NEM szeretem a telet! A "nem"-et ebben az esetben kénytelen vagyok nagybetűkkel írni a kellő nyomaték érdekében. Szép amikor hullik a hó és szeretek síelni, viszont állandóan fázom, korán sötétedik, alig süt a nap, nem lehet kertészkedni és erdőt járni sem nagyon. Legalábbis kisgyerekkel. Ezért aztán próbálom az utolsó percig kihasználni a szép időt és hetente legalább egy délelőtt kirándulni megyünk kicsi M-mel.

Míg Pilisborosjenőre nem költöztem, nem is hallottam a Solymári Várról. Az első solymári "keresztülautózáskor" azonban rögtön kiszúrtam a táblát. Így egy év után már annyira furdalt a kíváncsiság, hogy ez lett az első kiruccanásunk célpontja. A várnak egész jó kis honlapja van (www.solymarivar.hu), innen tájékozódtam előtte egy kicsit. Több irányból is meg lehet közelíteni, mi a Major utca felől érkeztünk. Ehhez a főúton (hivatalosan Vasút utca) lévő benzinkútnál kell lekanyarodni.

A várnál kifejezetten parkoló nincsen, de bőven van lehetőség megállni. Jó hír viszont, hogy van mosdó, a várdomb aljában felépített kulcsosház hátsó részében, a nyitvatartása megegyezik a váréval. 2000-ben EU-s pénzből és önkormányzati támogatásból részben feltárták és rekonstruálták a Solymári Várat, nyilván ennek is "köszönhető", hogy a látogatóknak ma belépődíjat kell fizetni. Nem vészes: a felnőtt belépő ára 300 Ft.

A várhoz egy elég meredek, ámde rövid kaptatón lehet feljutni. Kicsi M a saját lábán tette meg, szóval azért nem kell tőle megijedni. A domb tetején fűnyírás közben leptük meg a vár gondnokát. Megvettem a jegyet (kicsi M-nek még nem kellett), majd besétáltunk a hatalmas várkapun. A várat magát kb. 5 perc alatt körbe lehet járni. A várfalat jelzésértékűen újraépítették, illetve az egykori palotaépület rekonstruált falai között lehet még némi kultúrát magunkba szívni. Van még egy kút, aminek az oldalában sasfejekből folyik a víz, csak előtte jó erősen meg kell nyomni felette. Ezt az utasítást én is a várgondnoktól kaptam, ami akkor még rejtjelezettnek tűnt, de a helyszínen minden értelmet nyert. A sasok egyébként vezetékes vizet adnak, tehát iható.

A Solymári Vár látogatásra legérdemesebb része az öregtorony falcsonkjaira emelt kilátótorony. A lépcsősor megmászása után gyönyörű panorámában gyönyörködhettünk. Szegény kicsi M úgy tűnik tériszonyos, mert mindig legyökerezett ott, ahová letettem és egy tapodtat sem ment odébb. Végül felemeltem, hogy ő is lásson valamit abból a szép tájból és persze, hogy ne féljen. Már épp indultunk lefelé, amikor meghallottam a solymári vasútállomás hangszóróját. Pár nappal azelőtt indult meg a vonatközlekedés az elhíresült Esztergom-Budapest vonalon. Úgyhogy visszafordultunk a lépcsőlejáróból, hogy megnézzük kicsi M-mel a sihuhut. Volt is nagy öröm.

A vár egyébként - csekély látnivalói ellenére - kitűnő kirándulóhely kisgyerekkel, mert gyönyörű füves és az egész területet jól be lehet látni, úgyhogy a csemeték kedvükre rohangálhatnak, túl nagy baj nem érheti őket. Távozás előtt mi is ezt tettük: én olvastam a várgondnoktól kapott kis prospektust és művelődtem a Solymári Vár történetéből, kicsi M pedig fel-alá szaladgált a várba vezető lépcsőn.

A várdombról lesétálva még megtettünk néhány száz métert a várral szemközti, jelöletlen erdei úton, de erről majd egy másik történetben...

Folytatása következik.

Hajnal volt. Randevúra készültem. A titkos szederbokorral. A kisfiam fedezte fel nemrég. A nyaraláson szoros barátságot kötött az erdővel, aztán rájött, hogy itthon is van, és azóta a délutáni séták alkalmával előszeretettel veszi az irányt a hegy felé. Minden kis ösvényre betér, letér. Mikor először indult el azon az úton, mindenáron vissza akartam fordítani. Aztán elgyengültem és hagytam, hadd csatangoljon. És csodát találtunk: hatalmas szederbokrot. Mit bokrot! Bokrokat! Eldugott helyen, ahová nem jár senki, ahol nem vezet se túraút, se gazdasági. Az erdő kincse, amin nem kell osztoznunk senki mással. A kisfiam még pici, de már most nagyon okos. Nem eszi meg a zöldségesnél vagy piacon kapható óriás, két falatra is túlméretes szedret. Csak ami az erdőn terem. Jól be is lakmároztunk belőle. De nem utoljára. Néhány nap múlva visszatértem. Egy egész dobozzal szedtem. És gyönyörködtem a hajnali fényben, ahogy zebrát rajzol a földre. A szederbokor természet adta fegyverével, a tüskéivel próbált visszatartani, hogy maradjak még, de mennem kellett. Locsolni.

