Pontosan egy évvel ezelőtt töltöttük el első éjszakánkat Pilisborosjenőn. Egy nappal később a tervezettnél, mert (Murphy...) kicsi M a költözködés kellős közepén 40 fokos lázas beteg lett. Úgyhogy miután eltöltöttünk egy fél napot a Heim Pál Kórházban, hogy kiderítsék vírusa van, úgy döntöttünk, hogy még egy éjszakát a szüleimnél maradunk, akik a költözés során elszállásoltak minket és vigyáztak a csemeténkre, míg mi be- vagy éppen kipakoltunk.

A fél éves összegzés nem mondanám, hogy túl pozitív kicsengésű volt. Egy újabb fél év elteltével már sokkal rózsásabban látom a borosjenői létet. Azt szoktam mondani, hogy mióta megvan az autóm, több fokkal jobban szeretek itt lakni. A beköltözés előtt úgy gondoltam, hogy simán megoldjuk BKV-val... bocs, Volánbusszal az életet. De rá kellett jönnöm, hogy nem megy. Na jó, ha nagyon megerőszakolnánk magunkat, akkor menne, de sokkal jobb így. Azóta megszűntek a 2-3 hétre előre történő egyeztetések, hogy mikor tudunk elmenni vásárolni, mikor van idő a gyereknek cipőt venni, hogy jutok el a kertészetbe és hasonlók. Azóta M talán egyszer volt velünk a boltban. De egyszer sem panaszkodott, hogy hiányozna neki a vásárlás.

Az elmúlt egy évben felfedeztük a falut. Gyakori vendégek voltunk az Egészségházban, jártunk párszor az önkormányzatnál, voltunk a kicsi régi boltban és a nagy újban, vettünk virágot a virágosnál, varrattunk függönyt Őkelménél, vettünk eltennivaló uborkát a zöldségesnél, feladtunk sok levelet és még több csekket a postán. Már tudjuk, hogy a kukások csütörtökön jönnek, a Family Frost szombaton, a tejesautó pedig hétfőn és csütörtökön, hogy jól felébressze a délutáni alvásából kicsi M-et. Megismerkedtünk a szomszédokkal és még egyikkel sem vesztünk össze. Nem is szeretnénk. Kicsi M-nek lettek bejáratott útvonalai, elsősorban a buszmegálló irányába. És sok-sok monyókás helye: a Budai úti kocsma melletti csatornafedél amire mindig rá kell menni, az orvosi rendelő melletti csatornafedél, amire mindig rá kell ugrani, az Egészségház melletti domb, amiről minimum tízszer le kell szaladni, vagy a másik domb hazafelé, amire mindig fel kell mászni. Voltunk már baba-mama klubban, Kecskefesztiválon, Várjátékokon és teljesítménytúrán a faluban. Rátaláltunk Leára, akihez azóta is minden héten járok jógázni, hol egyedül, hol kicsi M-mel. Belaktuk a házat és jó ideje otthon érzem magam, mikor hazaérkezem. A legnagyobb átalakuláson talán az udvar ment át: kiforgattunk a földből legalább negyed konténernyi sittet és kiszedtünk több kilónyi gazt, a helyükre pedig virágok, fűszerek, konyhakert, fenyőkéreg és sziklák kerültek. A fű is nő már, nemsokára először randizik a fűnyíróval. Szeretem ebben a helyben a csendet. Az utak messze vannak, csak néha egy-egy repülő száll el a fejünk felett, egyébként csak a fülünk zúgását hallani. Szeretem, hogy ha reggel felébredek és kinézek az ablakon, a hegyeket látom. Szeretem, hogy 2 percre van az erdő és bármikor felszaladhatok a fák közé, ha úgy tartja a kedvem. Feltéve, hogy M vigyáz addig a gyerekre... Szeretem, hogy mikor máshol már a tulipán virágzik, nálam még csak a krókusz bontja a szirmait. És végre van egy slagom, amivel locsolhatok!

Persze azért bőven van még mit felfedezni. A falu Kevély alatti részében még alig jártunk. És egy év alatt még nem mentünk fel a Kevélyre! Szeretnék nyársalni az erdőben lévő tűzrakó helyen. Szeretném látni, hogy elkészül a parkoló a zöldséges mellett és megnyit az új óvoda. Szeretném (mihamarabb) felavatni az ürömi körforgalmat. Nem jártunk még Szentendrén, pedig itt van egy köpésre. Illetve a héten futólag igen, de az semmi. Pomáz, Pilisvörösvár még mind szürke foltok a térképemen. Csak a Bécsi úti New Garden kertészetben voltam eddig, a budakalásziban még nem. Nem próbáltuk ki a cukrászdákat, amit a pilisi anyukák javasoltak facebookon. És persze a fűnek még nőnie és sűrűsödnie kell!

Biztosan van egy csomó dolog, amit a fenti felsorolásból kihagytam. De legalább van miért folytatnom ezt a blogot. Még ha nem is lesz belőle bestseller, mint a provence-i változatából. Vagy hát ki tudja?... Tíz éve még az is elképzelhetetlen volt, hogy én vidékre költözzek. Aztán tessék! Egy év Pilisborosjenőn. Folyt. köv.

Nem tartom magam "bezzeg anyukának". Nem szoktam a játszótéren dicsekedni, hogy bezzeg az én gyerekem már 4 km-t legyalogol és nem szoktam aggodalmaskodni ha más anyuka azt mondja, hogy bezzeg az ő gyereke már szobatiszta. Viszont gyönyörűnek látom a kisfiamat, bár néha elgondolkodom, hogy ez csak azért van-e, mert én vagyok az anyja. És szerintem áldott jó természete van, de persze lehet, hogy ebben is elfogult vagyok. Aztán jön egy nap, mint amilyen ez a mai is volt és szemernyi kétség sem marad bennem, hogy az én fiam a legszebb és legaranyosabb az egész földkerekségen.

