Napok óta készülök írni, de nem bírok esténként (éjszakánként) ébren maradni. Rám jött az őszi fáradtság. Tavaszi fáradtságom soha nincs, én ilyenkor ősszel hervadok el pár napra. Na, ez pont most aktuális.

Ma reggelre 20 fok alá ment a hőmérséklet a nappaliban. Ez a lélektani határ a fűtésbeindítás szempontjából. Ilyenkor már csupán attól fázni tudok, ha ránézek a hőmérőre. Úgyhogy befűtöttünk. Bezzeg amikor megmásztuk a Kálvária dombot, még javában tombolt a nyár...

Egy eseménytelen napon, a "kötelező" délutáni séta célpontjának a pilisborosjenői Kálváriát gondoltam ki. Egyszer már elmentünk mellette, amikor először - mármint borosjenőiként először - elgyalogoltunk az Egri várhoz. A mi Kálváriánkban szerintem az a legjobb, hogy eldugott helyen van. Aki nem tudja, hogy itt van, soha nem talál rá. A falu végén, a játszótérnél van néhány új építésű ház. Azok mögött fut egy murvás út. Na, azon kell felgyalogolni a Kéktúra jelzésig, és amikor ezt elértük, már ott is "magasodik" előttünk a Kálvária domb. Sváb faluban járunk, az emléktábla stílszerűen német nyelven vésődött. Annak, aki megmássza a Kálváriát, fenséges panoráma a jutalma.

Aki pedig némi kulturálódásra (van egyáltalán ilyen szó?!) vágyik, az a Kálvária tövében álló tábláról megtudhatja, hogy miért van egy kőrakás a domb alján, hogy a gaz nem is gaz és, hogy az egyik stáción miért van egy név. Az eseménytelen napunk ettől a sétától nem lett sokkal eseménydúsabb, de ezt is látni kellett.

Ui.: Ez a nyúlfarknyi bejegyzés végül két nap alatt készült el. Mondtam, hogy fáradt vagyok...

Csípős hideg volt ma reggel, borús az ég, nedves a fű. Az autó hőmérője 15 fokot mutatott, mikor 8.45-kor kiálltunk a kapun. A Bukfenckuckóba igyekeztünk, Ürömre.

Nagyjából mióta Pilisborosjenőre költöztünk, kutatom, hogy hová tudnám elhordani kicsi M-et, ahol gyerekek közt lehet, és még testmozoghat is. Nem utolsósorban pedig én is találkozom anyukákkal és netalán még barátságot is kötök. Az első ilyen próbálkozásunk a borosjenői baba-mama klub volt még június elején. Aztán jött a nyár és inkább a szabadban töltöttük az időt. De most már fél lábbal a küszöbön innen van az ősz, úgyhogy újra elkezdtem beltéri elfoglaltságot keresni magunknak.

A Bukfenckuckóval (www.bukfenckucko.hu) először a gyerekrendelő faliújságján találkoztam. Zenés tornafoglalkozásokat tartanak, a csoportokba jelentkezni a gyerekek mozgásfejlettségi szintjének megfelelően lehet. Néhány e-mail váltás után a Tipegő csoportba iratkoztunk fel, ahová a járni tanuló csöppségeket várják.