Hajnal van. Egy másik. Ma hideg a reggel, 14 fok van. Napok óta ez az első, hogy napsütésre ébredek. Szemtelenül a szemembe süt, hogy keljek már fel. Engedelmeskedek neki. Leosonok az emeletről és felveszem az előző este kikészített ruhámat. Negyed óra és már indulok is fel a hegyre. A kaput hangtalanul nyitom, csukom. Az egyetlen zaj, amit csapok, hogy az erdőszéli háznál megugatnak a kutyák. Nem nézek rájuk, felgyorsítom a lépteimet és már rá is térek az utamra. Kicsit borzongok a hidegtől, kicsit cuppog a talpam alatt az előző napok kitartó esőjétől áztatta föld, kicsit álmos vagyok. Mégis jó. Mélyeket lélegzem a kánikulai forróság után felfrissült levegőből. Megérkezem a titkos szederbokorhoz vezető titkos ösvényhez. Végig megyek rajta. Már útközben leveszem a doboz tetejét, amibe a bogyókat gyűjtöm majd. Egy utolsó kanyar... Dráma van! A rekordokat megdöntő hőhullám teljesen elégette a szedertermést. Az összeaszott maradékon legyek és darazsak veszekednek. Nem szállok be a versenybe. Azt a pár szemet, amit még meg tudok menteni, ott helyben megeszem. Még elsétálok egy távolabbi, szintén nemrégiben felfedezett bokorhoz, hátha ott nem tűzött annyira a nap, hátha a fák árnyéka megmentett valamit nekem. De az út végén az érett szedrek helyett csak a csalódás vár. Üres kézzel térek haza.

Hajnal lesz. Egy újabb. Talán esni fog. Talán sütni fog a nap. Talán hűvös lesz. Talán a vénasszonyok nyara. Egy biztos, én újra felkelek. Újra kiosonok. Újra odamegyek. És talán a ma még éppen csak pirosló bogyók feketén várnak. Akkora szemekkel, mintha épp kipukkadni készülnének. Mert a szeder akkor a legfinomabb. Viszontlátásra, szeptemberben!

Adós vagyok az indoklással, hogy miért volt olyan nagy szünet nemrégiben a blogban...

Idestova két hónapja újra dolgozom. Kicsi M olyan másfél éves lehetett (most kettő múlt), mikor úgy éreztem, hiányzik is a munka, bele is férne az időmbe. De nem szerettem volna bölcsődébe adni a fiamat. Szerettem volna minden pillanatot megélni vele, én akartam minden egyes szavát először megérteni, kihasználni azt az időt, amíg még kettesben lehetünk és nem rabolja el tőlem a kényszerű szocializáció.

Megkerestem a munkahelyemet. 4 órában, itthonról szerettem volna újra agytornát végezni. Szerencsés vagyok, mert elfogadták, megengedték, megállapodtunk. A feladatköröm némileg változott a szülés előttihez képest, de két hónap távlatából már elmondhatom, hogy nagyon élvezem. Sokat kell gondolkodnom, még többet információk, adatok után kutatnom az interneten, tanulmányokat írni, prezentációkat készíteni, összefoglalni, összeszedni, összerakni. Új dolgokat tanulok, új szemléleteket sajátítok el, tulajdonképpen új szakmát tanulok. Néha be is megyek, be kell mennem. Vagy a technika vívmányainak köszönhetően virtuálisan vagyok jelen egy-egy értekezleten. Ez is új.

Persze a napi 4 óra munkával töltött idő miatt a napirendem is átalakult. Kicsi M délutáni alvásidejét nagyjából teljesen kitölti a munka. Mázlista vagyok, mert jó alvó, három órákat durmol ebéd után. Azért nem indult simán a dolog. Murphy... Az első napon, mikor számítógép elé kellett ülnöm, felvette azt a szokását, hogy egy-másfél óra után felsírt, megnyugtatni, visszaaltatni nem lehetett, majd égtelen, csillapíthatatlan hisztibe csapott át a dolog. Takarjam be, de ne takarjam be. Adjam oda az alvósállatkát, de nem kell. Menjek ki, de ne menjek ki. A huzavona néha háromnegyed órát is eltartott. Persze mindjárt az elején kaptam egy nagy és komplex feladatot, amit imádtam, de szorított a határidő. Ezért aztán jöttek az éjszakázások, hogy valamikor meg tudjam csinálni a munkát.

Talán kicsi M megérezte, hogy már nem vagyok teljesen az övé, hogy már nem csak rá koncentrálok. Talán pont kifogtam a dackorszak kezdetét. Nem tudom. Miután meggyőződtem róla, hogy szervi baja nincs és csak akkor csinálja ezt a hisztit, mikor velem van itthon kettesben, kitaláltam egy módszert, amivel leszoktattam róla. Egy idő után ritkultak a hisztik, pár hét múlva pedig szinte teljesen megszűntek.