Kicsi M lassan 2 éves lesz, elkezdtem hát intézni a GYES-t. Felpattantam a netre, azon belül is az Államkincstár honlapjára, ahol az villogott, hogy április 1-től már nem ott, hanem a járási hivataloknál, a kormányhivataloknál, a kormányablakoknál és a települési ügysegédeknél lehet igényelni a járandóságot. Minden egyéb infót, beleértve a szükséges nyomtatványt is, töröltek. Egy link átvitt a kormányhivatal honlapjára, ahol viszont még semmi sincs fenn. Annyit viszont sikerült kiderítenem, hogy Pilisborosjenőn is van települési ügysegéd, tehát nem kell messze mennem az igényléshez. Még pénteken a polgármesteri hivatal felé sétáltunk és láttam a kiírást, hogy mikor vannak fogadó órái ennek az ügysegédnek. A legközelebbi időpont hétfőn 10.30-11.30 között. Felkerekedtünk hát ma reggel, felfegyverkezve minden irattal, amit csak kérhetnek, és elindultunk a polgármesteri hivatal felé.

Kicsi M már pontosan tudja az utat a buszmegállóhoz és nem is nagyon hajlandó más irányba menni, ezért az újtelepi buszmegállón keresztül, a Fő úton át közelítettük meg az objektumot. Már a Meditop gyógyszercég környékén jártunk, mikor egy XXL méretű kamion kanyarodott ki a Híd utcából a Fő útra. Méreteiből adódóan a kanyarodás nem volt éppen problémamentes, a járdára is szükség volt hozzá. Kicsi M-mel ezért megálltunk és tisztes távolból figyeltük a bravúros műveletet. Persze a gyerek álla leesett és tátott szájjal nézte a kamiont. Amúgyis él-hal az autókért, ilyet meg aztán nem lát minden nap. Miután a kamion leparkolt a Fő úton, a Meditop mellett, a sofőr kiszállt, a légfékekből pedig süvöltött a levegő. Kicsi M totális ámulatba esett. A sofőr és a kanyarodást irányító segéd meg csak vigyorgott. Indultunk tovább, de csak az egy házszámmal odébb lévő boltig jutottunk, ahol az akadálymentesített feljárót (kicsi M szerint dombot) kellett egy pár alkalommal megmászni, majd fülig érő szájjal leszaladni róla. Ekkor megjelent a hátunk mögött a kamionsofőr, kezében egy baseball sapkával, amit kicsi M-nek hozott.

Már nem voltunk messze a hivataltól, de közbejött még egy domb az óvoda előtt. Miután ezt is megmásztuk, átmentünk a túloldalra. A buszmegállóban egy bácsi figyelt minket, aki - amint átértünk az úton - gratulált a gyerekhez, mondván "olyan aranyos!".

Bementünk az ügyfélszolgálatra, ahol előadtam, hogy GYES-t szeretnék igényelni és állítólag most már ott kell ezt megtennem. Mondták, hogy micsoda véletlen, hogy éppen abban az órában jöttem, amikor ott van az ügysegéd. Mondtam, hogy ez egyáltalán nem véletlen, hanem abszolút szándékos. Míg lepapíroztuk a dolgot, jöttek-mentek a polgármesteri hivatal alkalmazottai, akikre kicsi M rámosolygott, néha még egy "helló"-t is odanyomott, úgyhogy olvadoztak a köztisztviselők.

Végre hazafelé vettük az irányt. Útközben szembe jött velünk egy tizenéves lány, akinek - jó falubeli módjára - köszöntem. Ő visszaköszönt. Majd kicsi M is odamondott egy "pá-pá"-t, mire a lány megfordult és szintén "pá-pá"-zott. Kicsi M-nek sem kellett több, jól nevelt (vagy csajozós?) kisfiú módjára gyorsan be is mutatkozott. Ezen hazáig röhögtem.

Bezzeg a kedvenc dombjáról alig bírtam elráncigálni. Bezzeg amikor a polcról nagy csörömpölés kíséretében lerántott valamit, ártatlanul nézett rám és mondta, hogy "jajj", mintha az a valami csak úgy, magától esett volna le. Bezzeg ebéd után egy szemhunyásnyit sem aludt, mert már azon pörgött, hogy délután busszal fogunk utazni. Bezzeg mikor rám mosolygott azzal a huncut vigyorával, máris mindent megbocsátottam neki.

Már régóta tervezem, hogy meg kéne nézni a falu legtúlsó végét. Még tavaly tavasszal jártunk arrafelé kicsi M-mel, akkor még a hátamon utazott. Azóta viszont már túl nagy ahhoz, hogy cipeljem, de még túl kicsi ahhoz, hogy a saját lábán keresztülszelje Pilisborosjenőt.

Ma délelőtt éppen semmi dolgunk nem akadt, ezért autóba pattantunk és négy keréken elmentünk a Szent Donát utca végéig. Ott leparkoltunk és elindultunk a falu legtávolabbi háza felé a Kevélyhegyi úton, amely már az erdőbe torkollik.

Kicsi M most éppen azt a korszakát éli, hogy mindenhová felmászik, bemászik, átmászik, átbújik, mindent megtanulmányoz ülve, térdelve, hason vagy oldalt fekve és imád a dombokról lefelé szaladni. Tehát eleve hendikeppel indultunk neki az útnak, mert felfelé kellett mennünk, ráadásul teljesen ismeretlen helyen, ahol egy csomó felfedeznivaló várt az én 87 centis törpémre. Már az első háznál elakadtunk, ahol egészen közelről meg kellett szemlélni egy csomó virágzó pitypangot, de kicsi M "De szép!" felkiáltása hallatán csak nevetni tudtam az egyet előre, kettőt hátra tempónkon.

A Kevélyhegyi utat elérve újra megtorpantunk, mert kicsi M meglátta a Lucerna utca sarkán a lovakat. Kis híján átgyalogolt a csípős kerítésen, de az utolsó pillanatban elkaptam a grabancát. Miután háromszor elindultunk és háromszor visszafordultunk megnézni a pacikat, felvettem a gyereket, mert nem akaródzott neki hegynek felfelé menni. Ebben a kereszteződésben van a Kevély-hegyi pihenő, amire annyira büszke a falu, hogy még egy fél oldalas cikk is megjelent róla a helyi újságban.

