett: Jági Tanösvény. Előkerül a számítógép, begépelem a keresőbe a nevet. Egy blog bejegyzésre bukkanok. Mindent megtudok belőle, sőt egy letölthető pdf-re is ráakadok, ami a tanösvény állomásait mutatja be. A leírás szerint a tanösvény mindössze 3,5 km. Bátran vállalkozom rá kicsi M-mel, hiszen a múltkor simán legyalogolt 5 km-t és abban még szintemelkedés is volt, ez meg a blog szerint szinte egyenes terep.
Tehát egy meleg novemberi napon - amire napsütést ígértek és 17 fokot, ám az idő borús volt, viszont a 17 fok stimmelt - beszálltunk kicsi M-mel a kicsi autómba és elindultunk Pilisszentiván felé. Solymár irányából közelítettünk, elkerülve a sokkal forgalmasabb 10-es utat. Indulás előtt megnéztem a térképen, hogy egy sportpálya mellett kell bekanyarodnunk, még mielőtt elérnénk a 10-es utat. A GPS-t nem izzítottam be. Volt egy széles utca balra, ami gyanús volt, de sportpályát nem láttam. Mentünk tovább, de már majdnem elértük a 10-es utat, úgyhogy az utolsó lehetőségnél gyorsan félreálltam és megfordultam. Visszafelé bekanyarodtam azon a gyanús utcán és bingó! A sportpálya egy kicsit beljebb volt, de ott volt, felette pedig egy hatalmas parkoló.
A tanösvény rögtön a parkoló alatt indult. Egy zöld levél jelezte az utat. Kicsi M-be már most oltom, illetve az apjával együtt oltjuk az erdő és a túrázás szeretetét, gyorsan meg is tanítottam hát neki, hogy milyen jelet kell keresni a fákon. Elvégre sokkal izgalmasabb a séta, ha van közben valami feladat. Kiabált is szorgalmasan minden alkalommal, ha meglátta. (A jelek elég sűrűn vannak felfestve...)
Az első megálló egy kis kitérővel a fák között található. Egy régi kőfejtőhöz érkeztünk, ahol belátni a hegy gyomrába. A lyuk félelmetes volt, még én sem mertem közel menni és belenézni. Nem is időztünk sokáig, mentünk tovább. A következő állomás a Jági-tó, amit eredetileg pisztráng tenyésztési célokkal hoztak létre, de a számításaikat keresztülhúzta a bányászat. Ma a halak helyett békákat lehet itt megfigyelni, de biztosan nem novemberben, mert mi most egyet sem láttunk.
Az út egy akácoson visz keresztül és már én magam is türelmetlenül baktattam, várva a blog által említett kilátót és a kilátást a környékbeli hegyekre. Az akácerdőből egy kis fahídon keresztül lehet kijutni, ami alatt nem víz, hanem egy óriási csalános van. A lécek - szerintem - felújításra szorulnak, itt-ott mozognak, itt-ott lyukak tátongnak, kicsi M lába bele is csúszott egybe, de anya erősen szorította a kis mancsát.
A táj kinyílt és én egyre izgatottabban vártam az ígért panorámát. Elhaladtunk egy düledező faépítmény mellett, ami egykor akár kilátó is lehetett. Átsuhant az agyamon, hogy talán itt kéne megállni, de el voltunk foglalva egy, a turistaúton pöfögő (?!) robogóval. Mentünk, csak mentünk tovább és a kilátás sehol, ámbár jött a blog által említett kerítés mászás és a következő állomás. Tök jó!... A tanösvény csúcspontjáról, a hegyek látványáról lemaradtunk... A Hársas-forrásnak már csak a neve van meg, a víznek hűlt helye. Egy kicsit azért szusszantunk az erdei pihenőhelyen, de a különböző fafajták tanulmányozásával - ami ezen az állomáson "feladatunk" lett volna - már elkéstünk, mert a levelek lehullottak. Az avar sűrűn belepte az ösvényt, tényleg csak a fákra festett zöld levelek segítették a tájékozódást. Egy helyen sikerült is elvétenem a dolgot, aminek eredményeként a tanösvény utolsó szakaszáról lemaradtunk. Egy rossz forduló egy kis réten és mi már a lakott területen bandukoltunk, míg az ösvény, nem messze tőlünk, valahol az erdőben kanyargott tovább... nélkülünk.
A nem túl sikeres tanösvény látogatás (se béka, se kilátás, se tanulmányoznivaló lombkoronák, se méltó befejezés) további árnyoldalai:
1. A túrát 2,5 óra alatt sikerült teljesíteni, ami még kicsi M-mel is rekord lassúságúnak számít. Nem tudom, hogy mi volt vele, de szinte vonszolta magát és méterenként kellett könyörögni neki egy újabb méter megtételéért.
2. Elég nagy volt a szél aznap, ami kicsi M-ben az elsuhanó autók zaját idézte fel, ezért túlzás nélkül állíthatom, hogy 2 másodpercenként nézett hátra, hogy nem jön-e autó, közben pedig állandóan az ösvény széle felé húzott - hiszen ha autó jön, oda kell félreállni - a görcsösen szorító kis kezeivel.
3. Akkor indultunk hazafelé, amikor már délutáni alváshoz szoktunk készülődni. Ennek következtében kicsi M kb. 2 percen belül elaludt a kocsiban, jó mélyen, itthon viszont azonnal felébredt amint megálltam, de nem engedte, hogy kivegyem az autóból. Mikor azonban sikerült kiszednem, mintegy 30 perces, klasszikus "földönfetrengős" hisztit nyomott le, aminek tárgya az volt, hogy ő még kinn akar maradni az udvaron játszani.
Na, ezek azok a napok és pillanatok, amikor utólag azt gondolom, hogy még az udvarra sem kellett volna kidugni az orrunkat, nemhogy kirándulni menni. Világvége hangulat, totál depresszió. Egy hét távlatából viszont azt mondom: vissza kell mennünk a Jági Tanösvényre szépíteni, béka kuruttyolást hallgatni, gyönyörködni a kilátásban, fákat tanulmányozni és nem letérni az útról.