M csak eldobott minket kocsival Ürömre, az Ady Endre u. 32. szám alá. Ez a Bukfenckuckó helyszíne. Könnyes elválás kicsi M-től - mármint apa részéről -, integetés a brümm-brümm autónak, majd némi könyörgés árán érkezés a célállomásra. Persze egyből érdekessé vált a hely kicsi M számára, amikor szállingózni kezdett a többi gyerek is. Simi-simi egy két csoporttárs buksijára (jó esetben, rosszabb esetben koki), cipőlevétel és irány a tornaszoba. Nagy hely, nagy szőnyeg, egy csomó érdekes tárgy, sok gyerek - kicsi M máris jól érezte magát és fel-alá kezdett járkálni, mintha mindennap idejárnánk. Azt hiszem meg is elégedett volna azzal, ha a program csak ennyiből áll. De aztán hónaljon fogtam és lóbáltam előre-hátra, majd jobbra-balra, ahogy a foglalkozásvezető mondta. Ez tartott kb. 3 percig és itt kicsi M-nek el is ment a kedve az egésztől. Innentől mozinak tekintette a helyet, kapaszkodott a nyakamba és nézte a többieket. Halvány reménysugár csillant meg előttem, amikor előkerült néhány óriás labda, amire kicsi M készségesen rátámaszkodott és ütögetni kezdte. Csak hát a feladat nem ez volt, hanem rá kellett volna állni négykézláb. Vagy ülni. Kicsi M számára egyik sem volt túl vonzó testhelyzet, úgyhogy továbbra is csak moziztunk. Majd jöttek a kislabdák. Ez volt addig a legjobb feladat, bár kicsi M ezt is másképp értelmezte: ő elkezdte begyűjteni magának az összeset. Ezután előkerült egy gördeszkához hasonló szerkezet, amire ismét négykézláb kellett volna rátenni a gyereket és tologatni. Eleve ülve próbálkoztam, de kicsi M ezt is megfúrta és továbbra is csak a kislabdák összeszedésével volt elfoglalva. Következett egy akadálypálya, ahol végre kettő darab - a kb. húszból! - felkeltette kicsi M érdeklődését, de annyira, hogy mást oda sem engedett. Viszont végre mászott! Anyai büszkeségem azonban akkor érte el csúcspontját, mikor elsőként csapott le a különböző csörgő hangszerekkel teli dobozra és ő nem csak kipakolta a cuccokat, hanem vissza is. Azt hittem, hogy a záró akkord - egy hatalmas, színes vászon lengetése a gyerekek felett, plusz éneklés - majd leveszi a lábáról, de helyette majdnem ő vett le engem a lábamról... belekapaszkodott a vádlimba és nem engedte el. Búcsúzáskor a kasszába 1400 forint került. Öt alkalmas bérletet is lehet váltani 5000 forintért, de ezek után én nem voltam olyan bátor...

A hely nagyon kedves és még egy felnőtt számára is érdekes az a sokféle tárgy, amire rá lehet állni, bele lehet ülni, fel lehet mászni, meg lehet fogni, csörgetni, dobni, ütni, rázni s a többi. De azt hiszem, hogy itt befejeztem a mozgásfejlődést ösztönző órák kipróbálását. Tudom, fontos dolog a mászás. Kicsi M 8 hónapos korától 14 hónapos koráig, míg el nem indult, mászott is. Kereken fél évig. Ha ezen múlnak a majdani matematikai képességei, nem gondolom, hogy aggódnom kéne. Neeeem vagyok én az a "tudatosan fejlesszük a gyerekünket" típusú szülő. Még adok egy esélyt a baba-mama jógának, de addig is maradunk a baba-mama klubnál. Ott vannak gyerekek, játékok és kicsi M azt csinál, amit akar. Ha mászik, akkor mászik. Ha jár, akkor jár.

Ui.: Bocsássátok meg a fotók hiányát. Túlságosan koncentráltam a mászásra...

Pár hete összejöttünk a kollégákkal az egyik kollégánknál egy frenetikus, szétröhögöm-az-agyamos, mennyei-kajás, boros-pálinkás grillpartira. Helyszín: a Római. A legideálisabb megközelítés Pilisborosjenőről: a helyiek által csak csillaghegyi kisbuszként emlegetett menetrendszerinti járattal. Ekkor utaztam vele először... Na, most nem mondtam igazat... Egyszer, úgy hét évvel ezelőtt ezzel jutottunk el Ürömre, egy volt kolléganőmhöz. Szóval, akkor másodszor utaztam a csillaghegyi kisbusszal.

A sárga busszal bementem Üröm főterére, mert a kisbusz megállója a takarékszövetkezettel sréhen szemben van, egy valaha kis plázaként működő, kissé lepusztult, egykor valószínűleg szép, fehér kerítéses ház előtt. Ennek a járatnak menetrendje is van, nem úgy, mint a budakalászinak, ami csak hívásra jön és áll meg ugyanebben a megállóban.

A kisbusz a Templom térről a Fő utca - Rókahegyi út - Ürömi utca útvonalon halad, majd tesz egy kis kitérőt a Fülemüle utca - Kócsag utca - Kárókatona utca felé, ezután visszatér az Ürömi útra és megy lefelé egészen a csillaghegyi HÉV megállóig. A viteldíj 350 Ft. Az ajtót pedig beszállás után jól be kell csapni!