A lakóházas övezet lassan átváltott nyaralóövezetre és nemsokára a távolban már látni lehetett az erdő határát jelző sorompót. Útközben még meg kellett állnunk egy háznál, ahol pipiket etettünk fűvel, meg persze ágakat pakoltunk jobbról balra és balról jobbra, gyűjtöttünk a borsónál is kisebb köveket és megnéztünk pár autót. Az erdőt elérve utolért minket egy túrázó pár. A nő telefonált és borzasztóan ismerős volt a hangja. Mikor megfordultam, legnagyobb meglepetésemre az ürömi ismerősöm (volt kolléganőm) jött szembe velem a férjével. Váltottunk pár szót, aztán ők mentek a Kevély felé, mi pedig kicsi M-mel elindultunk vissza az autóhoz. Végre szaladhatott lefelé a dombon.

Most már azt is tudom, hogy hol tudok leparkolni az erdőhöz legközelebb, így a következő alkalommal már egyből a fák közé tudjuk vetni magunkat. Kicsi M már szépen mondja az "erdő" szót is. Nem véletlenül. A mi vérünk.

Évekkel ezelőtt - még jóval kicsi M születése előtt - M-mel bevállaltunk egy kis önkéntes munkát Pilisborosjenőn. Rajt-cél ellenőrző pontok voltunk az Ösvénytaposó Baráti Társaság "Kevély Körüli Kevergés" és "Kevély Alatti Bolyongás" nevű teljesítménytúráján. Emlékszem, hogy mikor hazafelé zötykölődtünk a sárga busszal, azon gondolkodtam, hogy milyen szép helyen van ez a falu, mégis milyen közel Budapesthez. Ki gondolta volna akkor, hogy egyszer még végig is megyünk a túrán, ráadásul helyi lakosként?

A rövidebbik, 11 km-es Kevély Alatti Bolyongást választottuk és egyértelmű volt, hogy szerelmünk gyümölcsét is magunkkal visszük, akinek ez volt élete első teljesítménytúrája. Kérdés volt viszont, hogy mennyire tűri majd a hordozóban való üldögélést, hiszen tavaly ősz óta nem volt benne része. Indulás előtt próbaképpen beletettük és M a hátára vette. Aztán - ahogy az általában az új dolgokkal lenni szokott - magunkból némiképp hülyét csinálva örömködtünk, hogy bizonyítsuk kicsi M-nek, hogy ez neki jó. Kicsi M-nek fülig ért a szája és mondogatta utánunk, hogy "erdő", úgyhogy megnyugodtunk. Elkészültünk és reggel 9-kor elindultunk a Művelődési Ház felé. A rajtnál beneveztünk, majd váltottunk pár szót egy régi kedves túratársunkkal, aki most is önkéntesként pecsételt, meghámozott vagy 5 kiló hagymát (emiatt már önmagában egy hős a szememben) és megkent több kiló kenyeret zsírral és vajjal.

9.40-kor rajtoltunk, majd a Budai út - Bodza utca - Határ út - Erdő utca útvonalon a Köves-bérc felé vettük az irányt. Az első ellenőrző pont 2 km után a Köves-bérc csúcsán volt. Ezután valamivel több mint 5 km várt ránk a következő ellenőrző pontig, a Jenői-toronyig. A kék kereszten kaptattunk felfelé. Nekem a bokámig ért a nyelvem. Már megint sikerült megfáznom, úgyhogy egy Algoflex-szel, 2 csepp Nasivinnal, sós orröblítéssel, Reventil orrspray-vel, 20 csepp Béres cseppel és C-vitaminnal indítottam a napot, de ettől még a tüdőkapacitásom nem lett az igazi. Legalábbis azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy a csigákat meghazudtolóan lassú araszolásom csak a nátha miatt van és nem azért, mert kijöttem a gyakorlatból. Mikor a távolban, egy hegy tetején megláttam a tornyot, baromira megörültem neki, hogy mindjárt a következő pecséthelyhez érünk, de M gyorsan felvilágosított, hogy amit látok, az egy régi lőtér maradványa, a Jenői- torony viszont egy szikla... Közben előkerült a táskából egy kis alma, mert ha kicsi M eszik, akkor nem alszik. A cél pedig az volt, hogy majd otthon aludjon, addig pedig az ősei regenerálódhatnak.

A harmadik ellenőrző pontig, az Egri várig újabb 2 km-t kellett megtennünk. Útközben a távolban látszott a Háziréti-tó, ahová már régóta készülünk elmenni. Most sem jutottunk el odáig, mert a túra útvonala hirtelen jobbra kanyarodott, a zöld jelzésre. Az Egri várnál citromos és kakaós nápolyit toltunk, aztán nekiduráltuk magunkat az utolsó 2 km-nek. A Teve-sziklát érintve, a Kálvária alatt elhaladva újra a Bodza utcánál lyukadtunk ki, és innen már csak pár száz méter volt a cél.

Szerencsések vagyunk, hogy annyira jófej kisfiúnk van, hogy egy hang nélkül végigülte a 11 km-es túrát, amit végül 3 óra alatt teljesítettünk. Kicsit evett, sokat nézelődött, még többet dumált, és vigyorgott akárhányszor csak ránéztem. Az erdő virágzott, a nap hétágra sütött, durván elfáradtunk, de jó volt. Ebédre már otthon voltunk. És egy sváb falusi túra után mi mást tettem volna az asztalra mint Bonensuppét Germknödellel.

Mikor összeköltöztem M-mel (ha gyorsan utána számolok, ennek most már több mint 10 éve!) egyáltalán nem tudtam főzni. Gyerek- és fiatalkoromban sokat voltam a konyhában, segítettem anyukámnak, próbáltam felszívni a tudást. De mikor ott álltam a töltött paprika előtt és be kellett rántanom... nem lett elég sűrű, ami meg besűrűsödött az csomós lett, ott hagytam, utáltam, hisztiztem. De szép lassan belejöttem. Aztán egyre fontosabbá vált számomra, hogy minőségi kaját tegyek az asztalra. Így kezdtem piacra járni.