Sokszor később fekszem és korábban kelek. Eddig egy csomó házimunkát akkor végeztem el, mikor kicsi M aludt. Most késő este, éjszakába hajlóan főzöm a lekvárt, akár kettesével, mint múltkor a sárgabarackot meg a szedret. Rájöttem, hogy két nap alatt is ki tudom takarítani a házat, nem kell hozzá három. Hajnalban locsolok, gazolok és blogolok. Meg persze dolgozom. Egy kicsit reggel, egy kicsit este.

Azóta vágyom egy jó piacozásra, mióta Pilisborosjenőre költöztünk. Leghűségesebb olvasóim talán már unják is a témát, annyiszor keseregtem emiatt. De végre eljött a nagy nap!

Aki Borosjenőre költözik és igazi piacra vágyik, annak - tudtommal - legalább Békásmegyerig kell mennie. Én mindenesetre most azt veszem célba. Alapvetően feltérképezni indulok, meg három kiló sárgabarackért és másfél kiló fekete szederért, lekvárnak. A múltkor már egyszer kicsi M-mel erre kanyarodtunk, amikor meggyre vadásztunk, de akkor csak berohantam, megvettem a meggyet és már mentünk is. A nyálcsorgatás elmaradt. Na, de most!

Parkolni elég sok helyen lehet a környéken (a piac papír szerint a Heltai Jenő téren van), először ezt derítem fel. Az autómat ugyanott rakom le, mint múltkor, az egyik Juhász Gyula utcáról nyíló kis mellékutcában, az emeletes házak között. A piacnak van saját parkolója, de nekem ott túl nagy a káosz, nem szeretem amikor kis helyen túl sok autó koncentrálódik, mert csak a karcolásokat szaporítja a karosszérián. A Juhász Gyula utca szélén is meg lehet állni. És aztán ott van egy rakás lakótelepi parkoló. Ha mondjuk egy DM-es vásárlással akarnám összekötni a piaclátogatást, akkor inkább a Madzsar József utca felől próbálkoznék, ami így elég tág meghatározás, ugyanis ott nagyjából minden utcának ez a neve. De a legtutibb parkolót már hazafelé menet fedezem fel: pontosan a piacra vezető zebrával szemközt, egy háztömb mögött.

A piacra a CBA felől érkezem. Először körbeszimatolok, mint macska a vacsoráját. A "nagykörút" a csarnok körül vezet, ott vannak a zöldségesek és néhány virágos. A "kiskörút" a csarnokon belül fut, ahol húsosok, halas, pékségek, tejesek, savanyúságosok meg a "minden más" kategória szereplői találhatók. Olyan felvágott árusra bukkanok, hogy legszívesebben ugrálnék örömömben! Az első körbejáráskor nagyjából felderítem a kajszibarack és szeder árakat, minőséget, érettséget is. Na és a paraszt árusokat! A szó egyáltalán nem pejoratív értelmű az én számból (billentyűzetemből). Mindig náluk vásárolok. Azoknál az idős néniknél és bácsiknál, akik a saját kis- vagy nagy kertjükben megtermelt zöldséget és gyümölcsöt mérik. Aki hozzám hasonlóan erre áhítozik, az a Madzsar József utca felőli sarokról támadjon.

A második körben már meg is állok egy néninél, aki csak bogyókat árul: málnát, áfonyát, szedret. A felirat szerint bio. És az ára mégsem a legdrágább. Kérek másfél kilót. A néni megkérdezi, hogy fél kilónként berakhatja-e kis műanyag dobozokba, hogy ne törjön. Persze! Kóstolhatok egy szemet? Persze, akár többet is! Van, aki nekiáll itt falatozni. Na, ennyire azért nem vagyok szemtelen, elveszek egy szedret. Isteni édes! Nem baj, ha egy kicsit több, mint másfél kiló. És kérek egy doboz áfonyát is. M kedvence. A néni dobozonként zacskóba is rakja a gyümölcsöt. És sűrűn ajánlgatja a málnát, amit kb. 5 perce hozott a férje, frissen szedték. Azt nem veszek, mert még sok minden kell, meg amúgy sem vagyunk nagy málna fanok.

A sárgabarackot sokáig nézegetem, míg kiválasztom nem a legnagyobbat, de gyönyörű sárgát, árban nem a legolcsóbbat, de átlagosat. Két idős bácsi a kofa. Három kilót kérek. Melyikből? (Mert kétféle van.) Amelyik érettebb, talán az alsóból. Elismerően bólint. Az az érettebb. Tényleg érett, némelyik szem már lucskos, ahogy kell egy lekvárba. Később, már befőzés közben, alig bírok leállni az evéssel, hogy a dzsembe is maradjon valami. Még négy szem sárgahúsú őszibarack is kerül a szatyromba, csak úgy, mert szeretjük.

