Már nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon várom a tavaszt! Mikor tavaly májusban Pilisborosjenőre költöztünk, éppen éledt a természet, egyre melegebbek voltak a napok, szinte minden időnket a szabadban töltöttük. Az ősz, aztán a tél beköszöntével viszont beszorultunk a lakásba. Kicsi M rengeteget betegeskedett, ezért most, hogy meggyógyult, kicsit félek őt olyan vírustanyákra vinni, mint játszóház, baba-mama klub és hasonlók. Főleg, hogy hivatalosan is influenza járvány van. Ezért hát marad a négy fal.

A falu is olyannyira téli álmot alszik, hogy kábé annyi a mozgás az utcákon, mint egy balatoni üdülővárosban. Néha elmegy egy-egy autó, de gyalogost alig látni. Havazáskor kicsit megnő a forgalom, olyankor egy vagy akár két (!) párt is látok sétálni a környéken. Mi is kevesebbet dugjuk ki az orrunkat, főleg a sok csapadék és a nem ritkán mínuszba hajló vagy azt közelítő hőmérséklet miatt. Gyakran csak egy fél órára megyünk ki a levegőre, azt is az udvaron töltjük. Kicsi M egyik legkedvesebb időtöltése mostanság a lábbal hajtós motorozás. Az utcánkban ezt sajnos nem tudja gyakorolni, mert egyrészt köves, másrészt meredeken lejt, és ha kiengedném a háromkerekűjén, nagy valószínűséggel legközelebb csak a domb alján érném utol. A játszótér is nagyon messzinek tűnik most. Ahová nyáron csak egy köpés (= fél órás séta) volt eljutni, ebben a hidegben egy örökkévalóság. Csak az út oda-vissza egy óra és akkor még egy percet sem hintázott. A múltkor frankón elgondolkodtam azon, hogy elviszem autóval a játszóra. Azóta sem vetettem el teljesen ezt az ötletet...

Tehát ott tartottam, hogy a négy fal között töltjük időnk nagy részét. Eszem ágában sincs gasztroblogba átmenni, van belőle elég. De hát hol űzzem el az unalmamat, mint a konyhában? És hol máshol osszam meg az eredményt, mint itt? A hétvégén csíráztatásba kezdtem. Bálint gazda honlapján találtam egy egyszerű és nagyszerű módszert, ami nálam is bevált. Pár nap alatt egy rakás csírát neveltem, úgyhogy ezentúl állandó szereplője lesz a reggeliknek és a vacsoráknak. Retekkel és búzával indítottam, de majd sorban kipróbálom a többit is.

Tegnap pedig házi müzliszelet gyártásba fogtam. A receptet Stahl Judittól kölcsönöztem. Volt ugyanis a konyhapulton két marék soha elfogyni nem akaró mogyoró, néhány szem dió, a spejzban mandula és néhány zacskó megkezdett aszalt gyümölcs. A recepthez nem szó szerint ragaszkodva mindezt összeaprítottam, meg hozzátettem még néhány apróságot, amit a recept előírt, be a sütőbe és kész. Egy rakás müzliszelet lett belőle, még tán jobb is mint a bolti, de legalábbis tudjuk miből van.

És az élet egyik nagy kihívása: mivel foglalj le egy másfél-két éves gyereket a szobában, amikor már a játékok unalmasak, neked főznöd kell és azt sem akarod, hogy órákon keresztül a tévét bámulja? Hát mászókát építesz a kanapé szivacsaiból, átrendezed a fél nappalit, hogy egy kicsit más legyen mint máskor, hogy legyen mit újra felfedezni, aztán meg rendet rakhass mikor a csemetéd alszik. Hát így. Szóval... nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon várom már a tavaszt!