Mikor a Szabadság téren dolgoztam, Pesten, a Hold utcai csarnokba ugrottam ki húsvéti sonkát vásárolni, de azért az még nem volt olyan tudományos. Majd jöttek a Zugló és Erzsébetváros peremén töltött évek és a Garay piac. Kezdetben csak ritkán vetődtem arrafelé, de mikor várandós lettem és már nem dolgoztam, egyre gyakoribb vendég lettem a kofáknál. Majd miután kicsi M megszületett még egy fokkal fontosabb lett, hogy egészséges ételek kerüljenek az asztalra. Ekkor már szinte minden héten mentem a Garayra, de szigorúan csak pénteken vagy szombaton, amikor a "paraszt nénik és bácsik" kinn voltak. Már tudtam, hogy melyik néninél a legfinomabb a répa (azóta sem ettem olyan édeset...), hol a legjobb a krumpli, a sütőtök és a többi. Megvolt, hogy melyik hentesnél kell csirkehúst és disznóhúst venni. És volt egy hentes, ahol a legfinomabb kötözött sonkát lehetett kapni. Ide jártam felvágottakért is, amiből hihetetlen széles volt a választék, ráadásul mindenféle kencéket is árultak: tonhalkrém, vargányakrém, avokádókrém, csülökkrém és még sorolhatnám.

Miután Pilisborosjenőre költöztünk, kezdhettem elölről a felfedezést. Annyival viszont nehezebb a helyzet, hogy a szűk környezetemben (értsd: a faluban) nem lehet mindent beszerezni, ha pedig elindulok, igen nagy az a terület, amit be kell járnom. Ezért általában az interneten szoktam kezdeni a kutakodást. Egy ilyen kutakodás eredménye a Pilisi Anyukák Ötletelő Klubja nevű csoport a Facebookon.

Az egész ott kezdődött, hogy besokalltam a boltokban kapható ehetetlen vagy ehető-de-gyorsan-romló felvágottaktól. Legtöbbször az ürömi CBA-ban vettem kenyérre valót, ami még a tűrhető kategóriába tartozik, kivéve a sült császár, mert az isteni. De mióta autóval megyek és átszoktam az Auchanba, katasztrófa volt ami néha a hűtőnkben landolt. Legutoljára már inkább a vákuumcsomagolt felvágottakat vettem, mert azokban legalább kevésbé lehet csalódni, cserébe viszont sokkal drágábbak.

Itt jött el az a pont, amikor feltettem a nagy kérdést a pilisi anyukáknak, hogy ki hol veszi a felvágottat. És dőltek a válaszok. Két húsbolt volt, amelyik viszonylag közel van és több szavazatot is kapott. Az egyik Vörösváron a Mester, a Puskin u. 25-ben. A másik Solymáron, a lakótelep falu felőli végén. Utóbbi jobban útba esik nekem - főleg ha épp pelust megyek beszerezni a DM-be - úgyhogy ezt két héttel ezelőtt leteszteltük. Felvágottakból nincs nagy választék, de ami van az szép, friss, nem akadnak ki rajta mikor 6 szelet párizsit kérek, nem csinálnak gombócot a felvágottból mikor becsomagolják, és nem utolsósorban finom is volt amit vettem.

Az idei húsvéti sonka beszerzést is egyértelmű volt, hogy nem egy Auchanban, hanem egy hentesnél bonyolítom le. Úgyhogy ma reggel irány a solymári húsbolt. Isteni illat, hegyekben állt a kötözött sonka (meg a csülök, meg amit akartok). Más kérdés, hogy az ürömi lámpás kereszteződésnél épülő körforgalom miatt akkora sor volt hazafelé, hogy a solymári Auchantól araszoltunk, ennél fogva kicsi M fél órás szunyát dobott a kocsiban, és utána itthon már nem volt hajlandó aludni, következésképpen estére a fáradtságtól elviselhetetlenül hisztis volt. Lényeg, hogy most már a hűtőnkben illatozik a sonka, holnap forró fürdőt vesz, hogy aztán vasárnap reggel a tányérunkon végezze "élete értelmének teljes besüléseként" (forrás: Verdák). Kellemes húsvéti ünnepeket!

Vagyis csak én. Eközben kicsi M játszott. Na, de kezdem az elején.

Egy héten egy este szorgalmasan járok Leához jógázni a Kökény közbe. Egyik este - épp, hogy beestem időre - sok anyuka gyűlt össze, akik - hozzám hasonlóan - "lepasszolták kis piócáikat" apának, nagyinak, akárkinek. Lea felvetette, hogy mit szólnánk egy reggeli órához, amikor jönne egy babysitter és felvigyázna a gyerekekre. Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy kihagyjam a lehetőséget. Át sem gondoltam, hogy még soha nem bíztam idegenre a gyerekemet. Csak ma reggel esett le, mikor felébredtem...

Mióta már korán reggel besüt a nap az ablakon, kicsi M koránkelő lett. Ez olyan fél 7-es ébredést jelent számunkra. Ezúttal nem bántam, mert 8-ra kellett odaérnünk jógára. Előző este ugyanis Leától azt a tanácsot kaptam, hogy - bár az óra 8.30-tól van - menjünk egy fél órával korábban, hogy a gyerek ismerkedjen a hellyel és a babysitterrel. Hát persze, tényleg, milyen igaza van! Úgyhogy rohamtempós készülődés, reggeli, némi feszültség (úristen, mi lesz, még sosem bíztam idegenre a gyerekemet, ez tisztára olyan, mint egy bölcsis beszoktatás, jajjj!!! - na jó, sok feszültség), majd kocsiba be és irány a Kökény köz. Séta nem jött szóba, mert 10 perccel voltunk 8 előtt, kicsi M-mel meg fél óra lenne odaérni, lévén útközben sok a kő, a bot, a csatornafedél, az autó, a cica és még sorolhatnám.