A következő kötelező beszerezni való a paprika-paradicsom duó. Egy bácsinál már korábban kinéztem csodálatos pritamin paprikákat. Pirosak és zöldek, feszes héjúak, ahogy a nagykönyvben meg van írva. És mellette fél kilós dobozokban apró, pici koktélparadicsomok. Ebből is veszek egyet. Ja, és egy kiló krumplit is kérek, nem többet, mert nem bírom cipelni.

Végül a csarnokba is betérek, halat szeretnék venni. Egyetlen halárust találok, de nyitva van, a hűtőpult pedig tele. Ez ritkaság. Magyarországon annyira kevés halat esznek az emberek, hogy a régi piacomon, a Garay-n volt olyan, hogy pénteken ki sem nyitott a halas. Megveszem az afrikai harcsát a szombati ebédhez, de távozás előtt még bekukucskálok a mélyhűtőbe: ilyen rák, olyan rák, kagyló és még békaláb is van. Jövök máskor is.

Persze vennék még kukoricát, dinnyét, pirosat és sárgát is, meg még nagyjából a fél piacot haza vinném magammal, de már így is leszakad a kezem. Úgyhogy visszamegyek az autóhoz és bepakolom a sok finom szerzeményt. Sokadik bejegyzésemet zárom úgy, hogy "és este már üvegekbe is került a lekvár". De most is így lett. Idén már eltettem epret, meggyet, sárgabarackot és szedret. És még vannak terveim. Egyesek megvalósításához még piacra is mennem kell. Meg amúgy is. Nem várok még egyszer egy évet!

Tavaly elnyaraltam a meggyszezont, így nem lett meggylekvárunk. Pedig az a kedvencem. Idén is későn kaptam észbe, úgyhogy kezdetét vette a meggyvadászat...

1. állomás: Ürömi CBA
Erre a hétvégére csak kis bevásárlást terveztem, nem kellett sok minden, ezért az ürömi CBA-ba mentünk. A hét közepén még volt meggy, gondoltam hátha még az utolsó szemeket elhozhatjuk. Mivel a meggyes láda pontosan a bejárattal szemben volt eddig, már belépéskor tudtam, hogy nincs szerencsénk. Azért bevásároltunk, a fagyit kivéve, mert a kinn tomboló kánikula miatt elolvadt volna a kocsiban, míg mi meggy után kajtatunk. Közértből ki, csomagtartóba bepakolás és irány az utca túloldala.

2. állomás: Zöldséges az ürömi CBA-val szemben
A hét közepén még itt is árultak meggyet, tábla is hirdette. De a zebrán átkelve már gyanús volt, hogy igencsak túlsúlyban van az őszibarack a kihelyezett gyümölcsök között. És a meggyet reklámozó tábla is hiányzott. Nem is kellett teljesen közel mennünk a standhoz, hogy lássam, ide is potyára jöttünk. Kipecáztam kicsi M szandáljából a kavicsot, visszagaloppoztunk a zebrán, és megközelítettük a kocsit, hogy elinduljunk Pilisborosjenőre és ott próbáljunk szerencsét.

3. állomás: Zöldséges Pilisborosjenőn
Csomagtartónkban a bevásárlószatyrokkal megálltunk a pilisborosjenői zöldséges melletti, nemrégiben elkészült parkolóban. Bár lehet, hogy csak a mellette lévő ház lakói csináltatták meg az előttük lévő területet. Elkalandoztam... hol is tartottam? Ja igen, szóval megérkeztünk a falunkbeli zöldség-gyümölcs árushoz. Az ajtón belépve itt is szembesülnöm kellett a szomorú valósággal: nem ez lesz a meggyvadászat utolsó állomása. Azért alibiből vettünk néhány szem őszi- és sárgabarackot meg szilvát, lelkem megnyugtatása (vagy felzaklatása?) végett pedig rá is kérdeztem a meggyre, de a zöldséges néni csak rázta a fejét.

4. állomás: Otthon
Nem akartam már tovább hurcolni a hőségben a megvásárolt húst, felvágottakat, túró rudit és társait, úgyhogy hazafelé vettük az irányt. Beálltam az udvarba, és bedobáltam a hűtőbe az odavalókat, a többivel nem foglalkoztam. Vadul tárcsázni kezdtem a pomázi Pilis Kertet ("szedd magad" hely), de a várva-várt "igen, van még meggy" válasz helyett csak a fax sípolt a fülembe. Márpedig addig nincs vége a délelőttnek, amíg meggyet nem kapunk! Visszaimádkoztam kicsi M-et az autóba, ami mostanság nagy kihívás, és újra neki indultunk. Budakalász felé autóztunk.

5. állomás: Zöldséges a budakalászi körforgalomnál
Szuper kis hely! Na nem azért, mert volt meggy, mert az nem volt. Csak úgy általában. Itt vettünk tavasszal fenyőkérget olcsón. Itt szereztem be egy csomó palántát, sokkal olcsóbban mint a New Garden kertészetben. És M a múltkor olyan isteni, mézédes és lédús görögdinnyét vett itt, amilyet évek óta nem ettem. Szóval jó kis hely, de most ez sem jött be. Mentünk tovább.

