Van úgy, hogy az élet nem zajlik. Ebben a hidegben nem csak a legyek lassulnak le (tegnap egyet odébb söpörtem és ettől ki is múlt), hanem mi is. Következzen hát három szösszenet, három apró életkép, amolyan egyperces.

Kutya egy este

Szorgalmasan járok jógára itt Pilisborosjenőn. Gyalog megyek és gyalog jövök a falu végén lévő "szentélyből". A múlt heti alkalommal az egyik tornatársam ajánlgatta, hogy autóval elvisz, de szívesebben sétáltam, meg amúgy is az ellenkező irányban lakik. Körülbelül 5 méter után bántam meg, hogy nem szálltam be a kocsijába... A kutyák iránti mérsékelt rajongásomról már írtam. Hát az történt, hogy a Kökény közből lefelé jövet mérgesen ugatva jött felém egy eb. Főleg ha hátat fordítottam neki, akkor közeledett irdatlanul gyors léptekkel. Persze ha szembe fordultam, akkor inába szállt a bátorsága, maximum vakkantott még kettőt, nehogy már azt higgyem, hogy betojt tőlem. Nem is nagyon mertem a hátamat mutatni neki, úgyhogy hátrafelé menetben jöttem lefelé a dombon, és elrettentésképpen néha meglobogtattam előtte az összetekert polifoamomat, mint fegyvert. Ezt háromszor játszottam el, mire leszakadt rólam. Újabb érv a saját autó mellett...

Tesco (tor)túra

Ritkán szánom rá magam, hogy kicsi M-mel neki induljak a városnak délelőtt busszal. Viszont volt egy tescós kuponom, aminek erősen közeledett a lejárata, úgyhogy hátizsákot vettem, megfogtam a csemetém kezét és lementünk... vagyis inkább szaladtunk a buszhoz. Kicsi M a buszt látván lenyomta a szokásos lábdobogós-kiabálós örömtáncot, majd felszálltunk. A legközelebbi Tesco a Bécsi úton van, oda mentünk. A busz az óbudai temetőnél áll meg, ahonnan tipegő tempóban kb. fél óra alatt jutottunk el a hipermarketig. A haladásunkat lassította néhány csatornafedél, egy autókereskedés és sok ezer kavics. Hozzávetőlegesen egy órám volt elintézni a vásárlást, hogy maradjon egy fél óránk visszavánszorogni a buszmegállóig. Az időt tartva kb. 10 perccel a busz érkezése előtt megérkeztünk a megállóba. De a járat nem érkezett időben, úgyhogy vártunk. És vártunk. És vártunk. Végül cirka 10 perc késéssel érkezett meg a jármű. Még szerencse, hogy kicsi M jól elvan az autók nézegetésével, a Bécsi úton meg nagy a forgalom... A busz tömve volt, ülőhely nuku. Már a negyedéig elgyalogoltam a gyerekkel a kezemben és már indult is a járat, mire valakinek eszébe jutott átadni a helyét. A következő megállóban felszállt egy csomó kisiskolás gyerek, akik pont mellettünk álltak meg. Először nem örültem neki, aztán mégis, mert kicsi M tátott szájjal nézte és hallgatta őket, így jól elfoglalta magát míg le nem szálltunk. Hazafelé többet vittem a gyereket kézben, mint amennyit ő a saját lábán ment. A hegyre fölfelé szinte végig cipeltem. Két pihenőt is be kellett iktatnom, mert majdnem megszakadtam. Úgy lihegtem mint egy tüdőbajos, és hazaérve olyan fáradt voltam, hogy kicsi M-mel együtt én is elaludtam ebéd után. Újabb strigula a saját autó mellett...

