Előző este 20 óra 30 perc:
Kicsi M fürdéshez készülődött, mikor M a földszintről felkiabált, hogy esik a hó. Hatalmas örömujjongás közepette felkaptam a kisfiam, lekapcsoltuk a villanyt, és odamentünk az ablakhoz, hogy megmutassam neki a havat, amit még sosem látott. Egyszer már esett a hó életében, de azt átaludta a babakocsiban. Persze a sötét miatt nagyjából semmit sem láttunk, pedig kicsi M lelkesen fürkészte, hogy vajon a felpörgött anyja mit is akar neki olyan nagyon megmutatni.

Reggel 7 óra:
Egy hókotró traktor leszáguldott az utcánkon. Hm...

Reggel 7 óra 30 perc:
Még álmos voltam mikor kicsi M a szomszéd szobában megkezdte a napi gügyögését, de tudtam, hogy ha kinyitom a szemem, akkor fehér tájat fogok látni a hálószobából. Úgyhogy felkeltem, átmentem az én kis csemetémhez, kivettem az ágyból és újra odamentünk az ablakhoz. Most már láttuk a havat. Fehér volt az erkély, a korlát, a háztetők, az udvar, a szemközti hegyen lévő szőlőskertek pedig mintha sakktáblák lettek volna, ahol a fekete mezőket egy-egy szőlőtőke, a fehéreket pedig a közéjük lehullott hó alkotta. Kicsi M most már kezdte pedzegetni, hogy mi is az a különleges dolog, amit meg akarok neki mutatni. Mozdulatlanul ült a karomon és nézte a tájat, ami most mintha más lett volna, mint amit megszokott.

Délelőtt 11 óra:
Nem volt kedvem boltba menni, pedig már eléggé kenyér híján voltunk. Úgyhogy felütöttem a nagy kenyeres könyvemet, ráböktem egy receptre és gyúrtam egy tésztát. Amíg a második kelesztés zajlott, M elsöpörte és -lapátolta a havat az udvaron, én pedig felöltöztettem kicsi M-et, hogy megtegye élete első sétáját a hóban. Először csak az udvarra mentünk ki. Láthatóan tetszett neki a hóban való járkálás. Aztán persze meg is kellett fognia. És aztán persze rá kellett döbbennie, hogy a hó nedves és hideg, ettől pedig fázik a keze. Úgyhogy égtelen sírásba kezdett, amit csak a keze megtörlése után hagyott abba. Majd kesztyűt húztunk az apró, fázó kis kezekre és kimerészkedtünk az utcára. Reggel letakarították az utat, de kicsi M mindig megtalálta azokat a keskeny kis sávokat, foltokat, ahol még megmaradt a hó és azon gyalogolt. Kesztyűben már az sem zavarta nagyon, ha zakózott egyet és havas lett. Elmaradt a sírás, helyette maradt a fülig érő mosoly, ami kitartott ebédidőig, mire visszaértünk a házhoz. És ha esetleg valaki a második kelesztését megélő kenyér sorsáért aggódna... Ebéd alatt megsült és gyönyörű lett. Azt még nem tudom, hogy finom is e, mert csak vacsorára fogjuk felvágni.

Délután 14 óra:
M még ebéd előtt felszaladt a hegyre, az erdőbe egy kicsit élvezni a havat. Én pedig, miután letettük kicsi M-et aludni, szintén felöltöztem és elindultam fel a hegyre. Egy fél óra magány, egy fél óra a hóban, egy fél óra az erdőben, egy fél óra a csendben. Na nem összeadva, hanem összesen fél óra. Mikor elindultam, még a hó is szállingózott. Elmentem ahhoz a kilátóponthoz, ahonnan rálátni a Nagy-Kevélyre. Még csúcscsokit is vittem. Csúcsszaloncukrot. Csúcs-konzumszaloncukrot. Meg is ettem. És csak néztem a hóborította tájat. És nagyokat lélegeztem a csípősen hideg levegőből, hogy tisztítsa ki végre a tüdőmet, az orromat, ugyanis már a második fajta antibiotikumot szedem, de még mindig nem mondanám gyógyultnak magam. Miután lebandukoltam a hegyről, még elmentem a falu szélére, hogy lefotózzam a hegyeket. Aztán hazajöttem és leültem megosztani Veletek a mai élményeimet.

Epilógus:
Holnap felvisszük kicsi M-et is az erdőbe. Egyszerre nem szeretnénk, hogy sokat legyen a levegőn, mert elég hideg van, ő pedig kb. egy hónap után úgy látszik, hogy meggyógyult. Bár még mindig folyik az orra és köhög egy kicsit, de minden más tekintetben jól érzi magát. Hát még ha hóban mászhat felfelé vagy lefelé egy hegyen...