6. állomás: Békásmegyeri piac
Nem is tudom mióta tervezem, hogy kimegyek a békásmegyeri piacra. Talán azóta, hogy Pilisborosjenőre költöztünk. De valahogy sosem jött össze. Most viszont ez maradt az utolsó reményem. Nagyjából tudtam, hogy merre kell mennem és simán oda is találtam, kissé távolabb a piactól még árnyékos parkolóhelyet is sikerült találni egy lakótelepen. Kicsi M-mel nem könnyű a közlekedés mostanság, "csakazértis" mindig a másik irányba akar menni. Dacos, tudom, így van ez rendjén, majd túléljük valahogy. A gyorsabb haladás érdekében inkább felvettem, bár a harminc-sokfokos hőségben a bokámig ért a nyelvem a cipeléstől. Már majdnem az egész piacot körbejártuk, mire rátaláltunk egy standra, ahol árultak meggyet. Egy tapodtat sem mentünk tovább, azonnal megvettem a 2 kilót, amire szükségem volt. Diadalittasan battyogtunk vissza a kocsihoz, hogy végre - másodszor is - haza menjünk.

A meggylekvár a gyerek esti lefekvése után elkészült. Köszönet érte elsősorban annak a bácsinak, aki a piacon árulta, kicsi M-nek, amiért bírta a meggyvadászattal járó strapát és az autó légkondijának, ami nélkül nem tudtuk volna ezt a délelőttöt végigcsinálni!

Tagja vagyok a Facebookon a Pilisi Anyukák Klubjának, a Pilisi Anyukák Ötletelő Klubjának, követem a Pilis Környéki Piacteret, a Pilisborosjenői Hírleveleket és a Pilisianyut. Utóbbi nagyon hasznos, főleg a gyerekeseknek. Heti hírlevélre is lehet regisztrálni, amiben az ügyeletes gyógyszertárak listájától kezdve a nyári táborokon át a hétvégi programajánlóig minden benne van. Múlt héten megjelent egy hír, hogy erdei piacot rendeznek. Erdő és piac? Mi kell ennél több?! Mint a sas a zsákmányára, úgy csaptam le a programra!

Nem éppen a szomszédba kellett menni, a helyszín a Budakeszi és Telki közötti úton található Hidegvölgyi Erdészlak parkja volt. A parkolás még igényel némi infrastrukturális fejlesztést, mert az autók többsége az út mentén állt, félig-meddig a susnyásban. És itt véget is ér a negatívumok listája. A piac bár kicsi volt, annál családiasabb és barátságosabb. Kis túlzással talán húsz termelő, családi vállalkozás és manufaktúra árulta a portékáját a fák árnyékában. A kínálatban fellelhető volt friss zöldség, füstölt húsok, magolajok, méz, sajtok, aszalt gyümölcsök és még sok más finomság. A fák közé kifeszített függőágyak, a kecskesimogató, a homokozó és az élő zenei aláfestés még otthonosabbá és gyerekbarátabbá tette a piacot.

Míg kicsi M a kilométereket gyűjtötte, M pedig a nyomában loholt, én kényelmesen végigjártam a standokat. A hétvégi bevásárlásból direkt kihagytam a mézet, mert gondoltam, hogy itt biztosan be tudom szerezni a számunkra szükséges méhnyál mennyiséget. Több helyen is találtam mézet, végül a Dombi Manufaktúra győzött. Egyszerű akácmézet vettem, de kóstoltam kávé-krémmézet - ami nekem nem jött be - és levendulás mézet - ami viszont nagggyon bejött. Ha árultak volna egészen kis üveggel belőle, akkor biztosan veszek is, de csak nagy kiszerelés volt, így fájó szívvel (és csorgó nyállal) lemondtam róla.

Innen a füstölt pisztrángoshoz vezetett az utam. Gyerekkoromban évekig Szilvásváradon nyaraltam és sokszor vettünk füstölt pisztrángot. Ez a mostani szerzemény Tahitótfaluból származott. Vacsora lett belőle. Nekem kicsit sótlan volt, de egyébként nagyon finom. Több is elfogyott volna belőle.

M a sok rohangálás közben a húsokra vetett szemet, úgyhogy az egyiknél bevásároltunk. Kis kóstolót követően angolszalonnát vettünk, homoktövis gyümölcslevet pedig kaptunk. Illetve kicsi M kapta, mert az eladó nénit és bácsit levette a lábáról.

Végül egy kályhacső méretű kókuszos kürtőskaláccsal távoztunk, ami épp akkor készült el. Majdnem hazáig kitartott, pedig mindhárman pusztítottuk és nem volt rövid az út Pilisborosjenőig. Egy egész napot is el lehetett volna ott tölteni, de nekünk csak egy óra jutott. Főtt étel is készült helyben, tehát akár meg is lehetett volna ebédelni. A Csergezán kilátó pedig kb. 2 kilométerre van, így kirándulásra is nyílik lehetőség. Azóta is azon töprengek, miért nincs ilyen Pilisborosjenőn?...

Legközelebb augusztus 9-én lehet átélni az erdei piac különleges atmoszféráját.