Ezen a héten M-hez készültünk látogatóba a munkahelyére. Cél: Kaszásdűlő HÉV megálló. A legideálisabb megközelítési mód ezúttal is a csillaghegyi kisbusz. Felpattantam hát a netre, hogy megnézzem kis falunk weboldalán a menetrendet, ahol is felfigyeltem néhány csillagra és a hozzájuk tartozó apróbetűs részre: a csillaggal jelölt járatoknál a kisbusz áthívható Pilisborosjenőre!

Hoppácska! All-inclusive megyünk Csillaghegyre és még spórolunk is! Ha ugyanis felszállunk a sárga buszra, amivel bemegyünk Ürömig, az 250 Ft, plusz a 350 Ft a kisbuszért, az 600 Ft. Ha viszont áthívjuk Pilisborosjenőre a kisbuszt, akkor csak egy 100-assal kell többet fizetni, vagyis 450 Ft-ba kerül az út. Vad tárcsázásba kezdtem és felhívtam a lábjegyzetben szereplő telefonszámot. Hitetlenkedve kérdeztem a vonal túloldalán lévő úriembertől, hogy igaz-e ami a pilisborosjenői honlapon írva vagyon. És tényleg igaz! Sőt, nem is megy be feltétlenül az önkormányzatig, oda megy, ahova kérem. Akkor Újtelepre kérném a "limót", ha lehet. És lehet! Emígyen történt, hogy kicsi M-mel mindössze a szokásos sárgabuszos megállóig kellett lebaktatnunk, majd ott megvárnunk a kisbuszt, ami egyenesen a csillaghegyi HÉV megállóig repített minket. Megspóroltunk egy átszállást, némi várakozást és 150 Ft-ot. Tiszta haszon! Ráadásul még a sofőr is nagyon kedves. "Valószínűleg nem most hívtam utoljára" - mondtam a leszállásnál. "Csak nyugodtan! Ezért vagyunk." - volt a válasz.

A mi csodálatos, kék-fehér nyomtatásban megjelenő, Pilisborosjenői Hírmondó névre hallgató helyi újságunkban (na jó, ez tényleg túlzás, mert amúgy szeretem ezt a lapot, az egyik fő információforrásom a faluban) találkoztam először a Pilisborosjenői Várjátékok rendezvény hirdetésével. Aztán a következő számban hiába kerestem a felhívást. Lehet, hogy valaki véletlenül kihagyta belőle? Vagy netán elmarad?! Majd cirka egy héttel ezelőtt Ürömön, a Templom téren lévő virágüzlet kirakatában láttam meg egy plakátot. A piros lámpánál volt elég időm addig hunyorogni, míg kisilabizáltam, hogy ez bizony a Várjátékokat hirdeti. Majd egy-két nap múlva Pilisborosjenő szerte megjelentek a plakátok a hirdetőtáblákon. A rendezvény komolyságát jelzi, hogy ez már a hetedik, hogy a hirdetése színes (!) és van saját weboldala (!!): www.pbj-varjatekok.eoldal.hu.

Ma reggelre tehát szabaddá tettük magunkat családilag, és elzarándokoltunk az országos kék jelzést követve a helyszínig, az Egri várig (tudjátok, a régi magyar film egykori díszlete). A várat a backstage felől vettük be, a nép inkább a másik irányból közelített.

A fő cél az ALMA együttes koncertjének meghallgatása volt kicsi M, mint legfőbb urunk kedvében járva. El kell, hogy mondjam, én jobban élveztem a koncertet, mint kicsi M, aki kábé egy számot bírt végighallgatni egy helyben ülve. Tévedés ne essék, egyáltalán nem gondoltam, hogy 15 hónaposan majd tátott szájjal, nyugton ülve hallgat végig egy több mint egy órás koncertet. Bőven meg voltam elégedve a sorssal, ami nekem jutott: a fűben ülve, zaklatásmentesen koncertet hallgatni, miközben a két M valahol sétálgat.

Aztán persze körbejártuk az egész területet. Lehetett lovagolni, volt interaktív játszóház (nem csak gyerekeknek), Fabatka játszótér, helyi borok, kecskesajt és kirakodóvásár mézzel, kerámiával, ékszerekkel, rongybabákkal, párnákkal, ruhákkal, meg amivel még kell. Persze sült a kolbász, készült a vattacukor és pattogott a kukorica is a sátrakban. Mi csak 10 deka aszalt áfonyára ruháztunk be öccázé. Bár M szerint az cseresznye volt. Szerintem áfonya.