Időben befutottunk, Lea már kiabált az emeletről, hogy menjünk fel. Na, ilyet se él át az ember egy fitness teremben! Felmentünk. Még sosem jártam fenn. Gyönyörű a ház, olyan otthonos szedett-vedettség, mégis rend és vadászkastély feeling fogad. Elsők voltunk. Ahogy a szőnyegre került egy-két autó, kicsi M máris otthon érezte magát. Pár perc múlva Anna, a babysitter is megérkezett. A játékhalom nőtt, ezzel egyenes arányban kicsi M jókedve is. Kinézett magának egy egeret - amiről később kiderült, hogy patkány - és nagyokat nevetett rajta, puszilgatta. Ekkor megnyugodtam, nem lesz itt gond. Egyszer leszaladtam az innivalójáért, akkor máris rohant utánam, hogy "anyaaa!". Ekkor nyugtalankodni kezdtem, mégis lesz gond? Nem sokkal órakezdés előtt esett be még két anyuka fejenként egy-egy gyerekkel. Aztán egy óvatlan pillanatban kisurrantunk és elindultunk lefelé jógázni. Az egyik anyuka gyereke inkább arra szavazott, hogy velünk tart a jógaterembe, de ilyen családi légkör mellett ez kit izgat?

Fel voltam rá készülve, hogy Anna egyszercsak megjelenik a terem ajtajában, bár bíztam kicsi M-ben, hogy jófej lesz és hagy engem tornázni. És jó fej volt! Úgyhogy nyugodtan nyújtózhattam a Kevély felé. Merthogy a garázsból kialakított terem ablakai a Nagy-Kevélyre néznek. Ilyen látványban sincs része akárkinek! Csak az óravégi relaxáció közben - talán a nagy csönd miatt - hallottam kb. percenként a fiamat, ahogy a cérnavékony kis hangján mondogatja, hogy "anyaaa!". De mivel nem hallottam elkeseredettséget a hangjában, sírást meg pláne és két "anyaaa!" közt volt 1-2 perc szünet, folytattam a relaxáció... -nak nevezett pihenést, mert ez azért természetesen nem volt az igazi, de kit érdekel, mikor hagyott engem a kisfiam másfél órát jógázni.

Az óra utáni teát ezúttal az emeleten, a gyerekek közt ittuk meg. 10-kor ért véget az óra, de majdnem 11 volt mire eljöttünk. És megbeszéltük, hogy lesz folytatás. Bocsássátok meg, hogy nem tudok képet közölni erről a délelőttről, de már így is zavarba ejtő, hogy Lea mennyire beengedett a magánszférájukba, fotózni már nem akartam. Bár lehet, hogy ez csak nekem, tőzsgyökeres pestinek fura. Helyette nézegessétek a nyíladozó tavaszi virágaimat!

Mikor kicsi M a télen zsinórban másodszor szenvedett náthából eredő fülgyulladástól, minden gyerekes (és nem gyerekes) ismerősünktől kaptunk egy jó tanácsot, hogyan kezeljük a megfázást. Aztán orr-fül-gégészhez is elmentünk. Végül pedig közös nevezőre hoztuk a hallottakat, ez pedig: a só.

Ekkor már - kisebb szünetekkel - de hetek óta használtunk orrcseppet, amit leváltottunk egy magas tengervíz tartalmú plusz még valami csodaszerrel felturbózott és hosszú ideig alkalmazható orrspray-re. Megismerkedtünk a sóoldatos orröblítéssel is, ami szerintem gyerekkínzás kategória. A gyerek egyik orrlyukán anya folyamatosan nyomja befelé a sós vizet, miközben apa porszívja a másikat. A gyerek persze annak rendje és módja szerint üvölt. A náthavírus ellen a harmadik fronton egy sóinhalátorral harcoltunk. Kicsi M oldaláról itt is némi ellenállásba ütköztünk, mert a készülékhez tartozó maszkot nem volt hajlandó megtűrni magán. Mit megtűrni? El sem jutottunk oda, hogy rátegyem. Bezzeg az tetszett neki, mikor én vettem fel! Ennek ellenére nem kapott kedvet hozzá. Maradt a pipa, de az sem olyan egyszerű ám, hogy a gyerek majd bekapja és belélegzi a sós levegőt. Neeeem! Az csak úgy működött, hogy kedvenc mese DVD-be be, kicsi M ölbe és miközben ő egyre inkább belebambult a tévébe, én egyre közelebb toltam az orrához a pipát. Egy-két nap alatt eljutottunk odáig, hogy már fogdosta, bekapta.

Többen javasolták azt is, hogy vigyük el a gyereket sóbarlangba. Nem csak betegség idején, hanem bizonyos időközönként akkor is, mikor egészséges, afféle légúti fertőtlenítő kúra gyanánt. Nekiálltam hát sóbarlangot keresni a környéken. Kaptam egy tippet: Pesthidegkúton a BioSóKuckót. Kaptam egy másikat is a jógaoktatómtól: valahol Ürömön is van, de már nem emlékszik pontosan, hogy hol. Aztán körülbelül egy hónappal ezelőtt találtam egy szórólapot a postaládánkban: megnyitott a Kalászi Sóbarlang (kalaszisobarlang.hu).

Miután kicsi M meggyógyult, valahogy fontosságát veszítette a sóbarlang téma is. De a minap rendet raktam a papírjaink között és újra a kezembe akadt a Kalászi Sóbarlang szórólapja. Rajta egy 50%-os kedvezmény kupon, ami március 15-ig használható fel. A zsúfolt programunkba beszorítva ma reggel 10-re foglaltam helyet telefonon.

Háromnegyed 10-re érkeztünk. Egyrészt mert nem tudtam, hogy hol tudok parkolni, másrészt meg, hogy legyen idő levetkőzni, átöltözni. Még ki sem csatoltam az ülésből a gyereket, mikor megérkezett a személyzet is. Úgyhogy gyorsan bebocsátást nyertünk. Ja, parkolni simán lehet a ház udvarán. A cím: Budakalász, Budai út 26., de a bejárat a Táncsics Mihály utca felől van (a Kalászi Pékség mögött).