Az Ürömi Hütte fogalom. Nem is tudom, mikor találkoztam először ezzel a névvel, de biztos vagyok benne, hogy alig pár napja laktunk Borosjenőn. Akkoriban rengeteget böngésztem a netet, hogy infót gyűjtsek a környékről, és úton-útfélen beleütköztem. Ódákat zengtek (és zengenek ma is) róla a különféle gasztroblogok. Aztán amikor már kezdtünk rutinos közlekedők lenni és megtaláltuk a rövidítő utat a Rókahegyi úton át Csillaghegy felé, meg lett az Ürömi Hütte is. Éppen a domb tetején, a Rókahegyen. Aztán teltek a hetek, a hónapok és valahogy sosem jött össze, hogy leteszteljük az éttermet. Végül úgy alakult, hogy első ízben egy barátnőmmel látogattunk el a Hüttébe. Csak másodszor jött össze a családi kiruccanás.

Már hétközben úgy voltam vele, hogy nincs kedvem a hétvégét is a tűzhely mellett tölteni, ráadásul itthon voltunk, semmi dolgunk nem akadt. A hely 11-kor nyit, úgyhogy ma, pár perccel 11 után felhívtam őket és megtudakoltam, hogy van-e szabad asztaluk délre, kettő plusz egy fél főre. Nagyon kedvesen mondták, hogy persze, várnak minket szeretettel.

A Hüttének van terasza is, de mi inkább benn foglaltunk asztalt. Mindenki kedvesen köszönt, mosolygott ránk. A gyereknek máris hozták az etetőszéket. Az étlap gerincét a pizzák alkotják, de van mellette néhány egyszerűbb "hamm-bekapom" típusú étel is. A puccosabb kaják egy kis táblán, napi ajánlat címen vannak felsorolva. A pincér külön említette a levest és még azt is hozzá tette, hogy tejterméket tartalmaz, ami nekünk most fontos információ, mert kicsi M laktózmentes diétán van. Előételnek - mert farkaséhesek voltunk és mert kicsi M-et le kellett valamivel foglalni - rendeltünk egy házi grissinit paradicsomszósszal. Mondanom sem kell, hogy seperc alatt eltűntettük és 10-ből 10-esre értékeltük. Mire befejeztük, már hozták is a főételeket. M a Bárányburgernek szavazott bizalmat, én pedig grill csirkét kértem szarvasgombás burgonyapürével, rókagombával és céklával. A Bárányburger állítólag finom volt, de erről nem tudok mélyre hatóan nyilatkozni. A grill csirkét viszont csak dícsérni tudom és magabiztosan állíthatom, hogy ilyen finoman elkészített csirkehúst én még életemben nem ettem! A krumplipüré is hibátlan volt, bár a szarvasgombát nem nagyon éreztem rajta - amit annyira nem bánok, mert nem különösebben rajongok érte -, és egy kicsit kevés volt a hús mennyiségéhez képest. Rókagombából sajnos csak 4 szem jutott a tányéromra, amit szintén keveselltem egy kicsit, a cékla viszont isteni volt sült formában. Összességében egyébként a kaja mennyisége rendben volt, az én gyomor kapacitásomnak tökéletesen megfelelt. A tálalás pedig hibátlan, dizájnos, mégsem csupán pár falatnyi adag egy fűszállal a tetején, ahogy az a franciáknál dívik.

Kártyás fizetés lehetséges, mi ezt választottuk. Jó fej volt a pincér, mert hagyta, hogy kicsi M nyomogassa a gombokat a mobil terminálon. Biztos van akinek fontos az is, hogy az Ürömi Hütte birtokolja az "év kutyabarát étterme" címet. A mosdó tágas és tiszta, csupán a pelenkázót hiányoltam itt is, mint általában mindenhol. (Már gondolkodtam rajta, hogy az ügy mellé állok, és elindítom a "Pelenkázót minden magyar étterembe!" mozgalmat.)

Az Ürömi Hüttében az a jó, hogy finomakat lehet enni, még sincs "túltolva", ahogy M megfogalmazta. Hogy nyugati színvonalú a kiszolgálás, még sem telepszenek rád a pincérek. Hogy gyerek központúak, de nem csináltak játszóteret az étteremből. Az Ürömi Hütte fogalom. Most már számunkra is.

Ui.: Mea culpa, hogy ismét közel 1 hónapot kellett várnotok az újabb bejegyzésre. Nemsokára elárulom az okát. Addig is foglaljatok asztalt az Ürömi Hüttébe!

Gyerekkoromban a nyarat az udvaron töltöttük. Késő tavasztól kora őszig szinte állandóan kinn voltunk. Kertészkedtünk. Szaladgáltunk a slagból spriccelő víz alatt. Napoztunk egy pléden a füvön. Uborkát mostunk óriási vajlingban a savanyúság elrakáshoz. Fürödtünk a nyárra felállított medencében. A közgáz szigorlatomra például úgy készültem, hogy átolvastam egy tételt, aztán bementem a medencébe, és körbe-körbe sétálva mondtam fel magamnak a tanulnivalót.