Az ALMA koncert után hazaindultunk, ezúttal a többiek által is használt úton. A kaptató tetején volt az időszakos traktoros kisvonat végállomása, amivel a játszótér közelében lévő bejáratig lehetett elmasírozni, de mivel az út legnehezebb szakaszát a "gőzös" kihagyta, nem láttuk sok értelmét felszállni rá. Majd legközelebb, ha kicsi M nyúz minket érte, aki ekkor már félkómás állapotban lógott kifelé a hordozó oldalán (értsd: kezdett elaludni). Visszafelé a bejáratnál - nekünk most kijárat - lehetett jegyet váltani: felnőtteknek 1000 Ft, gyerekeknek (4 év felett) 500 Ft.

Persze a programok egész nap zajlottak, a nép ment is, ezt láttuk hazafelé menet.

Jövőre, veletek, a nyolcadikon, ugyanitt!

A feladat a következő: szakadó esőben (a szemközti hegy alig látszik), gyerekkel hordozóban, nagytáskával, Pilisborosjenőről eljutni Budapestre, a Margit híd budai hídfőjéhez, a bőrgyógyászhoz.

A megoldás: Ez a nyár nem a hosszantartó kánikulai időszakok miatt vonul be a meteorológiai történelemkönyvekbe. (Már ha van ilyen.) De a legesősebbek között biztos befutó. Ezért aztán bőven volt lehetőségem gyakorolni a fenti feladat megoldását. Mivel kicsi M még nem akkora mester a gyaloglásban és esőkabátja, no meg gumicsizmája sincs még, evidens, hogy ő hordozóban jön. Én esőkabátot veszek, mert többnyire kilógok az ernyő alól, amit a hátam és így a gyerek feje fölé tartok. Ráadásként pedig ott a nagytáska (pelus, uzsi, tea, miegymás) hol a kezemben, hol a vállamon. Volánbuszjegy ára a farzsebemben, BKV vonaljegyek úgyszintén, a pakkomban pedig egy nylon zacsi, hogy legyen mibe rakni a csuromvizes ernyőt, amikor épp nincs rá szükség, viszont a kezemre igen, mondjuk a kapaszkodáshoz, pénzfelvételhez, patikában receptkiváltáshoz. Rémisztően hangzik, de tulajdonképpen ez egy tökéletes és kényelmes megoldás. Egyetlen dolgot rontottam el: válltáska helyett a keresztpántos táskát kellett volna elvinnem. Hogy miért? A tippeket kommentben várom!

Az eső néha nagyon utálnivaló: Amikor nem tudunk felmenni sétálni az erdőbe, mert minden saras. Vagy amikor nem tudom betenni a lábam a kertbe, mert elsüllyednék mint egy mocsárban. No meg persze akkor, mikor egy vihar levágja a főkapcsolót és leolvad az egész hűtő és mélyhűtő, természetesen mindez nyaralás alatt, így egy hét után hazaérkezve mindent dobhatok a kukába.

És bosszantó is tud lenni: Mivel a házunk egy domboldalon áll, ami murvával van beszórva, eső idején csodaszép kis patak keletkezik az utcánkban. Ilyenkor a víz a "hordalékát" szépen lerakja a kapubejárónkba és mi lapátolhatjuk vissza. Időnként helyrehozzák az utat, hogy autóval járható legyen és ne süllyedjen tengelyig a "patakmederbe". Az elmúlt 4 hónapban, mióta itt lakunk, ez egyszer fordult elő. Némelyik utcában viszont már lassan Grand Canyon méretű hasadékokat váj az esővíz.

Néha meg egyszerre utálnivaló és bosszantó! A szedres, amit kinéztem magamnak, hogy majd azt leszedem és lekvárt csinálok belőle, hogy vagányul azt írhassam az üvegre: "vadszeder lekvár", totálisan megpenészedett a sok esőtől és most így néz ki. Igazából nem az utálnivaló és bosszantó szavak illenének most ide, de a virtuális nyomdafesték csak ezt tűri.

Amúgy az eső tud nagyon szép is lenni: Meg van az a kép, amikor a hegyek felhőben vannak és eső után pipálnak? Ilyen csodálatos "festménnyel" eddig csak a túrázások ajándékoztak meg. Most viszont ilyen helyen élek.