Szóval ott tartottam, hogy megérkeztünk a sóbarlangba. A pici előtérben lecuccoltunk, fizettünk, majd bementünk a sószobába. Mármint bementünk... volna. Kicsi M ugyanis a sötét, váltakozó-színes-fényes barlang láttán sarkon fordult és húzott engem kifelé. Nem adtam fel, felmarkoltam a gyereket és bevittem. Sírva fakadt, a nyakamba kapaszkodott. Mivel egyedül voltunk, kértem a rólunk gondoskodó hölgyet, hogy állítsa be a fényt úgy, hogy ne váltakozzon. Legyen sárga, mint egy normál lámpa. "Lehet erősíteni is a fényt." Akkor erősítsünk rajta! Aztán bezárult a sószoba ajtaja. Kicsi M újra sírva fakadt és még szorosabban ölelte a nyakamat. Beraktam a sóhomokozóba, mert az majd biztos tetszik neki. Tévedtem, mert csak még jobban ordított.

Próbálkozás no.1.: "Nézd, itt egy mesekönyv! Hű, ez a kis hableány! (Kicsit lányos... de ez került a kezembe.) Itt egy halacska! Nézd, a kis hableány megpuszilja a halacskát! Ez meg itt egy rák."

Eredmény: semmi.

Próbálkozás no.2.: "Hopp, itt egy kirakó. Olyan, mint otthon. Szedjük ki belőle a darabokat! Visszamegy bele a rendőrautó, nínó-nínó. Aztán a heli is, brrrrrr. És a vonatnak is megkeressük a helyét, sihuhuhuhu."

Eredmény: semmi. (Basszus, dehát egy sóbarlangban vagyunk, miért nem a sóval próbálkozok?!)

Próbálkozás no.3.: "Nézd csak, itt egy kukásautó. Azta, ennek fel lehet emelni a tetejét. És itt egy lapát. Nézd csak, mit csinálok! Belelapátoljuk a sót a kukásautóba. És ha már sok só van benne, akkor fogjuk a billencsét és kiöntjük belőle."

Eredmény: sírás abbamaradt, halvány mosoly. (Bíztató.)

Még megraktam sóval egy másik kukásautót, szitáltam a sót szitával, lapátoltam sót egy kisebb méretű teherautóba. Aztán kicsi M elvette az egyik kezével a lapátot, de a másikkal még fogta a nyakamat. Aztán elengedte a másik kezével is a nyakamat. 10 perc után már vígan játszott és mondogatta, hogy "kuku" (=kukásautó). De még mindig a sóhomokozó mellett térdelve. 20 perc után már kézzel túrta a sót és szórta mint bohóc a lisztet. 30 perc után 1 percre bemerészkedett a sóhomokozóba, hogy elérjen egy kisautót, de dolga végeztével gyorsan ki is mászott és visszatérdelt mellé. Azért ne legyek telhetetlen!

Az 50 perces kezelés után nagy boldogan jött kifelé. Nem mondom, hogy nagyon unszolni kellett, hogy hagyja ott a játékokat, de legalább jó élménnyel távozott. Legalábbis ezt szűrtem le abból, hogy egész úton hazafelé mondogatta, hogy "kuku" és nekem minden percben el kellett mondanom, hogy "igen, játszottál a kukásautóval, lapátoltad bele a sok sót". Még este is, mikor elugrottunk a boltba, a "kuku"-t emlegette. Én meg arra gondoltam, hogy egyszer egyedül is el kéne mennem ebbe a sóbarlangba egy kicsit relaxálni. Tőlem akár még a fények is villódzhatnak!

Amióta az eszemet tudom, kertészkedek.

Az óvodában az épület mögött volt egy kis kert, ahová néha kivittek minket az óvónénik. Az már nem nagyon rémlik, hogy mit csináltunk ott, de az élmény megvan. Otthon is mindig volt kertünk. Veteményes és virágoskert is. Én is csináltam egyet a ház mellett. Ültettem bele retket. Csak erre emlékszem. Szorgosan locsoltam. Ki is bújtak és én roppant boldog voltam. A "nagy" kertben is segítettem magot vetni.

Gyerekkoromban többnyire a nagymamám gondozta a kertet. Miután meghalt, anyukám és én vettük gondozásba a földet és a növényeket. Elzarándokoltam a könyvtárba és kivettem három könyvet a rózsákról. Ebből megtanultam rózsát metszeni. Tavasszal felszedtem az összes virághagymát és ősszel újra elültettem. A házunk előtt áll két óriási fenyőfa, alatta pedig valamiféle gyep nőtte be a talajt. A mai napig nem tudom, hogy mi a neve, de gyönyörű, amikor pedig locsolás után vizes, isteni puha érzés mezítláb sétálni rajta. Bár a ráhulló tűlevelek néha tudtak meglepetést okozni. Ezt egyszer nekiálltunk kiporszívózni. Frankón kihúztuk a vezetéket az udvarra és porszívóztuk a tűleveleket. És nagyon tud gazosodni is ez a gyönyörű gyep. Két-három napba telt míg aprólékosan kiszedegettem belőle a lóheréket és más gyomokat. Ezt persze egy nyár alatt többször eljátszottam.

Mikor elköltöztem otthonról az M-mel közös első lakásunkba, még a szobanövények is mind megdöglöttek. Nem locsoltam őket eleget? Vagy nem volt elég fény a lakásban? Nem tudom. Pedig becsszó próbálkoztam! Amikor új albérletbe cuccoltunk, keresési feltétel volt, hogy legyen erkély. És lett is. Ezért aztán lett balkonláda, benne katalógusból rendelt kúszónövény, sok-sok színes virággal egész nyáron át. Lett balkonparadicsom is. Szerény terméssel, de az az én nevelésem volt. Próbálkoztam paprikával is, de annak túl kicsi volt a cserép, túl kevés a nap és túl hiányos a vízellátás. Ültettem tavaszi virágokat is, de alig kelt ki belőle valami. Annak viszont, ami kibújt, kimondhatatlanul örültem, naponta többször megnéztem és körbefotóztam. Egy vadszőlő is otthonra talált nálunk, de valamiért nem akart felfutni a falra. Lehet, hogy nem csípi az üvegtéglát? A fűszernövényeknek se igazán jött be az erkélyünk. Olyan csoffadt petrezselymet neveltem egyik évben, hogy több volt rajta a sárga levél mint a zöld.