Zokni az ereszcsatornában

Felkészítettem a kertet a télre. Na jó, van még egy-két apró tennivaló, de nagyjából rendben van. Az utolsó simítás az volt, hogy M egyik nap kiásta a bodzabokrot, én pedig másnap összegereblyéztem a diófa leveleket. Két diófáról is szüreteljük a termést, de egyik sem a mi udvarunkban áll. Az amelyiknek a lombja szinte teljesen beterítette a kertünket, adott - nem kevés - jutalmat is: egy méretes kosárnyi diót! Nekünk elég lesz jövő őszig. A diószedéssel tarkított levél takarítás eltartott vagy jó másfél órát, de megérte. És ha már arra jártam, kitakarítottam az ereszcsatorna szűrőjét is, amiben egy fél pár, fehér alapon lila csíkos, rózsazsín ujjrészes zoknit találtam, kifordítva! Nem a fiamé és nem az enyém. "Örököltük" az előző lakótól? A szomszédé? A szél fújta a háztetőre egy szárítóról? Vagy egy szarka lopta el és ejtette le pont itt? Sosem fogom megtudni. Mint ahogy azt sem, hogyan merült fel valakiben az az ötlet, hogy a földbe ásson egy kb. fél méteres, ketté ágazó, fél centi átmérőjű drót darabot, aminek a fele a bodzabokor kiásása után kikandikált a talajból. Ez már fele annyira sem vicces, mint az a zokni. Még jó, hogy nem az ott szaladgáló kicsi M "találta meg". Merthogy itt jövőre fű lesz. Csak ahhoz majd a magot meg kell venni. Érik az a saját autó...

Sok ember vágyik arra, hogy nagyobb lakásba, házba költözzön. Az öröm szerintem egészen pontosan az első takarításig tart.

A legutálatosabb házimunka szavazást nálam a takarítás nyerné, azon belül is a portörlés. Mivel otthon lévő kismamaként M-et mostanában mentesítem a porszívózás, felmosás és kád/zuhany kimosás feladatai alól (amit egyébként korábban becsületesen elvégzett), a takarítás nálunk egy személyes projekt egy gyerekkel nehezítve. Ezáltal a munka három napig tart. Plusz előtte két nap lelki rákészülés. Plusz utána 5 perc "de jó érzés, kész vagyok!", majd kicsi M jóvoltából valami landol a földön...

A lelki ráhangolódás után általában a legnagyobb mumussal kezdek, ami a portörlés. Kamaszkorom óta - amikor még csak a saját szobámat kellett takarítanom, de én és a portörlés már akkor is eléggé pikkeltünk egymásra -, szóval kamaszkorom óta módszeresen eltüntettem minden apró kis tárgyat, kirándulásról hazahozott köveket, porcelán babákat, gyertyákat, miegymást a polcokról, hogy minél gyorsabban haladjak a törölgetéssel. Mára már csak néhány fényképet kell kerülgetni a ronggyal, de így is kitölti kicsi M alvásidejét míg végig megyek a három szinten. Persze a gyerekszoba kimarad, mert a csemetém alszik, úgyhogy nincs nagy fellélegzés a végén, mikor leroskadok a kanapéra, mert ha felébred, még egyszer a kezembe kell vennem a rongyot.

Következő nap jön a mosdók és WC-k kimosása, és ha belefér, akkor a zuhanykabin és a kád. Amikor sokan vagyunk és mindenkinek egyszerre kell, akkor jól jön a három WC. Amikor pucolni kell, akkor egy is sok. Aki pedig kitalálta a csupa üveg, tolóajtós, masszázs zuhanyt, az tuti férfi volt és még életében nem takarított ilyet. Csak a zuhannyal eltöltök (fél!) órát, mire úgy ahogy kibokszolom, de még így félév elteltével sem találtam meg azt a takarítószert, amivel lejön a vízkő úgy, hogy közben nem lesz izomlázam másnapra. Legutóbb Cif plusz ecet kombóval próbálkoztam. Két napig hámlott tőle a tenyerem...

Új nap virrad, jön a porszívózás és a felmosás. Ez az egyetlen hangos része a takarításnak, úgyhogy ez délelőtti program. Ebből következik, hogy kicsi M folyamatosan ott nyüzsög körülöttem, úgyhogy mindig figyelnem kell, hogy ne lökjem fel, vagy ne csapjam neki nagy lendülettel a porszívó csövét. Szerencsére az orrszívó porszívó még nem tudta annyira elriasztani, érdeklődéssel nézi mindig az eseményt, sőt az utóbbi időben már néha el is kapja a porszívó csövét és rángatja, mint aki takarít. