Már nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon várom a tavaszt! Mikor tavaly májusban Pilisborosjenőre költöztünk, éppen éledt a természet, egyre melegebbek voltak a napok, szinte minden időnket a szabadban töltöttük. Az ősz, aztán a tél beköszöntével viszont beszorultunk a lakásba. Kicsi M rengeteget betegeskedett, ezért most, hogy meggyógyult, kicsit félek őt olyan vírustanyákra vinni, mint játszóház, baba-mama klub és hasonlók. Főleg, hogy hivatalosan is influenza járvány van. Ezért hát marad a négy fal.

A falu is olyannyira téli álmot alszik, hogy kábé annyi a mozgás az utcákon, mint egy balatoni üdülővárosban. Néha elmegy egy-egy autó, de gyalogost alig látni. Havazáskor kicsit megnő a forgalom, olyankor egy vagy akár két (!) párt is látok sétálni a környéken. Mi is kevesebbet dugjuk ki az orrunkat, főleg a sok csapadék és a nem ritkán mínuszba hajló vagy azt közelítő hőmérséklet miatt. Gyakran csak egy fél órára megyünk ki a levegőre, azt is az udvaron töltjük. Kicsi M egyik legkedvesebb időtöltése mostanság a lábbal hajtós motorozás. Az utcánkban ezt sajnos nem tudja gyakorolni, mert egyrészt köves, másrészt meredeken lejt, és ha kiengedném a háromkerekűjén, nagy valószínűséggel legközelebb csak a domb alján érném utol. A játszótér is nagyon messzinek tűnik most. Ahová nyáron csak egy köpés (= fél órás séta) volt eljutni, ebben a hidegben egy örökkévalóság. Csak az út oda-vissza egy óra és akkor még egy percet sem hintázott. A múltkor frankón elgondolkodtam azon, hogy elviszem autóval a játszóra. Azóta sem vetettem el teljesen ezt az ötletet...

Tehát ott tartottam, hogy a négy fal között töltjük időnk nagy részét. Eszem ágában sincs gasztroblogba átmenni, van belőle elég. De hát hol űzzem el az unalmamat, mint a konyhában? És hol máshol osszam meg az eredményt, mint itt? A hétvégén csíráztatásba kezdtem. Bálint gazda honlapján találtam egy egyszerű és nagyszerű módszert, ami nálam is bevált. Pár nap alatt egy rakás csírát neveltem, úgyhogy ezentúl állandó szereplője lesz a reggeliknek és a vacsoráknak. Retekkel és búzával indítottam, de majd sorban kipróbálom a többit is.

Tegnap pedig házi müzliszelet gyártásba fogtam. A receptet Stahl Judittól kölcsönöztem. Volt ugyanis a konyhapulton két marék soha elfogyni nem akaró mogyoró, néhány szem dió, a spejzban mandula és néhány zacskó megkezdett aszalt gyümölcs. A recepthez nem szó szerint ragaszkodva mindezt összeaprítottam, meg hozzátettem még néhány apróságot, amit a recept előírt, be a sütőbe és kész. Egy rakás müzliszelet lett belőle, még tán jobb is mint a bolti, de legalábbis tudjuk miből van.

És az élet egyik nagy kihívása: mivel foglalj le egy másfél-két éves gyereket a szobában, amikor már a játékok unalmasak, neked főznöd kell és azt sem akarod, hogy órákon keresztül a tévét bámulja? Hát mászókát építesz a kanapé szivacsaiból, átrendezed a fél nappalit, hogy egy kicsit más legyen mint máskor, hogy legyen mit újra felfedezni, aztán meg rendet rakhass mikor a csemetéd alszik. Hát így. Szóval... nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon várom már a tavaszt!

Csütörtökön betemetett minket a hó. Kezdte sűrű apró szemekben, majd váltott nagy pelyhekre, majd ismét kicsiben folytatódott. Szép volt, szép volt, csak nekem most nem jött jól...

Aznap délután a pilisborosjenői gyerekorvosi rendelőben volt jelenésünk, kicsi M-nek ugyanis oltást kellett kapnia. Már nyár óta halasztódott a szuri, mert mindig pont akkor volt beteg, mikor időpontunk volt egészséges rendelésre. Most meg ez a hó!... Nincs messze a rendelő, de kocsival terveztem menni, mert utána vásárolni készültünk Ürömre. Mielőtt felkeltettem volna a hétalvó kisfiamat, kimentem ellapátolni a havat és letakarítani a kocsit. Felesleges volt. Mire körbe értem az autót, addigra a túloldal pont ugyanolyan havas volt, mint mielőtt lesepertem. Fél 5-kor jött a mentő hívás: M csörgött, hogy ne menjünk sehova, mindjárt indul haza és elvisz minket. Nem jutott fel a házig, egy utcával lejjebb elakadt. Úgyhogy egyik kezemmel megfogtam kicsi M mancsát, a másikban a gyerekülést és leevickéltünk a hegyről az autóig. Elmentünk az orvoshoz, kicsi M-nek beadták az oltást úgy, hogy egy mukkja nem volt, aztán mentünk a boltba. Utána M már meg sem próbált felmenni a hegyen. Mi kicsi M-mel gyalog tettük meg az utolsó pár métert, míg M ráapplikálta a hóláncot az autóra és úgy tudott csak felvezetni a házig. Estére elállt a havazás, de éjfél felé újra szakadni kezdett a hó. Szuper, mert másnap a munkahelyemre készültem autóval...

Reggel még nem volt nyoma a traktornak, ami le szokta tolni a havat az utcánkban. Viszont újabb pár centi hó fedte a kocsikat. Végül arra jutottunk, hogy inkább ne kockáztassam meg, hogy elindulok, mert még ha le is tudok menni a hegyről, fel nem fogok tudni jönni. Ezért aztán lemondtam a munkahelyi találkozómat. Persze BKV-val is nekivághattam volna, de akkor kicsi M nem tudott volna normálisan aludni napközben, és mivel előző nap oltást kapott, szerettem volna kellő mennyiségű pihenést biztosítani neki. Mindezek ellenére valahogy meg kellett oldanunk, hogy este bejussunk kicsi M-mel a városba, mert fodrászhoz volt időpontja a fiúknak. Ezért aztán kicsi M délutáni alvása után felöltöztünk és elindultunk a buszmegállóba. Pénteken egész nap zuhogott az eső, így délutánra már rengeteget olvadt a hó. Az utcánkban több kisebb patak is eredt, amit a hegy aljában már esélytelen volt kikerülni, csak simán átgázoltunk rajtuk. Még szerencse, hogy mindkettőnk cipője vízálló! A buszmegálló mellett futó patak folyóvá duzzadt.

Persze az eső még ekkor is zuhogott, úgyhogy frankó izomlázam lett a karomban, mert a jobb kezemmel fogtam a fiam kezét, a bal kezemmel pedig keresztben átnyúlva a feje fölé tartottam az esernyőt, mert a kabátja az sajna nem vízálló. Természetesen ő kitörő örömmel fogadta a tényt, hogy busszal megyünk. Legalább valaki élvezte a helyzetet. Én csak azt élveztem, hogy ha egy-egy autónak sikerült kikerülnie a buszmegálló előtti pocsolyát...

Szombat reggelre az előző nap megolvadt hó gyönyörűen lefagyott. Mikor a szüleimhez indultunk már sütött a nap, úgyhogy a kocsi napfényben fürdőző felén le tudtam seperni a havat, a másik felén viszont csontra rá volt fagyva. Ezt Csepel felé a rakparton elhagytuk. Ezúton is elnézést kérek minden mögöttem haladótól! Jövő héten újabb havazás várható...

Nagykaland. Bizony, így egybe írva! Mikor vezetni tanultam, egy csepeli autósiskolában jelentkeztem tanfolyamra. Hova máshova, hiszen ott laktam. Ennek azonban az volt a hátulütője, hogy a vezetési óráim nagy részét a szigeten töltöttem le. Emlékeim szerint talán egyszer vagy kétszer vitt be az oktatóm a Klinikák környékére, ott tettem pár kört, aztán vissza Csepelre. Mikor már meg volt a jogsim, néhányszor elmentem a Boráros térre, mert anyunak mondjuk ott volt dolga és elfuvaroztam, és egyszer megkaptam aputól az autót, mert aznap épp nem volt rá szüksége, így elmentem a XIII. kerületbe, a fősulira. Körülbelül itt ki is merül a városi vezetési gyakorlatom. Mindez történt tíz évvel ezelőtt...

Tegnap kigurult a szervizből, egészségesen és fényesre waxolva a kisautóm. Már nagyon vártam, mert be kellett mennem a munkahelyemre egy-két papírt aláírni. Régen még simán felpattantam a buszra kicsi M-mel a hátamon és ott aludt is annyit amennyire szüksége volt, de már nem bírom el a hátamon, nem is aludna el a sok látnivaló miatt (pedig muszáj aludnia útközben, különben nem tudom kivitelezni a napot), meg amúgy sem tudom ráprájszolni a kabátomra a kabátjában. Összefoglalva: megvártam míg elkészül az autóm és ma meg is jártuk az utat. Igen ám, de a munkahelyem a X. kerületben van...

Már két napja paráztam az úttól. Kitaláltam, hogy a számomra legegyszerűbb útvonal az lesz, ha az M0-n elmegyek a kistarcsai leágazásig, majd a Veres Péter úton végig megyek az Örs vezér térig, ott dobok egy balos kanyart, és már ott is vagyok. Reggel 11-ig húztam az időt, de nem tovább, mert egyre jobban izgultam és már nem volt kedvem tovább majrézni, úgyhogy bepakoltam kicsi M-et az ülésébe és neki indultunk. Persze esett és tejköd volt. Az M0 sima ügy volt és a Veres Péter úton is szépen végig araszoltam. A távolban már felsejlett az Árkád, és akkor már nagyon boldog voltam, hiszen már majdnem ott voltam! Az út hátralévő részében sem volt semmi gond, érkezés a célhoz. Elintéztem a dolgaimat, csacsogtam egy kicsit a kollégákkal, aztán újra autóba ültünk.

Egy napja azon gondolkodtam, hogy hol tudnék útközben útba ejteni egy DM-et, hogy beszerezzük a következő két heti pelenka adagot. Reggel már játszogattam a gondolattal, hogy a Récsei Centert kéne megközelíteni. Arrafelé laktunk, ismerem a környéket, könnyen és ingyen tudok parkolni. A munkahelyemen már egészen megérett bennem a gondolat. A slusszkulcs elfordítása után pedig már biztos voltam benne, hogy helyzetbe kell hoznom magam és el kell furikáznom magunkat a Récseibe. Ha nem csinálom, soha nem fogok belejönni ebbe a vezetés dologba! Az utat itt is ismertem, megjártam már utasként vagy százszor. Nem is volt gond, ügyesen elgurultunk a következő célig. Mindent megvettünk, irány haza!

Miközben kicsi M-mel bandulkoltunk vissza a kocsihoz, kigondoltam az útvonalat, hogy hogyan tudok visszajutni a Veres Péter útra. Ezt is megcsináltam és épségben haza is értünk. Ha valaki távolról nézte, ahogy leállítom az autót az udvaron és nagyokat billen a járgány, még valami rosszra gondolt volna. Pedig csak ugráltam az ülésben örömömben, hogy megcsináltaaaaam!

Használt kocsi vásárlását követően ajánlott egy szervizben olajat, vezérműszíjat és egyebeket cserélni, átnézni. Nos, egy ilyen "wellness kúrán" tartózkodik most az én kis autóm, így kicsi M-mel kénytelenek voltunk újra gyalogszerre váltani.

Szerencsénkre tegnap kegyes volt hozzánk az időjárás, verőfényes napsütésben vágtunk neki a postáig vezető útnak. Kicsi M hetek óta először volt kinn tartósan a levegőn és nagyon élvezte. Én pedig azt élveztem, hogy ő mennyit változott, fejlődött. Például mikor induláskor kinyitottam a kaput, ő nem rohant ki rajta, megértette, hogy még várnia kell, amíg én behúzom a kukát. Aztán a járdán lévő hasadékokat ügyesen átlépte, holott pár hete még ügyetlenül belelépett, majd úgy kellett kihúzni belőle. Mindenre mutogatott útközben, ami érdekelte, és kérdően nézett rám, hogy mondjam meg, mi az. A legérdekesebb egy letakart autó volt. Ezt oda- és visszafelé is meg kellett nézni, közelről, sőt egyszer vissza is fordultunk, hogy harmadszor is szemügyre vegyük. Takaró egy autón? Érthetetlen!

Azt hiszem a postáról még nem írtam. Ennyi bejegyzés után már kezdek nem emlékezni arra, hogy miről posztoltam és miről nem. A posta a Budai úton van, pontosan szemben a zöldségessel. Igazi vidéki darab, összesen két ablakkal, az egyiken levelet lehet feladni, a másikon csekket befizetni. Itt van a helyi lottózó is, de lehet csokit, irodaszert és játékokat is venni. Sőt, legtöbbször innen bővítjük kicsi M könyvgyűjteményét is. Mint ahogy tegnap is gazdagodtunk két új művel: az "Első szavaim" sorozat "Erdőben" c. részével (nagyon fontos!) és nem tudtuk otthagyni a "Totó, a busz" c. írást sem. Pozitívum, hogy általában nincs sorbanállás, vagy maximum egy ember van előttünk. Negatívum, hogy eddig kétszer voltam utánküldést intézni (a régi címünkről ide küldetjük a leveleinket) és mindkétszer hatalmas fejtörést okoztam a postás kisasszonyoknak és annak az egy úrnak, aki a nemek arányát és a mi ügyintézési időnk hosszát igyekezett helyre billenteni. Harmadszor nem tervezek utánküldést intézni...

Ma a heti bevásárlást kellett kocsi nélkül megejtenünk. Azért nem halunk bele, fél évig megoldottuk így az életünket. M haza is jöhetett volna értünk munka után, hogy együtt elautózzunk az ürömi CBA-ba, de mi inkább a buszt választottuk kicsi M-mel. Mostanában erőteljes buszmániában szenved az én pici fiam, úgyhogy gondoltam, hadd élvezkedjen egy cseppet. Elképedtem azon, hogy nyíl egyenesen levezetett a buszmegállóba, pedig legalább egy vagy talán másfél hónapja is van, hogy utoljára busszal mentünk. Aztán volt nagy "hű" meg ugrálás a megállóban!

Azért várom már, hogy visszatérjen a kis autóm... Nem túlzottan élveztem ugyanis kicsi M-et újra felcipelni a hegyre. A karom leszakadt, a tüdőm kiköptem, a kabátom pedig tiszta sár lett a surranójától. Persze nem szeretnék odáig eljutni, hogy a sarokra is kocsival megyek, de... hiányzik a verda, na!

Mivel kicsi M nagyjából november vége óta folyamatosan beteg volt és ezért időnk nagy részét a lakásban, vagy - útban az orvos felé - kocsiban töltöttük, nem tudtuk beszerezni a téli cipőjét. A második fülgyulladáson túl, a náthán innen azonban most már halaszthatatlanná vált a bélelt surranó beszerzése.

Kicsi M későn érő típus, 14 hónaposan szánta rá magát, hogy önállóan útnak induljon, ezért eddig nem sok cipőt fogyasztottunk. Amit pedig vettünk, azt átlag magyar módjára a Deichmannban szereztük be. A nyári és az átmeneti cipőkkel nem is volt gond. Viszont mikor most vasárnap becéloztuk a fent említett cipőáruházat, üres kézzel kellett távoznunk. Kicsi M-nek ugyanis túl magas a rüsztje, ennél fogva még az eggyel nagyobb méretű cipőbe sem tudtuk beszuszakolni a lábát. De a lábbeli megvásárlását már tényleg nem odázhattuk tovább...

Ma reggel kellett kontrollra vinnem kicsi M-et, hogy megnézze a doki néni, hogy az egy hónapon belül másodszor begyulladt fülecskéje szépen gyógyul-e. Mikor a kontroll időpontot kértem, megkérdezték, hogy Pilisborosjenőre vagy Ürömre szeretném visszavinni a gyereket. Fülig érő vigyorral közöltem a gyerekorvossal, hogy most már mindegy, mert beszereztünk egy autót. Szóval ebbe az autóba bepattanva átgurultunk ma reggel Ürömre az orvosi rendelőbe, és miután a doktornéni megnyugtatott, hogy kicsi M fülén a gyulladás szépen húzódik lefelé, és abbahagyhatjuk az antibiotikum szedését, úgy döntöttem, hogy nem is megyünk haza.

M egyik kolléganőjétől kaptunk egy tippet, hogy Solymáron van egy gyerekcipőbolt, ahol nagy a választék és viszonylag jó áron lehet lábbelit vásárolni. Még tegnap este lecsekkoltam a neten, hogy hol van ez az üzlet, de szomorúan láttam, hogy hétfőn zárva vannak. Egyébként a Dalos cipőboltról van szó, a Mátyás király út 28. szám alatt (www.babacipo.hu). Eszembe jutott viszont, hogy a solymári autózások alkalmával láttam egy másik gyerekcipő boltot is a PEMÜ (PEMÜ Műanyagipari Zrt.) felé, a Terstyánszky úton (89. szám). Ez a weboldal szerint (www.kismokus-gyerekcipo.hu) a hét első napján is nyitva van, úgyhogy a doki után ezt céloztuk be kicsi M-mel.

Eddig minden cipővásárlás óriási hisztibe és sírásba torkollott. A legutóbbi Deichmann vizit alatt mintha nyúzták volna kicsi M-et, úgy ordított a cipők felpróbálása alatt. Furán is néztek ránk... Biztosan senki nem hitte volna el, ha akkor azt mondom, egyébként nagyon nyugodt, nem is igazán hisztis gyerek. A most vasárnapi Deichmann látogatásra viszont mintha kicserélték volna a gyereket. Olyan birka türelemmel ült és nézte, ahogy a polcon fellelhető szinte összes, méretben stimmelő és egy számmal nagyobb bakancsot a lábára tuszkolom, hogy csak lestem. Ezért is mertem belevágni vele egyedül a cipővásárlásba. Eddig ugyanis kétemberes feladat volt.

Szóval érkezés Solymárra, parkolás a bolt előtt. A Kismókus Cipőbolt egy papír-írószer bolttal bérel közös helyiséget, így egy kb. 2x2 m-es boltocskába érkeztünk, ahol viszont padlótól a plafonig tömve vannak a polcok cipővel. Mondtam, hogy mit szeretnénk: vízálló, bélelt téli cipőt, 22-es méretben. Kapásból mutatott hármat. Ekkor jöttem elő a magas rüszttel. Maradt egy cipő amit fel tudtunk próbálni. Nem ment rá kicsi M lábára. Kaptunk belőle 23-as méretet. Abba úgy csusszant bele a gyerek tappancsa, mintha bevajaztam volna. Az eladó ekkor húzta el az orrom előtt a mézes madzagot: mivel ma olyan szépen sütött a nap, reggel úgy kelt fel, hogy 30%-kal leárazza a téli cipőket. Ollé, máskor is napsütéses időben jövünk! A cipőben szépen trappolt kicsi M körbe-körbe abban a piciny boltban, úgyhogy meg is vettük. Fontos tudnivaló, hogy az üzletben nem lehet kártyával fizetni, úgyhogy még volt egy körünk a közeli MKB fiókba, de ez részletkérdés. Viszont cipőkérdés pipa.

Szerencsére a cipőbolt mellett van egy pékség is, úgyhogy a kenyérért sem kellett messze menni. Aztán bevágódtunk újra a kisautónkba és hazajöttünk. Imádom, hogy van kocsim!

Körülbelül fél év pilisborosjenői élet után be kellett látnunk, hogy mindenki számára kényelmesebb lesz az élet, ha beszerzünk egy autót nekem. Hosszas nézelődés, fontolgatás és utánajárás következett. Végül karácsony előtt pár nappal átvehettük az idén 10. életévét betöltő, japán származású, Kék Nyilat. Életem első saját autóját!

Az első önálló utam nagggyon messze, egészen az ürömi CBA-ig vitt. Múlt pénteken kiruccantam barátnőzni a városba és hazafelé jutott eszembe, hogy M másnap túrázni megy, de nincs otthon annyi pékáru, hogy szendvicset tudjon magának csomagolni. Mikor otthon felvilágosítottam életem párját erről a tényről, közölte, hogy akkor le se vegyem a kabátomat, beülhetek az autóba gyakorolni. Sötét volt és esett. Mikor kezdjem el, ha nem most? Remegő lábakkal ültem be a kisautómba, nagy nehezen kiálltam az udvarról, és elgördültem a közértbe, majd haza. Küldetés teljesítve.

Másnap M - hátizsákjában az autómmal megszerzett zsömlékkel - elindult a Bakonyba túrázni. Mi pedig kicsi M-mel bepakoltuk a kisautóm még kisebb csomagtartóját, és elautóztunk Csepelre a szüleimhez. Még nem vagyok annyira bátor, hogy ezt az utat a fővároson keresztül tegyem meg, ahhoz még kell egy kis rutint szereznem. Ezért aztán az M0-on mentünk. Hétvégén egyébként bátran indulhatnánk bármelyik irányba, a forgalom gyér, tüntetésmentes időszakban kicsi az esélye, hogy dugóba kerülünk. Ha szerencsénk van, akkor az M0 végén lévő körforgalomnál is megússzuk a sorbanállást. Hétközben inkább az M0-t érdemes választani, kivéve az esti órákban, mert csúcsforgalom után már a város is járható. Az M0-on egyébként 1 óra háztól házig, a városon keresztül 40-45 perc a Pilisborosjenő-Csepel távolság. Jelentem szerencsésen meg is érkeztünk a szüleimhez, sőt aztán haza is jöttünk.

