Kicsi M egy hete elindult. Ez új fejezetet nyitott az életünkben. A hordozásban egy magasabb szintre léptünk. (Vagy alacsonyabbra?) Mindenesetre a kettőpontnullás verzióra kapcsoltunk.

Nem siette el a dolgot a fiatalember, 14 és fél hónapos. Két kézzel vezetve cirka két hónapja közlekedett már, egy kézzel vezetve kábé három hete. Tudtam én, hogy ha elindul, akkor nem 1-2 métert tesz majd meg, hanem rögtön sokat. Csak bátortalan volt megtenni az első önálló lépéseket. Aztán egyik este M-mel leguggoltunk egymással szemben másfél méterre és kicsi M oda-vissza sétált, ellökve segítő kezeinket. Ugyanezen az estén lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogy megkerüli a kanapét a nappaliban. Ma, egy hét elteltével már egyáltalán nem is mászik, csak a két lábán közlekedik.

Eljött az idő, amikor kézenfogva, sétálva indulunk el itthonról, a hordozó üresen lóg a derekamon, és kicsi M csak akkor kerül bele, ha végképp elfáradt. Kicsi M majdnem el tud menni a boltig. Rendszeresen kb. 50 m-rel előtte kéredzkedik fel. Ma is így volt, de ezúttal nem vettem a hátamra, hanem kézben vittem a közértig, és ott újra talpra állítottam. Eljött hát a történelmi pillanat, amikor kicsi M nem a babakocsiban és nem a hátamon, hanem a saját lábán jött velem vásárolni. Persze egyből megállt a hűtőpult előtt és óriási "őőőőőő" felkiáltással mutogatott a joghurtok, meg a túró rudi felé.

Szintén nagybetűs ez a mai nap azért is, mert kicsi M először hódította meg a saját lábán a játszóteret. Naná, hogy így mindjárt felfedezte a homokozót! Hazatérve kábé egy virágládányi homokot szórtam ki a cipőjéből és a zoknijából.

Mindenki riogatott, hogy ne várjam, hogy megtanuljon járni, mert aztán futhatok utána. Hát, nem tudom. Én egyelőre csak azt érzem, hogy fele annyit kell cipelnem, mint eddig és nem fáj úgy a hátam. Igaz, még nem tud futni. Az is igaz, hogy ötször annyi idő eljutni valahová. De ráérek.