Kicsi M másfél hónapja folyamatosan beteg. Vírusfertőzés, megfázás, abból arcüreggyulladás, két nappal az antibiotikumos kezelés után pedig vírusos torokgyulladás közel 40 fokos, csillapíthatatlan lázzal. A gyerekorvos-orr-fül-gégész-Heim Pál kórház háromszögből menekülvén a vasárnapi ebéd után kértem egy óra szünetet...
Nem kérdés merre indulok. Az erdő felé. A kéktúra útvonalon indulok el. Ismerős ösvény, ismerős kövek. Hagymaillat csapja meg az orromat. A medvehagyma szezonnak még nincs vége? Nem vagyok rajongója, nem is állok le keresgélni. Tovább megyek. Pár hete még minden kopár volt. Most pedig minden harsogó zöldben pompázik. A természet felvette nyári köntösét és még nem fakította meg színét a nap. Az avar helyén csaknem térdig ér a fű. Mint egy túlméretezett perzsaszőnyeg terül el a fák alatt. Meg szeretném örökíteni fotón, de tudom, hogy úgysem tudná visszaadni, amit valóban látok.
Pár perc séta után rádöbbenek, hogy a telefonomat még mindig a kezemben szorongatom. El akarok menekülni egy órára és mégsem tudok megszabadulni a mobilomtól. Civilizációs átok. Az egész erdő virágzik. Még a kőbánya sanyarú földje is virágba borult. Mindet le akarom fényképezni. Mindnek tudni akarom a nevét. Fehér, kék, lila, sárga. Az egyik pont olyan, mint a gyerekrajzokon a napocska.
Egyszercsak letérek a kéktúra útvonaláról. A kőbánya felé veszem az irányt. Sokszor jártam már erre, térkép nélkül is biztosan mozgok az erdőben. Keresek egy helyet. De ez az út nem arra visz. Ez egy új ösvény. Egy tűzrakó helyhez érkezem. Egy pillanatra megállok. Körbejár a szemem, szemben felfedezek egy kijáratot. Felmászom az apró kis dombon és újra a kék jelzésen haladok. Egy kereszteződésnél megállok. Ez lesz az az út, amit keresek. Ami elvisz arra a helyre.
Kicsi M-mel fedeztem fel. A kőbánya peremén végighaladó jelöletlen ösvényen lehet megközelíteni. Terveim vannak ezen a helyen. Nem szeretném megtartani csak magamnak, magunknak, de most még igen. Most csak az enyém. Mohaszőnyeg borítja az odavezető utat, amely egyszercsak kiszélesedik és mint a színházban felgördülő függöny, elém tárja a csodát. Szemben a Nagy-Kevély, alattam a "semmi". Leülök az egyik fa tövébe, a mohával kipárnázott földre. Nemrég még sokkal élénkebb volt a "szőnyeg" színe, de mára már megkopott. Cserébe a Nagy-Kevélyt képkeretbe foglaló fák zölddé váltak. Azon töprengek, vajon pár év múlva a bányát visszahódító fák eltakarják-e majd ezt a kilátást. Bámulom a földön szorgoskodó hangyákat. Bambulok. Ritka pillanat. A távolban esőfelhők tartanak gyülekezőt. Ránézek a telefonomra, ami még mindig ott van a kezemben. Lassan letelik az egy óra. Becsukom a szemem, hallgatom a szelet, a madarakat, a csendet.
Aztán felállok és az ismerős kőlépcsőkön a bányába ereszkedek, majd a sokszor bejárt úton hazafelé indulok. Útközben egyszer megtorpanok az avarból hallatszó zörejre. Naivan azt gondolom, hogy talán látok egy őzet, de csak egy feketerigó táncol az ágakon. A fák között már átsejlenek a házak. Hamarosan elérem a falu szélét. A szünetnek vége.