A gyakorlás tegnap folytatódott, kicsi M-nek ugyanis pénteken újra folyni kezdett az orra, szombaton már piszkálta a fülét, tegnap már csapkodott, ütött, sírt, nem evett, nem aludt. Úgyhogy tegnap reggel - miután ismét sírva ébredt - hívtam az ürömi rendelőt és kértem egy időpontot. Reggeli után beszálltunk a kisautómba és minden gond, buszra való várakozás és fázás nélkül átmentünk Ürömre. Ismét kezdődő fülgyulladása van kicsi M-nek, úgyhogy bezsebeltünk egy antibiotikum receptet, majd átsétáltunk a rendelő melletti CBA-ba, hogy beszerezzek némi répát egy gyógyító húsleves megfőzéséhez. Ezután pedig ismét bepattantunk a verdába és elgurultunk a patikába, hogy kiváltsuk kicsi M gyógyszerét, aztán pedig haza.

A Kék Nyíl ma sem pihent, Solymárra vitt minket a DM-be pelenkát venni. Ez is komoly egyeztetést igényelt eddig M-mel, hogy mikor tudunk elmenni a drogériába vagy ő mikor jár napközben olyan helyen, hogy beszerezze a szükséges pelus- és törlőkendő mennyiséget.

Igazából még csak pár napja használom az autót, de már most fantasztikus, hogy mennyire megkönnyíti az életünket! Nem kell állandóan egyeztetni M-mel, hogy mikor megy, el tud-e dobni minket az orvoshoz, aztán nem kell logisztikázni, hogy mikor induljunk el a buszmegállóhoz, hogy ne késsük le a buszt, de ne is fagyjunk oda a váróhoz, nem kell felcipelnem kézben a beteg gyerekemet a hegyre, nem kell azon gondolkodnom, hogy mennyit vásárolhatok a boltban, amit még haza is tudok cipelni, az sem jelent gondot, hogy hazafelé útba kell ejteni a gyógyszertárat és még sorolhatnám. Ezentúl ha valamit meg kell venni, el kell intézni, akkor csak a saját napirendembe kell beilleszteni, beülünk az autóba és már megyünk is. Nem ömlik majd ki a szekrényből a szelektív szemét, hogy kivárjuk azt a reggelt, amikor M-nek a hulladékgyűjtő felé van dolga. Legalább 10 dolgot tudnék kapásból leírni, ami sokkal könnyebb lesz ezután. Bár tegnap esett a hó, ma olvadt, holnap meg jönnek a mínuszok és biztosan jól lefagy, én meg közel sem vezetek (még) olyan jól, hogy ezeket az akadályokat simán vegyem, de szorgalmasan fogok gyakorolni. Ezt megígérhetem!

Előző este 20 óra 30 perc:
Kicsi M fürdéshez készülődött, mikor M a földszintről felkiabált, hogy esik a hó. Hatalmas örömujjongás közepette felkaptam a kisfiam, lekapcsoltuk a villanyt, és odamentünk az ablakhoz, hogy megmutassam neki a havat, amit még sosem látott. Egyszer már esett a hó életében, de azt átaludta a babakocsiban. Persze a sötét miatt nagyjából semmit sem láttunk, pedig kicsi M lelkesen fürkészte, hogy vajon a felpörgött anyja mit is akar neki olyan nagyon megmutatni.

Reggel 7 óra:
Egy hókotró traktor leszáguldott az utcánkon. Hm...

Reggel 7 óra 30 perc:
Még álmos voltam mikor kicsi M a szomszéd szobában megkezdte a napi gügyögését, de tudtam, hogy ha kinyitom a szemem, akkor fehér tájat fogok látni a hálószobából. Úgyhogy felkeltem, átmentem az én kis csemetémhez, kivettem az ágyból és újra odamentünk az ablakhoz. Most már láttuk a havat. Fehér volt az erkély, a korlát, a háztetők, az udvar, a szemközti hegyen lévő szőlőskertek pedig mintha sakktáblák lettek volna, ahol a fekete mezőket egy-egy szőlőtőke, a fehéreket pedig a közéjük lehullott hó alkotta. Kicsi M most már kezdte pedzegetni, hogy mi is az a különleges dolog, amit meg akarok neki mutatni. Mozdulatlanul ült a karomon és nézte a tájat, ami most mintha más lett volna, mint amit megszokott.