Annak tehát, hogy harmadik otthonunknak egy házat választottunk, más oka is volt azon kívül, hogy kicsi M-nek szerettünk volna egy "kifutót". Itt végre van szabadföld! És a szabadföld azért mégiscsak szabadföld. Tavaly még nem sok minden történt a kertben. Részben a kései beköltözés, részben a berendezkedés miatti időhiány, részben a túl sok falubéli felfedeznivaló miatt. De mostanra rájöttem, hogy jól volt ez így. Egy év alatt volt időm kitapasztalni, hogy hogyan jár a nap, hol és mikor van árnyék, merről fúj a szél, merre van olyan kilátás, amit nem szeretnék kitakarni. És volt időm kitalálni, hogy hová mit szeretnék ültetni.

35 négyzetméter meg egy kicsi. Ennyi áll most rendelkezésemre. Lemértem, hogy meg tudjam venni a fűmagot, mert a kert kb. 30 négyzetméternyi területére az kerül. Áprilisban vetjük. A terület már fel lett ásva és sokadszor mentesítve a sittől.

A maradék 5 négyzetméteren ismét konyhakert lesz. De most már tudom, hogy a paradicsom palántákat nagyobb távolságra kell ültetnem egymástól és nem szabad nagyon magasra növő fajtát választanom. És persze másképp is kell tájolnom a veteményest, mert kevés a napsütés a kertünkben, azt pedig jól kell kihasználni. Idén pedig a paradicsom mellett - a tavalyi tépősaláta és az egyetlen darabot számláló uborkatermés tapasztalataiból építkezve - lesz borsó (tavaszi és őszi is), retek (tavaszi és őszi fajta is), madársaláta, hagyma, mángold (amit tavaly kóstoltam először anyukám kertjéből és nagyon bejött), valamint repetázunk tépősalátából, de ebben az évben már felváltva terem zöld és piros fajta, hogy színt is vigyünk a dologba. A sorok közé kapor kerül, hogy segítsen nekem a kártevők elriasztásában az általuk utált, az általam viszont imádott illatával. Eleinte nem terveztem, de végül palántáztam néhány tő paprikát is. A pilisborosjenői kertészetben tavaly azt mondták, hogy itt a paprika nem marad meg, mert nem szereti az itteni földet. Úgyhogy majd cserépbe kerül, a ház mellé tervezett kavicsos tetejére, ahol a leghosszabb ideig süt a nap, a maradék időben meg talán a kövek elegendő meleget sugároznak neki, hogy életben maradjon és teremjen.

És mi van a 35 négyzetméter feletti kicsi földdarabbal? A fűszerekből már tavaly ősszel, amit lehet, megmentettem és átültettem a teraszt/kocsibeállót szegélyező kövekbe. A következő hetekben derül ki, hogy túlélték-e a telet. A többi kőbe szintén még ősszel - részleges földcserét és sittbányászatot követően - virághagymák kerültek. A nárcisz, a krókusz, a tulipánok már bújkálnak ki a földből, az árvácskák pedig már virágoznak.

A terasz melletti keskeny kis földsávba néhány bokorféle kerül, és jó sok mulcs, hogy ne kelljen végre gazt irtani. Meg talán hortenzia, ami hatalmas virágokat hoz és imádja az árnyékot. És akkor van még egy ici-pici, rézsűkövekből kirakott félkörív a ház bejárata mellett. Múlt hétvégén raktam rendbe: felástam, kiszedtem a sittet, feltöltöttem földdel.

Ide - mivel szinte egész nap árnyékban van - árnyékliliomot, páfrányt tervezek ültetni, illetve nefelejcs, ciklámen, gyöngyvirág és medvehagyma van tervben, amikből majd jövőre lesz valami. A köveket pedig részben borostyánnal szeretném befuttatni, részben pedig olyan árnyéktűrő növényekkel, amiket még csak most guberálok a neten. Mert manapság már nem kell könyvtárba járni ha az ember bele akarja magát ásni a kertészkedés rejtelmeibe. És lehet, hogy a vadszőlőnek adok még egy esélyt. Itt fa- és kőkerítést tudok felkínálni neki terjeszkedés céljára. Ezt a pici kis élőhelyet még szeretném feldobni mohás kövekkel és faágakkal. És akkor még nem beszéltem a balkonládákról, a kis padról és a tucatnyi apró tervemről.

Tudom, hogy ez az egész ház és a kert nem a miénk. Csak béreljük. De szeretek szép környezetben élni. Szeretek a kertben pepecselni. Hiszen mióta az eszemet tudom, kertészkedek!

Üröm határában van egy zárt lakópark. Ez a Táborföldi Lakópark. A zárt azt jelenti, hogy egy bejárata van. Az pedig a Budai útról nyílik. És egyébként nincs zárva.

Mint már korábban írtam, kicsi M egyik kedvenc kinti elfoglaltsága a lábbal hajtós motorozás, nálunk viszont az utak alkalmatlanok erre, az udvar meg... hagyjuk! De a héten "tomboló" tavaszi időben mondhatni kötelező minél több időt kinn tölteni, úgyhogy törtem a fejem, hová is vihetném az én vad motorosomat, ahol szabadon száguldozhat. Eszembe jutott Táborföld. Zárt lakópark, ergo minimális autóforgalom és betonozott utak.

Pilisborosjenőről a Budai úton viszonylag gyorsan és egyszerűen megközelíthető, de nem gyalog. Mázli, hogy (már) van autóm! Közvetlenül a lakópark bejáratánál van egy bowling club és tartozik hozzá egy fitness stúdió, ahol egyébként van bodyart óra, úgyhogy régóta rajta van az "amit ki kell próbálni" listámon. Na, most nem ide mentünk, hanem a szintén ezen a listán szereplő táborföldi játszótérre, amivel már rengeteget szemeztem a távolsági buszozások alkalmával. Megálltam az út szélén, kivettem a kis törpét és a törpmotort, aztán bementünk a játszótérre. Kicsi M-et nem különösebben foglalta le a rengeteg játék, ő csak hajtani akarta a paripát, amit erősen akadályozott a játszótérre kiszórt több mázsa aprókavics. Hátra arc és elindultunk az utcákon.

