Ismét eljött az ideje az eperszedésnek és az eperlekvár készítésnek...
Újra a Lupa-szigeten lévő eperföldet vettük célba. Első alkalommal kicsi M-mel kettesben mentünk. Mindössze egy üres Carte d'Or dobozt vittünk. Csak annyi epret akartunk szedni, amit esténként megeszegetünk. A bejáratnál feltettük a mérlegre az edényt, mire megkérdezték, hogy ennyi lesz-e, mire mondtuk, hogy igen, mire mondták, hogy ne vicceljünk, ajándék a kisfiúnak. Elindultunk hát a sorok között. Kb. 1 percig bírtam lefoglalni kicsi M-et azzal, hogy én szedtem az epret, ő pedig rakta a dobozba. Utána elszabadult a pokol: beleült az eperbe, ettől piros lett a gatyája. Majd leült a sorok közé és úgy szórta a feje fölé a talajtakarási célból földön heverő szénát, mintha csak a Balatonban lubickolna és a vizet fröcskölné szerteszét. Hazaérve a pelenkázásnál egy maréknyi széna hullott ki a ruhájából és a pelusából... Végül elkezdett rohangálni, én meg utána, közben pedig próbáltam epret szüretelni. Nem is tűnt már olyan kicsinek az a doboz... A kijáratnál beálltunk a sorba, de újra elhajtottak minket. Itthon kíváncsiságból lemértem az epret. 65 dekát szedtünk, ingyen! Gondoltam, hogy pár napig eljárok és 60 dekánként hazahordom a lekvárnak valót, de nem így lett.
E héten hétfőn délután M vállalta a gyerekfelügyeletet, én pedig egymagam elmentem újra az eperföldre. Ezúttal egy nagy vájlinggal szerelkeztem fel, ami már nem volt vicc kategória, na meg a gyerek sem volt velem, aki ajándékba kapja az epret, úgyhogy lemérték az edényemet. Aztán irány a terep! Hétfő lévén gondoltam, hogy nem lesz egyszerű összeszedni azt a kb. 3 kilónyi gyümölcsöt, amit terveztem, mert biztosra vettem, hogy hétvégén leszedték a nagyját. Nem tévedtem nagyot, de azért találtam itt-ott egy-egy érett szemet. Iszonyatosan gazosak egyébként a sorok. Tavaly sem volt gazolva, de idén kritikán aluli volt. Ráadásul tele volt azzal a magasra növő, szúrós gyommal, ami szanaszét szúrta a karomat. Az első látogatás után el is gondolkodtam rajta, hogy meg kéne nézni az egy köpésre lévő, Hermes melletti földet vagy a pilisvörösvárit, de aztán mégis maradtam az ismerős Lupa-szigetinél.
Szóval éppen nagyban szidtam magamban a tulajokat, amiért ilyen gazos az epres, aztán dühömben beletúrtam a gazba és nini, találtam két nagy és pirosra érett epret. Hála az emberi lustaságnak, mások nem hajolnak le annyira és nem veszik a fáradtságot, hogy benézzenek a gaz alá. Ettől fogva már nem is utáltam annyira a gyomot, sőt elkezdtem keresni a gazos részeket. Minél gazosabb, annál jobb! Irtó büszke voltam a titkos felfedezésemre. A szomszéd sorban egy fiatal pár töltögette a műanyag kis vödrét. Körülbelül 5 perce lehettek ott, amikor a következőt hallottam a sráctól: "Tudod, hol vannak a legszebb eprek? A gaz alatt." Halvány mosollyal nyugtáztam magamban, hogy ezúttal sem én találtam fel a spanyol viaszt...
Sacc per kábé másfél óra alatt sikerült három kilónyi epret szednem, amit sajna ki is kellett fizetnem. Két kilóból elkészült az eperlekvár, ami már a kamrapolcon pihen. Egy adagot lefagyasztok és bízom benne, hogy idén nem lesz akkora vihar, ami levágja a biztosítékot, persze pont a nyaralás alatt, persze pont egy héttel a hazaérkezés előtt, hogy aztán a teljes hűtőláda leolvadjon. Egy adagból pedig eperleves lesz a hétvégén, ha addig meg nem esszük.
Azért jövőre már tényleg megnézek más eperföldet is, mert már szerda van, de azóta is viszket mindkét karom attól az utálnivaló szúrós gyomtól. Addig is készülünk a cseresznyeszedésre Pomázon.