Aztán beköltöztem a városba.

Aztán kiköltöztem a városból. Persze amiről most fogok írni, az ország bármely pontján megtehető, bármely kertes ház udvarán.

Az elmúlt hétvégén óriási volt a hőség. Kiköltöztünk hát a kertbe. Szombat reggel kapkodva készítettem az ebédet, hogy aztán legyen időm felfújni kicsi M medencéjét, megtöltsem vízzel, elővadásszam a kisgatyóját (irtózom a gyerekek ádámkosztümben való fürdetésétől), bekenjem naptejjel, a fejébe nyomjam a sapkáját, kiterítsem a medence mellé a polifoamomat, amin elnyúlok és figyelem a kisfiamat, ahogy birtokba veszi a "strandját".

Miután kicsi M megunta a pancsolást (tartott kb. 10 percig), a gatyót pelusra cseréltem és szabadjára engedtem az udvaron. Én pedig beléptem a kis kertembe és leszüreteltem egy kis salátát az ebédhez. Aztán kihoztam két tálat a konyhából és engedtem bele vizet a slagból. Az udvaron mostam meg a zöld leveleket.

Vasárnap délelőtt behoztam az erkélyről az első saját készítésű kovászos uborkámat, amit még csütörtökön zártam üvegbe és tettem ki a napra.

M és a gyerek épp ekkor indultak autót mosni. Míg ők távol voltak, szúnyogháló került kicsi M szobájának ablakára. A délutáni alvás idején a mi hálószobánk ablakára is felraktam a szúnyoghálót, majd ott hagyva minden mosatlan edényt, fogtam egy polifoamot és egy párnát, leterítettem a fűre, majd egy pohár víz, a babaőrző és egy könyv társaságában leheveredtem a fűbe. Másfél órát feküdtem és olvastam. Közben legyek zümmögtek a fejem körül, hangyák csikizték a bőrömet, és hosszan szemeztem egy nőstény feketerigóval, aki folyton ott ólálkodott a fűben. Néha fel-felnéztem a könyvből és gyönyörködtem a kertünkben, vagy a felettem terebélyesen elnyúló diófa lombjában.

Kicsi M ébredése után a tetőtéri ablakokra is felhelyeztem a szúnyoghálót. Ehhez létrára kellett másznom. Konstatálnom kellett, hogy a tetejéről - ha lehet - még szebb a kilátás, mint csak úgy simán az erkélyen állva. Odafenn már szinte egyáltalán nem takarják ki a fák a hegyeket. A Nagy-Kevély ilyen szemtelenül sehol sem "tolódik az arcodba" . Na, és ez az a dolog, amit nem lehetne az ország bármely pontján, bármely kertes házben megtenni. Minden mást igen.

Ismét eljött az ideje az eperszedésnek és az eperlekvár készítésnek...

Újra a Lupa-szigeten lévő eperföldet vettük célba. Első alkalommal kicsi M-mel kettesben mentünk. Mindössze egy üres Carte d'Or dobozt vittünk. Csak annyi epret akartunk szedni, amit esténként megeszegetünk. A bejáratnál feltettük a mérlegre az edényt, mire megkérdezték, hogy ennyi lesz-e, mire mondtuk, hogy igen, mire mondták, hogy ne vicceljünk, ajándék a kisfiúnak. Elindultunk hát a sorok között. Kb. 1 percig bírtam lefoglalni kicsi M-et azzal, hogy én szedtem az epret, ő pedig rakta a dobozba. Utána elszabadult a pokol: beleült az eperbe, ettől piros lett a gatyája. Majd leült a sorok közé és úgy szórta a feje fölé a talajtakarási célból földön heverő szénát, mintha csak a Balatonban lubickolna és a vizet fröcskölné szerteszét. Hazaérve a pelenkázásnál egy maréknyi széna hullott ki a ruhájából és a pelusából... Végül elkezdett rohangálni, én meg utána, közben pedig próbáltam epret szüretelni. Nem is tűnt már olyan kicsinek az a doboz... A kijáratnál beálltunk a sorba, de újra elhajtottak minket. Itthon kíváncsiságból lemértem az epret. 65 dekát szedtünk, ingyen! Gondoltam, hogy pár napig eljárok és 60 dekánként hazahordom a lekvárnak valót, de nem így lett.

E héten hétfőn délután M vállalta a gyerekfelügyeletet, én pedig egymagam elmentem újra az eperföldre. Ezúttal egy nagy vájlinggal szerelkeztem fel, ami már nem volt vicc kategória, na meg a gyerek sem volt velem, aki ajándékba kapja az epret, úgyhogy lemérték az edényemet. Aztán irány a terep! Hétfő lévén gondoltam, hogy nem lesz egyszerű összeszedni azt a kb. 3 kilónyi gyümölcsöt, amit terveztem, mert biztosra vettem, hogy hétvégén leszedték a nagyját. Nem tévedtem nagyot, de azért találtam itt-ott egy-egy érett szemet. Iszonyatosan gazosak egyébként a sorok. Tavaly sem volt gazolva, de idén kritikán aluli volt. Ráadásul tele volt azzal a magasra növő, szúrós gyommal, ami szanaszét szúrta a karomat. Az első látogatás után el is gondolkodtam rajta, hogy meg kéne nézni az egy köpésre lévő, Hermes melletti földet vagy a pilisvörösvárit, de aztán mégis maradtam az ismerős Lupa-szigetinél.

