Volt nekem egy francia főnököm. Minden értékelő megbeszélést így kezdett: "Mondjád, neked mi volt á pozitív és mi volt á negátív!" Vagy: "Mi áz ámi tetszett, mi áz ámi nem tetszett?" Akkor utáltam. Azóta rájöttem, hogy tényleg jól működik ez az egyszerű módszer. Hihetetlen, hogy már fél éve lakunk Pilisborosjenőn. Kis csúszással tudtuk elfoglalni az új házunkat idén május elején, mert (Murphy...) kicsi M a költözés kellős közepén megbetegedett, úgyhogy a doboz pakolást megszakítottuk egy kis kiruccanással a Heim Pálba, ahol egy röpke fél napot eltöltve kiderült, hogy a gyerek összeszedett valami vírust és ennek köszönhető a cirka 40 fokos láz. Na, de értékeljünk!

Hogy mi áz ámi nem tetszik?
Elsősorban a közlekedés. Távolról jól festett, hogy csúcsidőben a Volánbusz 20 percenként jár és fél óra alatt az Árpád hídnál van. A valóság persze nem ez. Mármint a busz valóban 20 percenként jár csúcsidőben, de én leginkább nem akkor használom, hanem amikor 40 percenként megy... És persze őszi szünetben, téli szünetben, síszünetben, húsvéti szünetben, nyári szünetben és a "kitudjamégmilyen" szünetben csúcsidőben is csak óránként két busz jár. A menetidő pedig csak a legideálisabb esetben fél óra, általában ennél több és a csúszás már ott kezdődik, hogy a budapesti dugón nem tudja átverekedni magát a busz, így eleve késve indul el a faluból. Az ember nagy örömmel felfedezi, hogy jár egy kisbusz Csillaghegyre. Igen ám, de 10.30 és 13.30 között szünetel, amikor nekem leginkább szükségem lenne arra, hogy lejussak a HÉV-hez. A budakalászi kisbuszt pedig nagy lendülettel hívni akartam hétvégén, de a telefon emelése közben rájöttem, hogy szombat-vasárnap nem közlekedik.
Kutyák... Laktam társasházban, ahol nem telt el úgy nap, hogy valaki ne fúrt volna. Most családi házban lakom és szinte nem telik el úgy nap, hogy a kutyák ne ébresszenek fel engem vagy rosszabb esetben a gyereket. Bevallom, hogy nem vagyok nagy kutyabarát, és amikor hajnali 4-kor már fél órája ugat egy négylábú, én pedig az ablakból kémlelem, hogy mi a francot ugat ennyire, az cseppet sem segíti elő a kutyákkal való nem létező barátságom elmélyítését.
És a kakijuk... Nem tudom kicsi M hogyan csinálja, de szinte minden séta során sikerül összegyűjtenie egy adagot a cipőjére, ami persze jó mélyen barázdált talppal rendelkezik anya legnagyobb örömére. Persze nem mindig kutyagumit hoz haza, néha egy kis csirkeszar is befigyel, mert azok előszeretettel csipegetik a füvet az utcában és hát ami felül bemegy, annak bizony valahol távoznia is kell. Néha macskakaki is akad a kapu előtt vagy a kertben, amiről egy-egy cuki kis gödör árulkodik, persze a frissen ültetett árvácska és krizantém tövében, csak hogy érezzem a törődést. Élvezem én a természet lágy ölét, de ennyire nem kéne közel férkőznie hozzám!
De a legnagyobb érvágás a shoppingolási lehetőségek hiánya. Nem vagyok nagy plázázós. De tényleg nem! Viszont olyan jó volt - főleg az ilyen korán sötétedős és hideg őszi-téli estéken -, hogy csak leugrok a Récseibe és elintézem a postát, veszek pelenkát a DM-ben, kaját a CBA-ban, post-itet az Office Depot-ban, függönyt a Jyskben, megsarkaltatom a csizmámat, rendelek virágot szülinapra, kiváltom a recepteket a patikában és ha bombát találnak a közeli építkezésen, akkor meghúzhatjuk magunkat a játszóházban. Most a kisebbik gond, hogy nincs hova kimozdulni délutánonként, a nagyobbik az, hogy komoly logisztikát igényel részünkről, hogy el tudjuk intézni a szükséges vásárlásokat. Még komolyabb egyeztetés kell, ha mondjuk tényleg plázázni szeretnék. És fél éve élek-halok egy jó kis piacozásért!

És mi áz, ámi tetszik?
Hogy egy köpésre van a természet. Amit ugyan most kevésbé tudunk élvezni a hideg és a korai sötétedés miatt, de tavasztól őszig szuper volt, hogy bármerre indultam, zöldben jártam. Meg egyáltalán, hogy ha nem a főút felé indulok, akkor bátran elengedhetem kicsi M kezét (nem mintha nagyon fogni akarná az enyémet) és nem kell azon aggódnom, hogy elütik. Tiszta, jó a levegő. Ne tudjátok meg, hogy mióta itt lakunk, mennyire érzem a szmogot, ha bemegyek Budapestre! És minden ablakból látom a hegyeket! Kicsit olyan, mintha elmentem volna Ausztriába nyaralni és ott ragadtam volna. Érdekes látni, hogy minden nap más a kilátás. Napsütésben párásan, szeles időben élesen, esőben szinte alig, ködben egyáltalán nem látni a szemközti hegyeket.
Hogy az emberek köszönnek egymásnak az utcán. Meg általában véve sokkal normálisabbak is. Mondjuk a múltkor egy anyuka nagyon felhúzott a boltban, de fél év alatt ez volt az első, hogy itt valaki kihozott a sodromból.
Hogy csend van. Mármint ha nem ugatnak a kutyák... Az a fajta csend, amikor hallod a saját vérkeringésedet a füledben. Néha rémisztő. De alapvetően jó.

Rövidebbnek tűnik a tetszik-lista, mint a nem-tetszik-lista, de ebből még nem kell messzemenő következtetéseket levonni. Még én sem döntöttem el, hogy a fővárosban jobb-e lakni vagy Pilisborosjenőn. Szeretek bemenni a fővárosba, élvezem a nyüzsgést, a pörgést, szeretem nézni a fiatalokat, ahogy üldögélnek a budai rakpart korlátján, szeretek suhanni a metróval, beugrani egy fagyizóba az Astoriánál és utána végigmenni a Rákóczi úton. De jó utána hazajönni, kitikkadni a buszállomástól a házig vezető meredek úton, érezni a fafüst illatát, nézni, hogy mennyit nőttek a virágok a kertben, hallgatni a csendet, majd kinézni az ablakon és bámulni a csillagokat, amit a főváros fényeitől odabenn sosem látnék és a hegyoldalban elszórt házak fényeit. Tudnék még vagy egy tucatnyi ilyen párhuzamot, de inkább élek még itt egy kicsit, hogy végleg eldöntsem a kérdést. Hiszen ez egy próba. Legalábbis számomra. Tudok-e ízig-vérig pesti lányból vidéki lány lenni?

Végül pedig egy rövid summázás a blogról. Az elmúlt félév alatt összesen 35 bejegyzés született. Persze még mindig lógok a kezdeti idők posztjaival, hiszen a blog kicsit később indult, mint a pilisborosjenői életünk... A legnépszerűbb bejegyzést 98-an, a legkevésbé népszerűt 16-an olvasták.

Maradok tisztelettel (itt is és Borosjenőn is),

az újlakó