Folytatnom kell a tegnap megkezdett sztorit, mert nem ért véget...

Jó időben, 9-kor elindultunk kicsi M-mel a 9.40-es időpontra az orvoshoz, számolva azzal, hogy ha kicsi M gyalog jön, akkor minden fűszálnál meg kell állnunk, de legalábbis minden csatornafedélnél, kavicsnál, macskánál, kutyánál és autónál. 9.30-ra befutottunk a rendelőbe, de úgy pattantam le az ajtóról, mint a cserebogár az ablaküvegről. Az ajtón fehéren feketén: helyettesítés Ürömön. Hogy az a ....! Azt az aprócska tényt tegnap elfelejtették velem közölni, mikor telefonon időpontot kértem, hogy igen, van helyettesítés Pilisborosjenőn, csak helyileg nem ott, hanem Ürömön. Pánikszerű futás a buszmegállóba, de pechemre csak 10-re írta a menetrend a következő járatot. Telefon előkap, ürömi rendelő tárcsáz, helyzet felvázol, új időpont: 10 óra 10 perc.

Kicsi M-mel az időt a repülők kémlelésével próbáltuk elütni, amikor egyszercsak megállt egy autó és kiszólt a sofőr, hogy a Margit híd felé megy, elvihet-e valakit. A szemem sarkából felpillantottam, és rájöttem, hogy a gyerekkel épp a "telekocsi megálló" feliratú tábla alatt guggolunk. Már sokszor utána akartam járni, hogyan is működik ez a dolog, de mindig elfelejtettem. Hát így: a jófej sofőr - látva a buszmegállóban várakozó jónépet - megáll és megkérdezi, hogy elviheti-e. Egy idős néni kapott az alkalmon és már ment is az autó felé. Ezen aztán én is felbátorodtam és nagy sebességgel megközelítettem a hátsó ajtót. Kicsi M-et az ölembe ültetve percek alatt Ürömön voltunk, a Templom téren, a Takarékszövetkezet előtt. Innen - ha én viszem a gyereket - kb. 3 perc séta a gyerekorvos. De nem én vittem, ő jött, viszont így is 10-re már ott voltunk. Igen, tudom, hogy nem túl felelősségteljes döntés beülni egy vadidegen autójába, ráadásul gyerekülés nélkül utaztatni a gyereket, de bevallom, ennek a lehetőségnek most úgy örültem, mint majom a farkának. Meg úgy voltam vele, hogy ha akar tőlünk valamit a sofőr, akkor megszívta, mert egy öregasszonyt is kap mellénk. Az út nagy részét meg lakott területen tettük meg, ahol 40 és 50 km-es táblák vannak, no meg traffipax...

Az orvosnál viszonylag gyorsan végeztünk és tényleg nem volt nagy a baj. Kíváncsiságom leküzdésére - mivel még volt fél óránk a buszig - elmentem a Doktor utca végéig, hogy megnézzem, nem lehet-e átvágni a Fő út felé, mert a Kert utcai megálló közelebb lenne. A GPS szerint nem. És tényleg nem. Úgyhogy visszabandukoltunk a Templom térre, és ezúttal kivártuk a buszt. Két egymást követő napon nem vállalkoztam rá, hogy hazasétáljak Ürömről. És még esett is...

Na, ma volt az első nap, amikor igazán utáltam vidékinek lenni! El kellett vinnem a gyereket orvoshoz. Azt hagyjuk, hogy miért. Eddig háromszor kellett dokihoz mennünk mióta Pilisborosjenőre költöztünk, de még egyszer sem volt szerencsénk a saját, választott gyerekorvosunkhoz, mert minden alkalommal szabadságon volt. A legutóbbi kontrollon megjegyezte, hogy még nem vagyunk benne a gépben. Hát persze, mert hozzá mindig csak kontrollra járunk! Ma Ürömön rendelt a doki(néni). Tudni illik egyik nap Ürömön, másik nap Pilisborosjenőn van rendelés. Naná, hogy megint szabin volt az orvos. De én vagyok a hülye, hogy nem telefonáltam oda! A legdühítőbb az az egészben, hogy nincs helyettesítés, csak a másik gyerekorvoshoz lehet menni... az ő rendelési idejében... tehát délután. Kicsit elszállt az agyam és nem túl kedvesen kértem egy időpontot délután 5-re, aztán léptünk kicsi M-mel.

