Hajnal volt. Randevúra készültem. A titkos szederbokorral. A kisfiam fedezte fel nemrég. A nyaraláson szoros barátságot kötött az erdővel, aztán rájött, hogy itthon is van, és azóta a délutáni séták alkalmával előszeretettel veszi az irányt a hegy felé. Minden kis ösvényre betér, letér. Mikor először indult el azon az úton, mindenáron vissza akartam fordítani. Aztán elgyengültem és hagytam, hadd csatangoljon. És csodát találtunk: hatalmas szederbokrot. Mit bokrot! Bokrokat! Eldugott helyen, ahová nem jár senki, ahol nem vezet se túraút, se gazdasági. Az erdő kincse, amin nem kell osztoznunk senki mással. A kisfiam még pici, de már most nagyon okos. Nem eszi meg a zöldségesnél vagy piacon kapható óriás, két falatra is túlméretes szedret. Csak ami az erdőn terem. Jól be is lakmároztunk belőle. De nem utoljára. Néhány nap múlva visszatértem. Egy egész dobozzal szedtem. És gyönyörködtem a hajnali fényben, ahogy zebrát rajzol a földre. A szederbokor természet adta fegyverével, a tüskéivel próbált visszatartani, hogy maradjak még, de mennem kellett. Locsolni.
Hajnal van. Egy másik. Ma hideg a reggel, 14 fok van. Napok óta ez az első, hogy napsütésre ébredek. Szemtelenül a szemembe süt, hogy keljek már fel. Engedelmeskedek neki. Leosonok az emeletről és felveszem az előző este kikészített ruhámat. Negyed óra és már indulok is fel a hegyre. A kaput hangtalanul nyitom, csukom. Az egyetlen zaj, amit csapok, hogy az erdőszéli háznál megugatnak a kutyák. Nem nézek rájuk, felgyorsítom a lépteimet és már rá is térek az utamra. Kicsit borzongok a hidegtől, kicsit cuppog a talpam alatt az előző napok kitartó esőjétől áztatta föld, kicsit álmos vagyok. Mégis jó. Mélyeket lélegzem a kánikulai forróság után felfrissült levegőből. Megérkezem a titkos szederbokorhoz vezető titkos ösvényhez. Végig megyek rajta. Már útközben leveszem a doboz tetejét, amibe a bogyókat gyűjtöm majd. Egy utolsó kanyar... Dráma van! A rekordokat megdöntő hőhullám teljesen elégette a szedertermést. Az összeaszott maradékon legyek és darazsak veszekednek. Nem szállok be a versenybe. Azt a pár szemet, amit még meg tudok menteni, ott helyben megeszem. Még elsétálok egy távolabbi, szintén nemrégiben felfedezett bokorhoz, hátha ott nem tűzött annyira a nap, hátha a fák árnyéka megmentett valamit nekem. De az út végén az érett szedrek helyett csak a csalódás vár. Üres kézzel térek haza.
Hajnal lesz. Egy újabb. Talán esni fog. Talán sütni fog a nap. Talán hűvös lesz. Talán a vénasszonyok nyara. Egy biztos, én újra felkelek. Újra kiosonok. Újra odamegyek. És talán a ma még éppen csak pirosló bogyók feketén várnak. Akkora szemekkel, mintha épp kipukkadni készülnének. Mert a szeder akkor a legfinomabb. Viszontlátásra, szeptemberben!
