Hol is hagytam abba a múltkor? Végülis mindegy, kábé ugyanott fogom folytatni. Kicsi M szombat estére belázasodott, sírt ha a füléhez nyúltunk, meg úgy egyébként is. Próbáltuk a fogára fogni, de tudat alatt tudtuk, hogy attól nem szokott magasabb testhője lenni. Egy borzalmas, nagyjából egészéből átvirrasztott éjszaka után, vasárnap reggel megkezdtük a pilisborosjenői ügyeleti rendszer tesztelését.
A beköltözésünkkor tett első felfedező sétán készített képek közül előguberáltam az Egészségháznál készített fotót. Rajta egyetlen telefonszám szerepelt, amely a felnőtt és gyerek ügyelet elérhetősége is egyben. Még némi nyomozást folytattam a neten, de többet ott sem találtam, csupán annyit, hogy helyileg két helyen, Pomázon és Ürömön van orvos. Tárcsáztam a számot: +36-30/992-9257. Egy doktornő vette fel, akinek gyorsan vázoltam kicsi M több mint két hetes kórtörténetét. Elmondása alapján, bár elvileg ők végzik a gyerek ügyeleti ellátást is, nem tudnak teljes bizonyossággal diagnózist felállítani egy másfél évesnél. Vigyem az ügyeletes orr-fül-gégészetre. De az hol van? Visszahívást kért 5 perc múlva, amit teljesítettem és így elnyertem a következő állomás nevét: Heim Pál Kórház. Gond egy szál se, sajnos ott már járatosak vagyunk.
Gyerek kocsiba be, irány Budapest, központi betegfelvételen bejelentkezés miközben kicsi M még az autó hátsó ülésén horpasztott. Aztán be a Delej utcai orr-fül-gégészetre. Szerencsére csak annyi időnk volt, hogy kicsi M-ről levegyem a kabátot és már hívtak is. Kétoldali fülgyulladás, antibiotikum 1 hétig. Majd jött a vadászat vasárnap is nyitva tartó patika után, mert természetesen az egy ügyeletes gyerekkórházban nincs. Minek? Cél az Árkád. Míg M az autóban mulattatta kicsi M-et, én fél óra alatt vettem egy zsák gyógyszert a patikában, két csomag zsepit a Rossmannban, ebédet a kajáldáknál és két szál répát (leveshez), meg egy banánt kicsi M-nek. Mindezt a karácsonyi ajándékok miatt zsizsegő tömegben...
Végre úton hazafelé... M és én is ramatyul voltunk. M mintha visszaesőben lett volna, én meg egy hete dugulásban és nyoma sem volt javulásnak. Útközben arról beszélgettünk, hogyan oldjuk meg, hogy mindketten eljussunk orvoshoz, mindezt úgy, hogy kicsi M-et nem mozgatjuk. Végül egy hirtelen ötlettől vezérelve arra gondoltam, hogy felhívom újra az ügyeletes doktornőt, aki "házhozmenős" és megkérem nagyon-nagyon-nagyon szépen, hogy jöjjön ki hozzánk és nézzen meg minket. A doktornő csak sóhajtott egyet, de jött. M: kezdődő tüdőgyulladás, antibiotikum. Én: jobb állapotban, szükség esetére antibiotikum recept. Megtudtuk a doktornénitől, hogy a friss és ropogós ürömi rendelőben nem tudták átvenni az ügyeleti helyiséget, így most Pomázról, illetve ő személy szerint Szentendréről látja el az ügyeletet Dobogókőtől Pilisborosjenőig.
Azóta teljes szobafogságban élünk. Naponta egyszer megyek ki az udvarra. Cipőben, sapkában és állig begombolt téli kabátban teszem meg a 2 méteres távolságot a kukáig, hogy kidobjam a pelenkát, a szemetet és kiürítsem a postaládát. Több gyógyszert eszünk mint rendes ételt. És át kellett szerveznünk a teljes karácsonyi készülődést. De jelentjük: már jobban vagyunk!