A borosjenői busz épp az orrunk előtt ment el és délelőtt kb. 40 percenként jár, legalábbis iskolaszünetben. Ezért aztán kicsi M-mel tettünk egy kis sétát Üröm központjában, a templom környékén. Szemrevételeztük a boltokat: szolárium, bioház, ügyvédi iroda, egy hamarosan nyitó ingatlaniroda, fodrászat-kozmatika, hentes és találtam egy számítógép boltot és szervizt, ahol nyomtatni és fénymásolni is lehet. Ez még hasznos lehet a jövőben. Még nagyon nyár van - ha esetleg valaki az időjárás miatt inkább már őszre tippelt volna - mert a legtöbb üzlet nem volt nyitva és a bejáraton egy papír: augusztus x-től y-ig szabadság miatt zárva. Aztán keresztül sétáltunk a gyerekkel a parkon.

Majd az óvoda melletti kis sétálóutcán átmentünk a játszótérre. Nagyon szuper a játszótér, bár homokozó nincs, van viszont mozgássérült hinta, amit kerekesszékkel is lehet használni. Dícséretes, nem is láttam még ilyet eddig! Igaz, a játszótéri tapasztalatokat még csak nemrég kezdtem gyűjteni.

Ezután vadul keresni kezdtem a közösségi házat, hogy feltérképezzem a programlehetőségeket. Baba-mama torna, klub, ringató - ilyesmikre gondolok. Ekkor ment el a következő buszunk... A közösségi házban egy úriemberrel beszéltem, aki azt mondta, hogy még nem indult be az élet, nézzek vissza másfél-két hét múlva, ha arra járok. Arra fogok járni! Aztán - miután átvágtunk a lángosszagon (a sarkon van egy pecsenyesütő és lángosos) - benéztünk még a kínaiba sapkát venni kicsi M-nek. Küldetés pipa, de még így is volt húsz percünk a busz érkezéséig. Úgyhogy neki indultunk gyalog. Nem kellett volna... Bár akkor lemaradtam volna az évszázad telefonbeszélgetéséről! A kocsma előtt azt mondja az öreg: "Le kell tennem, mert még innom kell egy kört és mindjárt jön a busz."

Balerinában, a 12 kilós gyerekkel a hátamon, az irtó nehéz táskámmal a kezemben pipiskedtem végig a kb. húsz centi széles "valahavoltjárdán" a főút mellett, miközben folyt rólam a víz és a lábam alatt is, mert valószínűleg az Ilona utca és a Budai út sarkán már megint eltörött a vízcső és ilyenkor az Üröm tábláig csorog a víz. Ja, és kábé pont addigra értünk haza, mintha megvártam volna a buszt. Csak így sokkal fáradtabb és ennél fogva sokkal dühösebb voltam.

Estére kihevertem a sokkot és sétálni mentünk a két M-mel, hazafelé pedig útba ejtettük a Tájházat, hogy belehallgassunk a Weindorfer Musikabend műsorába. A buszmegállóban látott, plakátnak nem nevezhető felhíváson az állt, hogy a Selmeczi család ad koncertet és a belépés ingyenes. Nem sok időnk volt, mert este 7-re írták a kezdést, kicsi M-nek meg már fél 8 körül vacsi idő van. Csalódnom kellett a német precizitásban is, mert a koncert még 19.20-kor sem kezdődött el, úgyhogy végül eljöttünk. A várakozás közben viszont ránk köszönt az úriember az ürömi közösségi házból, aki szintén a koncertre érkezett.

A gyerekorvost meg lemondtam és kértem egy időpontot másnap reggelre Pilisborosjenőre. Oly mindegy, hogy ma délután 5-re vagy másnap reggel 9.40-re megyek. Végülis nem sürgősségi esetről van szó. És legalább nincs ez a macera a busz miatt.

Kicsi M egy hete elindult. Ez új fejezetet nyitott az életünkben. A hordozásban egy magasabb szintre léptünk. (Vagy alacsonyabbra?) Mindenesetre a kettőpontnullás verzióra kapcsoltunk.