Szóval éppen nagyban szidtam magamban a tulajokat, amiért ilyen gazos az epres, aztán dühömben beletúrtam a gazba és nini, találtam két nagy és pirosra érett epret. Hála az emberi lustaságnak, mások nem hajolnak le annyira és nem veszik a fáradtságot, hogy benézzenek a gaz alá. Ettől fogva már nem is utáltam annyira a gyomot, sőt elkezdtem keresni a gazos részeket. Minél gazosabb, annál jobb! Irtó büszke voltam a titkos felfedezésemre. A szomszéd sorban egy fiatal pár töltögette a műanyag kis vödrét. Körülbelül 5 perce lehettek ott, amikor a következőt hallottam a sráctól: "Tudod, hol vannak a legszebb eprek? A gaz alatt." Halvány mosollyal nyugtáztam magamban, hogy ezúttal sem én találtam fel a spanyol viaszt...

Sacc per kábé másfél óra alatt sikerült három kilónyi epret szednem, amit sajna ki is kellett fizetnem. Két kilóból elkészült az eperlekvár, ami már a kamrapolcon pihen. Egy adagot lefagyasztok és bízom benne, hogy idén nem lesz akkora vihar, ami levágja a biztosítékot, persze pont a nyaralás alatt, persze pont egy héttel a hazaérkezés előtt, hogy aztán a teljes hűtőláda leolvadjon. Egy adagból pedig eperleves lesz a hétvégén, ha addig meg nem esszük.

Azért jövőre már tényleg megnézek más eperföldet is, mert már szerda van, de azóta is viszket mindkét karom attól az utálnivaló szúrós gyomtól. Addig is készülünk a cseresznyeszedésre Pomázon.

Pilisborosjenő zsákfalu. Ennek megvan az előnye: csak az jön ide, aki itt lakik vagy dolga van itt, átmenő forgalom nuku. A hátránya viszont, hogy egyetlen út vezet ide, Ürömről.

Mióta elkezdték csinálni az ürömi körforgalmat és egyszer háromnegyed órát álltam sorban kocsival, hogy kijussak a 10-es útra, nos, azóta nagy ívben elkerülöm ezt a kereszteződést. Sajnálom, mert a solymári Auchant jobban szeretem mint a budakalászit, de annyira nem, hogy hetente fél órákat vesztegeljek a dugóban. A múltkor azonban meg kellett céloznom egy MKB bankfiókot, ezért át kellett mennem Solymárra. És mivel Borosjenőről csak Ürömön keresztül tudok eljutni oda, ezért kénytelen voltam a körforgalmon is átmenni.

A sokadik variációnak köszönhetően aznap éppen a munkások irányították a forgalmat, aminek eredményeként csinos kis autósor gyűlt fel a 10-es úton. Konkrétan a solymári Auchanig állt a kocsisor. Ráadásul a solymári vasúti átjárónál is lámpa irányította a forgalmat, mert egy sávot ott is lezártak. Ezért aztán már odafelé menet elhatároztam, hogy bizony muszáj lesz valami más utat találni hazafelé, mert különben vacsorára sem érünk haza, nemhogy ebédre. Dolgunk végeztével a bankfiók után még beugrottunk a Spar melletti kínai áruházba, hogy feltérképezzük a kínálatot, mert itt még nem jártunk. Majd a telefonomban található GPS segítségével kerestem egy kerülőutat hazafelé.

Solymárról Pilisszentiván felé indultunk, majd a 10-es útra visszaérve Pilisvörösvár irányába kanyarodtunk el. Onnan Csobánka felé mentünk tovább, majd Pomáz-Budakalász-Üröm útvonalon jutottunk haza. A 10 helyett 30 km volt így az út, de fél óra alatt körbeértünk. Ha beállunk a kocsisorba, alsó hangon háromnegyed órát araszoltunk volna Ürömig. Tudom, mert egyszer már azt is kipróbáltuk.

Utólag azt gondolom, hogy a szentendrei MKB fiókkal jobban jártam volna...

A fenti esemény másfél hete történt, azóta nem tudom, hogy a körforgalom építése éppen milyen státuszban van, mert azóta sem jártam arra. Az előbb néztem meg, hogy az utolsó blog bejegyzésem 1 hónappal ezelőtt íródott. Persze ez az időszak sem telt eseménytelenül. Készült 10 üveg bodzaszörp. Kicsi M 2 éves lett és cirka három hétig zsinórban beteg volt. Emiatt lemaradtunk a Kecskefesztiválról és a gyereknapról. A kertemben mindenféle tetvek és bogarak ütik fel a fejüket, de legalább a fű szép és a szomszédok a csodájára járnak. Na, de erről majd egy másik alkalommal.