Délelőtt 11 óra:
Nem volt kedvem boltba menni, pedig már eléggé kenyér híján voltunk. Úgyhogy felütöttem a nagy kenyeres könyvemet, ráböktem egy receptre és gyúrtam egy tésztát. Amíg a második kelesztés zajlott, M elsöpörte és -lapátolta a havat az udvaron, én pedig felöltöztettem kicsi M-et, hogy megtegye élete első sétáját a hóban. Először csak az udvarra mentünk ki. Láthatóan tetszett neki a hóban való járkálás. Aztán persze meg is kellett fognia. És aztán persze rá kellett döbbennie, hogy a hó nedves és hideg, ettől pedig fázik a keze. Úgyhogy égtelen sírásba kezdett, amit csak a keze megtörlése után hagyott abba. Majd kesztyűt húztunk az apró, fázó kis kezekre és kimerészkedtünk az utcára. Reggel letakarították az utat, de kicsi M mindig megtalálta azokat a keskeny kis sávokat, foltokat, ahol még megmaradt a hó és azon gyalogolt. Kesztyűben már az sem zavarta nagyon, ha zakózott egyet és havas lett. Elmaradt a sírás, helyette maradt a fülig érő mosoly, ami kitartott ebédidőig, mire visszaértünk a házhoz. És ha esetleg valaki a második kelesztését megélő kenyér sorsáért aggódna... Ebéd alatt megsült és gyönyörű lett. Azt még nem tudom, hogy finom is e, mert csak vacsorára fogjuk felvágni.

Délután 14 óra:
M még ebéd előtt felszaladt a hegyre, az erdőbe egy kicsit élvezni a havat. Én pedig, miután letettük kicsi M-et aludni, szintén felöltöztem és elindultam fel a hegyre. Egy fél óra magány, egy fél óra a hóban, egy fél óra az erdőben, egy fél óra a csendben. Na nem összeadva, hanem összesen fél óra. Mikor elindultam, még a hó is szállingózott. Elmentem ahhoz a kilátóponthoz, ahonnan rálátni a Nagy-Kevélyre. Még csúcscsokit is vittem. Csúcsszaloncukrot. Csúcs-konzumszaloncukrot. Meg is ettem. És csak néztem a hóborította tájat. És nagyokat lélegeztem a csípősen hideg levegőből, hogy tisztítsa ki végre a tüdőmet, az orromat, ugyanis már a második fajta antibiotikumot szedem, de még mindig nem mondanám gyógyultnak magam. Miután lebandukoltam a hegyről, még elmentem a falu szélére, hogy lefotózzam a hegyeket. Aztán hazajöttem és leültem megosztani Veletek a mai élményeimet.

Epilógus:
Holnap felvisszük kicsi M-et is az erdőbe. Egyszerre nem szeretnénk, hogy sokat legyen a levegőn, mert elég hideg van, ő pedig kb. egy hónap után úgy látszik, hogy meggyógyult. Bár még mindig folyik az orra és köhög egy kicsit, de minden más tekintetben jól érzi magát. Hát még ha hóban mászhat felfelé vagy lefelé egy hegyen...

Hol is hagytam abba a múltkor? Végülis mindegy, kábé ugyanott fogom folytatni. Kicsi M szombat estére belázasodott, sírt ha a füléhez nyúltunk, meg úgy egyébként is. Próbáltuk a fogára fogni, de tudat alatt tudtuk, hogy attól nem szokott magasabb testhője lenni. Egy borzalmas, nagyjából egészéből átvirrasztott éjszaka után, vasárnap reggel megkezdtük a pilisborosjenői ügyeleti rendszer tesztelését.

A beköltözésünkkor tett első felfedező sétán készített képek közül előguberáltam az Egészségháznál készített fotót. Rajta egyetlen telefonszám szerepelt, amely a felnőtt és gyerek ügyelet elérhetősége is egyben. Még némi nyomozást folytattam a neten, de többet ott sem találtam, csupán annyit, hogy helyileg két helyen, Pomázon és Ürömön van orvos. Tárcsáztam a számot: +36-30/992-9257. Egy doktornő vette fel, akinek gyorsan vázoltam kicsi M több mint két hetes kórtörténetét. Elmondása alapján, bár elvileg ők végzik a gyerek ügyeleti ellátást is, nem tudnak teljes bizonyossággal diagnózist felállítani egy másfél évesnél. Vigyem az ügyeletes orr-fül-gégészetre. De az hol van? Visszahívást kért 5 perc múlva, amit teljesítettem és így elnyertem a következő állomás nevét: Heim Pál Kórház. Gond egy szál se, sajnos ott már járatosak vagyunk.

Gyerek kocsiba be, irány Budapest, központi betegfelvételen bejelentkezés miközben kicsi M még az autó hátsó ülésén horpasztott. Aztán be a Delej utcai orr-fül-gégészetre. Szerencsére csak annyi időnk volt, hogy kicsi M-ről levegyem a kabátot és már hívtak is. Kétoldali fülgyulladás, antibiotikum 1 hétig. Majd jött a vadászat vasárnap is nyitva tartó patika után, mert természetesen az egy ügyeletes gyerekkórházban nincs. Minek? Cél az Árkád. Míg M az autóban mulattatta kicsi M-et, én fél óra alatt vettem egy zsák gyógyszert a patikában, két csomag zsepit a Rossmannban, ebédet a kajáldáknál és két szál répát (leveshez), meg egy banánt kicsi M-nek. Mindezt a karácsonyi ajándékok miatt zsizsegő tömegben...

Végre úton hazafelé... M és én is ramatyul voltunk. M mintha visszaesőben lett volna, én meg egy hete dugulásban és nyoma sem volt javulásnak. Útközben arról beszélgettünk, hogyan oldjuk meg, hogy mindketten eljussunk orvoshoz, mindezt úgy, hogy kicsi M-et nem mozgatjuk. Végül egy hirtelen ötlettől vezérelve arra gondoltam, hogy felhívom újra az ügyeletes doktornőt, aki "házhozmenős" és megkérem nagyon-nagyon-nagyon szépen, hogy jöjjön ki hozzánk és nézzen meg minket. A doktornő csak sóhajtott egyet, de jött. M: kezdődő tüdőgyulladás, antibiotikum. Én: jobb állapotban, szükség esetére antibiotikum recept. Megtudtuk a doktornénitől, hogy a friss és ropogós ürömi rendelőben nem tudták átvenni az ügyeleti helyiséget, így most Pomázról, illetve ő személy szerint Szentendréről látja el az ügyeletet Dobogókőtől Pilisborosjenőig.