Nem siette el a dolgot a fiatalember, 14 és fél hónapos. Két kézzel vezetve cirka két hónapja közlekedett már, egy kézzel vezetve kábé három hete. Tudtam én, hogy ha elindul, akkor nem 1-2 métert tesz majd meg, hanem rögtön sokat. Csak bátortalan volt megtenni az első önálló lépéseket. Aztán egyik este M-mel leguggoltunk egymással szemben másfél méterre és kicsi M oda-vissza sétált, ellökve segítő kezeinket. Ugyanezen az estén lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogy megkerüli a kanapét a nappaliban. Ma, egy hét elteltével már egyáltalán nem is mászik, csak a két lábán közlekedik.

Eljött az idő, amikor kézenfogva, sétálva indulunk el itthonról, a hordozó üresen lóg a derekamon, és kicsi M csak akkor kerül bele, ha végképp elfáradt. Kicsi M majdnem el tud menni a boltig. Rendszeresen kb. 50 m-rel előtte kéredzkedik fel. Ma is így volt, de ezúttal nem vettem a hátamra, hanem kézben vittem a közértig, és ott újra talpra állítottam. Eljött hát a történelmi pillanat, amikor kicsi M nem a babakocsiban és nem a hátamon, hanem a saját lábán jött velem vásárolni. Persze egyből megállt a hűtőpult előtt és óriási "őőőőőő" felkiáltással mutogatott a joghurtok, meg a túró rudi felé.

Szintén nagybetűs ez a mai nap azért is, mert kicsi M először hódította meg a saját lábán a játszóteret. Naná, hogy így mindjárt felfedezte a homokozót! Hazatérve kábé egy virágládányi homokot szórtam ki a cipőjéből és a zoknijából.

Mindenki riogatott, hogy ne várjam, hogy megtanuljon járni, mert aztán futhatok utána. Hát, nem tudom. Én egyelőre csak azt érzem, hogy fele annyit kell cipelnem, mint eddig és nem fáj úgy a hátam. Igaz, még nem tud futni. Az is igaz, hogy ötször annyi idő eljutni valahová. De ráérek.

Kiskorom óta félek a pókoktól. Fogalmam sincs, milyen trauma érhetett akkoriban, de rettegek tőlük. Bár az utóbbi években már sokat fejlődtem, mert a pár milliméter nagyságúakat puszta kézzel nyomom agyon. Nem különösebben érdekel, hogy eltaposom a szerencsémet, a pókoknak pusztulniuk kell! Kertvárosban, kertesházban nőttem fel, úgyhogy nem idegen tőlem, hogy a természet némiképp utat tör a biztonságosnak hitt négy fal közé. Nem tudom azonban, hogy vajon a városi lakásban eltöltött tíz év feledtette velem, hogy mennyi állattal kell megosztanom az otthonomat, vagy itt Pilisborosjenőn tényleg több "behatoló" van mint a szülői házban.

A kertben két kedvenc fészke van a pókoknak: az egyik a kuka és az ereszcsatorna között, a másik a kapu és a tuja között. Ez utóbbi miatt minden egyes kapunyitáskor ellenőrzöm, hogy nincs-e ott új lakó, mert ha nem tenném, simán lefejelném a pókhálót és vele a pókot is. Egyik reggel két pók fogadott a nappali plafonján. Abból a kicsi testű, hosszú lábú fajtából. Ezeket különösen utálom, mert mindig olyan érzésem van, hogy túllóg a lábuk azon az eszközön, amivel éppen lecsapni készülöm őket. Ezúttal légycsapóval mentem nekik és persze nem álltam közvetlen alájuk, mert még attól is sikítottam volna, ha a tetemük rám esik. Vicces, hogy ez a fajta atomjaira esik szét, ha lecsapod, de legalábbis a nyolc lába nyolc különböző irányba repül. Valamelyik nap meg békésen beszélgettem M-mel az udvaron, amikoris egy óriás példány bandukolt el a kapu előtt. A teste volt vagy három centiméter (!), zömök testalkatú, rövid lábú. (Ha M most olvassa, biztos azt mondja, hogy nem volt az akkora, de akkora volt!) Kértem M-et, könyörögtem neki, ismét kértem, majd ismét könyörögtem, hogy ölje meg, de nem volt hajlandó. Kénytelen voltam magam kézbe venni az ügyet. Először egy téglát dobtam rá, de csak az egyik lábát csíptem be. M kérte, hogy ne hagyjam szenvedni. Úgyhogy nagy félve lehúztam róla a téglát, majd fogtam a seprűt és egy akkorát vágtam rá, amekkorát csak bírtam. Ezt többször megismételtem. Majd a biztonság kedvéért újra rádobtam a téglát és ugráltam rajta egy kicsit. M ekkor már szakadt a röhögéstől.

