Mikor kicsi M a télen zsinórban másodszor szenvedett náthából eredő fülgyulladástól, minden gyerekes (és nem gyerekes) ismerősünktől kaptunk egy jó tanácsot, hogyan kezeljük a megfázást. Aztán orr-fül-gégészhez is elmentünk. Végül pedig közös nevezőre hoztuk a hallottakat, ez pedig: a só.

Ekkor már - kisebb szünetekkel - de hetek óta használtunk orrcseppet, amit leváltottunk egy magas tengervíz tartalmú plusz még valami csodaszerrel felturbózott és hosszú ideig alkalmazható orrspray-re. Megismerkedtünk a sóoldatos orröblítéssel is, ami szerintem gyerekkínzás kategória. A gyerek egyik orrlyukán anya folyamatosan nyomja befelé a sós vizet, miközben apa porszívja a másikat. A gyerek persze annak rendje és módja szerint üvölt. A náthavírus ellen a harmadik fronton egy sóinhalátorral harcoltunk. Kicsi M oldaláról itt is némi ellenállásba ütköztünk, mert a készülékhez tartozó maszkot nem volt hajlandó megtűrni magán. Mit megtűrni? El sem jutottunk oda, hogy rátegyem. Bezzeg az tetszett neki, mikor én vettem fel! Ennek ellenére nem kapott kedvet hozzá. Maradt a pipa, de az sem olyan egyszerű ám, hogy a gyerek majd bekapja és belélegzi a sós levegőt. Neeeem! Az csak úgy működött, hogy kedvenc mese DVD-be be, kicsi M ölbe és miközben ő egyre inkább belebambult a tévébe, én egyre közelebb toltam az orrához a pipát. Egy-két nap alatt eljutottunk odáig, hogy már fogdosta, bekapta.

Többen javasolták azt is, hogy vigyük el a gyereket sóbarlangba. Nem csak betegség idején, hanem bizonyos időközönként akkor is, mikor egészséges, afféle légúti fertőtlenítő kúra gyanánt. Nekiálltam hát sóbarlangot keresni a környéken. Kaptam egy tippet: Pesthidegkúton a BioSóKuckót. Kaptam egy másikat is a jógaoktatómtól: valahol Ürömön is van, de már nem emlékszik pontosan, hogy hol. Aztán körülbelül egy hónappal ezelőtt találtam egy szórólapot a postaládánkban: megnyitott a Kalászi Sóbarlang (kalaszisobarlang.hu).

Miután kicsi M meggyógyult, valahogy fontosságát veszítette a sóbarlang téma is. De a minap rendet raktam a papírjaink között és újra a kezembe akadt a Kalászi Sóbarlang szórólapja. Rajta egy 50%-os kedvezmény kupon, ami március 15-ig használható fel. A zsúfolt programunkba beszorítva ma reggel 10-re foglaltam helyet telefonon.

Háromnegyed 10-re érkeztünk. Egyrészt mert nem tudtam, hogy hol tudok parkolni, másrészt meg, hogy legyen idő levetkőzni, átöltözni. Még ki sem csatoltam az ülésből a gyereket, mikor megérkezett a személyzet is. Úgyhogy gyorsan bebocsátást nyertünk. Ja, parkolni simán lehet a ház udvarán. A cím: Budakalász, Budai út 26., de a bejárat a Táncsics Mihály utca felől van (a Kalászi Pékség mögött).

Szóval ott tartottam, hogy megérkeztünk a sóbarlangba. A pici előtérben lecuccoltunk, fizettünk, majd bementünk a sószobába. Mármint bementünk... volna. Kicsi M ugyanis a sötét, váltakozó-színes-fényes barlang láttán sarkon fordult és húzott engem kifelé. Nem adtam fel, felmarkoltam a gyereket és bevittem. Sírva fakadt, a nyakamba kapaszkodott. Mivel egyedül voltunk, kértem a rólunk gondoskodó hölgyet, hogy állítsa be a fényt úgy, hogy ne váltakozzon. Legyen sárga, mint egy normál lámpa. "Lehet erősíteni is a fényt." Akkor erősítsünk rajta! Aztán bezárult a sószoba ajtaja. Kicsi M újra sírva fakadt és még szorosabban ölelte a nyakamat. Beraktam a sóhomokozóba, mert az majd biztos tetszik neki. Tévedtem, mert csak még jobban ordított.

Próbálkozás no.1.: "Nézd, itt egy mesekönyv! Hű, ez a kis hableány! (Kicsit lányos... de ez került a kezembe.) Itt egy halacska! Nézd, a kis hableány megpuszilja a halacskát! Ez meg itt egy rák."

Eredmény: semmi.

Próbálkozás no.2.: "Hopp, itt egy kirakó. Olyan, mint otthon. Szedjük ki belőle a darabokat! Visszamegy bele a rendőrautó, nínó-nínó. Aztán a heli is, brrrrrr. És a vonatnak is megkeressük a helyét, sihuhuhuhu."

Eredmény: semmi. (Basszus, dehát egy sóbarlangban vagyunk, miért nem a sóval próbálkozok?!)

Próbálkozás no.3.: "Nézd csak, itt egy kukásautó. Azta, ennek fel lehet emelni a tetejét. És itt egy lapát. Nézd csak, mit csinálok! Belelapátoljuk a sót a kukásautóba. És ha már sok só van benne, akkor fogjuk a billencsét és kiöntjük belőle."

Eredmény: sírás abbamaradt, halvány mosoly. (Bíztató.)

Még megraktam sóval egy másik kukásautót, szitáltam a sót szitával, lapátoltam sót egy kisebb méretű teherautóba. Aztán kicsi M elvette az egyik kezével a lapátot, de a másikkal még fogta a nyakamat. Aztán elengedte a másik kezével is a nyakamat. 10 perc után már vígan játszott és mondogatta, hogy "kuku" (=kukásautó). De még mindig a sóhomokozó mellett térdelve. 20 perc után már kézzel túrta a sót és szórta mint bohóc a lisztet. 30 perc után 1 percre bemerészkedett a sóhomokozóba, hogy elérjen egy kisautót, de dolga végeztével gyorsan ki is mászott és visszatérdelt mellé. Azért ne legyek telhetetlen!

Az 50 perces kezelés után nagy boldogan jött kifelé. Nem mondom, hogy nagyon unszolni kellett, hogy hagyja ott a játékokat, de legalább jó élménnyel távozott. Legalábbis ezt szűrtem le abból, hogy egész úton hazafelé mondogatta, hogy "kuku" és nekem minden percben el kellett mondanom, hogy "igen, játszottál a kukásautóval, lapátoltad bele a sok sót". Még este is, mikor elugrottunk a boltba, a "kuku"-t emlegette. Én meg arra gondoltam, hogy egyszer egyedül is el kéne mennem ebbe a sóbarlangba egy kicsit relaxálni. Tőlem akár még a fények is villódzhatnak!