Azóta teljes szobafogságban élünk. Naponta egyszer megyek ki az udvarra. Cipőben, sapkában és állig begombolt téli kabátban teszem meg a 2 méteres távolságot a kukáig, hogy kidobjam a pelenkát, a szemetet és kiürítsem a postaládát. Több gyógyszert eszünk mint rendes ételt. És át kellett szerveznünk a teljes karácsonyi készülődést. De jelentjük: már jobban vagyunk!

Nem számolom, de saccperkábé két hete esik az eső. Ezúttal azonban nem okozott túl nagy gondot, mert felváltva nyomjuk az ágyat.

Kicsi M kezdte még november utolsó hétvégéjén. Hogy hol szedte össze ezt a hihetetlenül makacs nátha vírust, azt nem tudom. Talán a legutóbbi baba-mama klubban, vagy az azt követő nap estéjén tett séta közben. Örök rejtély marad. Ami viszont tény, hogy egy hét elteltével sem javult semmit. Ugyanúgy folyt az orra mintha az első-második napon tartanánk, és szerencsétlen gyerek egyetlen lyukon, a száján át próbált meg kajához és levegőhöz is jutni kisebb-nagyobb sikerrel. Hiába mindenféle tengervizes orrspray, orrcsepp, orrszi-porszi, a dolog nem lett jobb. Múlt pénteken, amikor éppen az ebédért és a túlélésért küzdött teljes orrdugulás közepette, pánikszerűen elkezdtem hívogatni az orvosokat. Először a gyerekorvost, aki már nem rendelt, de a mobilját sem vette fel. Aztán a másik gyerekorvost, aki rendelt, de nem volt szabad időpontja. A következő az óbudai rendelőintézet orr-fül-gégészete volt, oda tartozik ugyanis Pilisborosjenő. Természetesen ott sem volt már szabad időpont. Végül a pilisborosjenői orr-fül-gégészeti magánrendelést csörögtem fel, de ott is már csak hétfő reggelre tudtak időpöttyöt adni. Maradt hát a küzdelem és M cégének Mikulás ünnepsége. Tegnap végre eljutottunk a doktornénihez, aki nem talált semmi csúnyát sem a tüdejében, sem a fülében, sem a torkában kicsi M-nek. Én viszont találtam a váróban egy bárányhimlős kislányt, úgyhogy miután megkaptuk egy másik orrcsepp, egy köptető és egy mellkasi bedörzsölő krém receptjét, hanyatt-homlok kimenekültünk a rendelőből. Persze odakinn sem volt jobb a helyzet, mert esett az eső és bár reggel M még el tudott minket dobni a vadiúj, napokban megnyitott ürömi rendelőbe, hazafelé már busszal kellett mennünk. Leleményes anyu előkapott egy kisautót a pakkjából és ezt kicsi M eltologatta a buszmegálló fedett várójának padján míg jött a busz. Hazafelé kiváltottam a háromból kettő gyógyszert, addigra az eső is már csak szitált, majd felcipeltem kicsi M-et a hegyre.

Na és ezután én is kidőltem. Már vasárnap kezdtem érezni, hogy kapirgál a légcsövem, estére pedig totálisan bedurrant a torkom. Nem mondanám, hogy aludtam éjszaka, inkább csak pihentem... Hétfő reggel már úgy éreztem magam mint a mosott kaki, és miután hazaértünk, éreztem, hogy elnehezülnek a lábaim, ráadásul kezdtem fázni. Elő a lázmérő és jééé, 38,3 fok. Kicsi M ismét bebizonyította, hogy a világ legjobb gyereke. Míg én a kanapén nyakig betakarózva fetrengtem és rettenetesen rosszul voltam (bevallom nagyon rossz beteg vagyok), ő békésen játszogatott, nézte a tévét, tologatta a kisautóit rajtam. Nagyjából semmit nem csináltam, azon kívül, hogy a gyereket elláttam. Na meg leadtam M-nek a drótot, hogy este be kéne vásárolni, és ki kéne váltani egy gyógyszert kicsi M-nek és egy tucatot nekem, mert én is lerobbantam. A pilisborosjenői patika csak 17 óráig van nyitva hétköznapokon, az ürömi viszont hétfőn 19 óráig, úgyhogy oda küldtem M-et. Mondtam, hogy hozzon egy lázcsillapítót, ami nem paracetamol hatóanyagú, mert az nekem olyan mint halottnak a csók, és nem Algopyrin, mert arra meg allergiás vagyok. Hozott hát egy harmadik, ibuprofén hatóanyagú csodaszert, ami Algoflex névre hallgat. És ez itt most vastagon a reklám helye! Én ebből egyet bekaptam, majd kábé négykézláb felvonszoltam magam az emeletre az esti fürdetéshez, ott leültem az ágy szélére, és úgy remegtem mint a nyárfalevél, mert majdnem megfagytam a láz miatt. De negyed óra múlva már dobáltam le magamról a ruhát, mert folyt rólam a víz. A lázam úgy száguldott le, mint a hullámvasút a lejtőn, és fél óra múlva gyógyult voltam. Az éjszakát - a köhögést leszámítva - végigaludtam, és ma újra végigpörögtem a napot. Szóval jó cucc ez az Algoflex, ezentúl mindig lesz itthon!