A hangyákkal a nyaralásból visszatérve gyűlt meg a bajom. Velük amúgy nincs problémám, bírom őket. Kiskoromban mindig azt képzeltem, hogy a föld alatt ugyanolyan világban élnek mint mi, vannak kis hangyaszobák, meg hangyabútorok, hangyacsaládok, miegymás. Leginkább én vagyok hangyás, tudom. Szóval ezek a kis nyavajások azt gondolták, hogy ha nem vagyunk itthon, akkor bevehetik a várunkat. Két lyukat fedeztem fel, amin keresztül utat nyitottak maguknak a nappalink felé, főként kicsi M etetőszéke irányába, ahonnan mindig leesik egy-két-sok morzsa. Először a jó öreg sütőporral próbálkoztam, de tojtak a fejemre. Ugyanúgy meneteltek tovább a szobában, feketévé varázsolva a kicsi M által leejtett fehér kenyér darabokat. Kénytelen voltam drasztikusabb eszközhöz nyúlni, vettem egy hangyairtó spray-t. Mivel vizes felületre kellett fújni, felmostam és jól odaszórtam nekik. Úgy tűnik, a szer hatásos, mert azóta csak egy-két kósza hangyával találkoztam, azokkal sem a mérgezett területen, hanem máshol.

Ha tényleg létezik reinkarnáció, a következő életemben tutira pók leszek. Vagy hangya. Büntetésből. És biztosan egy ember fog agyon taposni.

De vannak ám szép dolgok is! Nemrégiben egy szajkót bámultam a nappali ablakából a szomszéd diófán. Gyönyörű madár. Hosszú percekig le sem tudtam venni róla a szemem. Akkor kóstolta meg kicsi M először a virágföldet... Amúgy már elindult! Négy napja.

Kicsi M - aki jelenleg ismét 39 fokos lázzal nyomja az ágyat - épp a járni tanulás fázisában van. Ha nem vagyunk elég óvatosak, egy pillanat alatt belekeveredünk egy olyan felállásba, hogy ő nekünk háttal áll és már el is marta az egyik ujjunkat, innentől pedig csak másodpercek kérdése, hogy ellágyuljunk és a másik ujjunkat önként ajánljuk fel neki kapaszkodás céljára. A legjobb program tehát, amit számára biztosítani tudunk, ha sétálunk vele. Mivel a hétvégén nem kicsit volt meleg, jött egy ihletem és kitaláltam, hogy kicsi M az uzsiját az Omszki-tónál fogja elfogyasztani. Ott aztán kúszhat-mászhat a fűben, sétálhat, tologathatjuk a kis triciklijén vagy amit akar. Nekünk is jó, mert legalább kicsit kimozdulunk, a zsebkendőnyi méretű udvarunk pedig - aminek jelentős részét elfoglalja a parkoló autónk - amúgy is kezd szűk lenni "Őfelsége" számára. Az Omszki-tó az Üröm-Budakalász útvonalon kb. 15 perces útra van tőlünk. Mielőtt elérnénk a 11-es útra felvezető körforgalmat, dobunk egy jobbos kanyart a Tanító utcába és ez egyenesen az Omszki-tóhoz visz. Az utca végén van egy parkoló, ingyenes. A tóban - tudtunkkal - nem lehet fürdeni, csak a vízisízők használják, ettől függetlenül több embert is láttunk a vízben. Mi egy plédre telepedtünk gyümizni. A tó környéke szépen ki van építve, van egy CBA, a közelben egy kávézó, a part mellett több büfé és fagyizó is. Gyümizés után egy kis séta, földre ülés és toboznézegetés, majd triciklizés következett kicsi M számára. Meg volt elégedve a szórakoztatásával. Elég sötét felhők gyülekeztek, félő volt, hogy elmossa a délutáni programunkat az eső. Haza indulás előtt még a vízisízőket is kiterelték a tóból, végül azonban a viharból nem lett semmi. Most is inkább vinném őt oda délután, mint az orvoshoz...