Aki látta a Született feleségek című sorozatot az érteni fogja, ha azt mondom: Táborföld pont olyan, mint a Lila Akác köz, csak vannak kerítések. Az utcák aszfaltozása hibátlan, sőt néhányuk térkővel borított! A járdák, az autóbeállók és -behajtók olyanok, mintha tegnap készültek volna el. És akkor még nem beszéltünk a házakról! Mintha nyugatra, nagggyon nyugatra teleportáltunk volna, megfűszerezve némi mediterrán hatással. Óriási házak, már-már villák, tutira kertészek által gondozott kertek, kovácsoltvas kerítések, kőfalak, amit akartok, minden!

Amikor az ember azt hallja, hogy Üröm az ország 3. leggazdagabb települése, majd ellátogat a Táborföldi Lakóparkba, akkor hirtelen minden világossá válik. Jó néhány házon kinn van az eladó tábla, az egyiken alatta a méret: 290 négyzetméter. 290 négyzetméter?! Még a fele is sok lenne! Persze olyat is láttunk, ahol menet közben elfogyhatott a pénz...

Csaknem egy órát barangoltunk az utcákon. Csak a lakópark felét jártuk be, úgyhogy visszamegyünk még. Kicsi M motorozni, én meg nyálat csorgatni.

Nem tartozom azok közé, akik kiírják a postaládára: "Nem kérek szórólapot!" Szeretem a szórólapokat. El is voltam keseredve mikor Borosjenőre költöztünk, gondolván, hogy itt nem jutok majd hozzá a szeretett olvasnivalókhoz. De van egy jó hírem (néhányaknak biztos rossz): egy "angyalka" mindig teletömi szórólapokkal a postaládánkat. Akkora köteg, hogy be sem fér rendesen a nyíláson.

Ma reggel csodaszép napra ébredtünk. Uh, ez így elég nyálasan hangzik, de mit csináljak, ha egyszer így van? Kék ég, ragyogó napsütés, enyhe időjárás. Gondoltam is egy nagyot és fittyet hányva az ebédfőzésre, bepakoltam kicsi M-et az autókámba, egy 10% kedvezményes OBI szórólapot a táskámba, és célba vettük Budakalászt, azon belül (illetve kívül) is az Omszki-tó melletti bevásárlóközpontot. Bel- és kültéri hőmérőt szándékoztam venni a kuponommal, de csak egy összecsukható láda landolt a kosarunkban. Nem baj, ez is kellett a verdámba. Tudjátok milyen praktikus ebbe pakolni a kajavásárlásnál?

Mikor megálltunk az OBI-nál, kicsi M kiszállt és vadul mutogatott a csomagtartóra. Hogy miért? Hát mert abban lapult a motorja. Hogy miért? Mert a barkácsáruházi látogatás után visszaültünk a kocsiba és átmentünk az Omszki-tó túloldalára, leparkoltunk, elővettük a kismotort, és míg kicsi M száguldozott és minden dombra felment, majd legurult, én kényelmesen sétálgattam mögötte napszemüvegben. Az Omszki-tó mellett több focipálya is van, füves és műfüves, kicsi és nagy. Séta közben, az egyik mögött mászókaszerű dolgokat véltem felfedezni, úgyhogy arra irányítottam kicsi M-et. Rá is leltünk egy játszótérre. Meg egy betonozott gyalogútra is, amin elindultunk, és így derült ki számomra, hogy ezen lehet átvágni az Auchan felé.

Miután kiszellőztettük magunkat, hazamentünk. Épp harangoztak, ebéd meg sehol. Nem vagyok annyira vaskalapos anyuka, időnként megengedem magunknak, hogy szedett-vedett ebédünk legyen. Ezért aztán összeütöttem egy hagymás-virslis tojásrántottát, ami gyorsan el is tűnt bennünk.

Amúgy eredetileg kaját akartam vásárolni délelőtt, de M jelezte, hogy szívesen csatlakozna hozzánk, úgyhogy ez a dolog áttolódott estére. A hétvégén vaddisznó pörkölt lesz, vendégeket várunk. Az ürömi CBA-ban eddig mindig kaptunk vadhúst. Ma viszont nem. M pánikszerűen jött oda hozzám, hogy nincs vadhús, de SEMMI!!!, úgyhogy pörögjek fel, mert neki ma még el kell mennie valahová megvenni. (Rémület M arcán.) Először mondtam neki, hogy a vendégek vasárnap jönnek, úgyhogy még van egy nap. (Nagy megkönnyebbülés M arcán.) Aztán eszembe jutott, hogy az egyik szórólapban láttam egy Ürömi Vegyeskereskedés nevű hely hirdetését, és abban nagybetűkkel reklámozták, hogy vadhúst is árulnak. Nemrégiben még térképen is megnéztem, hogy hová esik a cím. Úgyhogy a CBA után elindultunk a Külső Bécsi út irányába. Nem sokkal a Pilisborosjenői elágazás után van a bolt. Kívülről inkább tűnik valami lepattant kiskocsmának, szomszédságban egy Nemzeti Dohánybolttal, mint vadhúsban bővelkedő vegyesboltnak. A bolt előtt álldogáló, vagyis inkább dülőngélő férfiak sem adtak túl sok okot a bizakodásra, hogy: 1. jó helyen járunk, 2. itt lesz vadhús. (Szkepticizmus M arcán.) Azért M bement és kisvártatva egy nylon zacskót lóbálva tért vissza. (Öröm M arcán.) Én nem voltam benn, de M szerint a közért akkora mint a mi konyhánk. Mondjuk ez Nektek nem mond semmit, de maradjunk annyiban, hogy nem túl nagy. Viszont egy mélyhűtőpult csak vadhússal van tele. És mondja nekem valaki, hogy a szórólapok nem hasznosak!