M hamarabb esett ágynak, két nappal kicsi M után, tehát most már ő is durván 10 napja göthős. Első nap még itthon is maradt, annyira ramatyul volt. Azóta jár dolgozni, de még mindig nem 100%-os. Most is itt köhög mellettem és hörpöli a Neocitrant. Az a gyanúm, hogy körkörösen fertőzzük egymást. Lehet, hogy karantént kéne hirdetnem karácsonyig. Legalább lenne időnk egymásra... De az ünnepekig már csak-csak rendbe jövünk.

Olllyan (sok ly-vel!) szinten nem történik semmi velünk, hogy eltelt 12 nap anélkül, hogy egy sort is írtam volna. Ebben a borzadály időben szinte non-stop be vagyunk zárva a négy fal közé. A hideggel még önmagában nem lenne gond, de amikor fúj a szél, szitál a köd vagy esik az eső, akkor nem szeretem és nem akarom kivinni kicsi M-et. Vagy éppen szeretném és akarnám, de nem tudom...

Péntek éjszaka volt nálunk az első fagy. Ennek első jele, hogy a hálószoba erkélyének szélén összegyűlt előző napi esővíz reggelre jéggé változott. Eddig jó dolga volt az autónknak, az előző lakóhelyünkön garázsban pihent. Most viszont ki van téve a természet viszontagságainak. Ezért aztán mikor péntek reggel M munkába indult volna, megdöbbenve tapasztalta, hogy a szélvédőn is helyes kis jégréteg képződött. A következő döbbenet akkor érte, mikor kiderült számára, hogy nincs jégkaparónk. Először egy kis ablakmosó folyadékkal próbálkozott, nem spriccelve, hanem ráöntve, de a jég nem mozdult. Önts rá egy kis vizet - mondtam én. Add ide a hablapátot - mondta ő. De az gumi - mondtam én. Akkor az nem lesz jó - mondta ő. Önts rá egy kis vizet - mondtam én. Add oda azt a lapát fakanalat - mondta ő. Újabb próbákozás következett, amelyben a lapát fakanál jégkaparóvá avanzsált elő, de a jég nem mozdult. Önts rá egy kis vizet - mondtam én. Végül M ráöntötte a vizet. És a jég lefolyt a szélvédőről. M munkába el.

Reggeli után kicsi M-mel azt terveztük, hogy elmegyünk a virágoshoz, beszerezni az adventi koszorúhoz szükséges dolgokat, amit minden évben saját kezűleg készítek el. Szitált valami odakinn, de gondoltam, hogy ezt egy ernyővel megoldom, ahogy már oly sokszor tettem. Gyerekről tréningnadrág le, harisnya fel, tréningnadrág vissza, házicipő le, zokni le, vastagzokni fel, cipő fel, vastag pulcsi, sapka és kabát fel. Én már korábban felöltöztem, úgyhogy ekkor már folyt rólam a víz, ahogy az az anyukák esetében lenni szokott. Felcsatoltam a hordozót és beleraktam kicsi M-et. Nem volt könnyű annyi hacukában, de felraktam a hátamra. Viszont a sok ruha miatt a karjával annyira lenyomta a hordozó hátat tartó részét, hogy a gyerek kilógott oldalra. Azért jól beleráztam és vettem a bátorságot, hogy elinduljak. Kipréseltem magunkat az ajtón, visszanyúlván elhúztam a függönyt, bezártam az ajtót és kinyitottam az ernyőt. De kicsi M annyira lógott, hogy nem tudtam eléggé hátra tartani az enyőt, hogy ne ázzon. Itt adtam fel. Ajtó kizár, függöny elhúz, magunkat házba visszaprésel, kabát, sapka, cipő, vastag pulcsi, tréningnadrág, harisnya, vastag zokni le, tréningnadrág, zokni, házicipő fel. Én is levetkőztem és kidőltem a kanapén. Annyira elfáradtam, mintha megjártam volna a virágost kicsi M-mel a hátamon oda-vissza, pedig még a kapuig sem jutottunk el.

Kicsi M délutáni alvása alatt vadul keresgélni kezdtem, hogy miből és hogyan is csináljam meg az adventi koszorút. Végül ezt is feladtam. Szombaton egy nagy családi ünnepségen voltunk, útközben pedig beszaladtam egy virágoshoz, ahol megvettem az adventi koszorúhoz az alapot. Aztán miközben a bolt előtt vártam a sógornőmre, ihletet kaptam a dizájnhoz. Végül a koszorú alap nem került felhasználásra, csak csupa olyan dolog, ami itthon volt: egy kis mérete miatt sosem használt vágódeszka, régi virágcsokorról leszedett masni és gyöngydísz, ajándékba kapott vaníliás gyertya és erdőben gyűjtött termések, zúzmó, valamint évekkel ezelőtt vásárolt fahéj. Ár: 0 Ft. Ez lett belőle:

Az utóbbi napok programjához még hozzátartozik, hogy kicsi M ismét megfázott. És ma délután M-et is ledöntötte a lábáról a nátha. De legalább az adventi koszorú kész lett. Ami amúgy nem is koszorú... Boldog várakozást, azaz adventet mindenkinek!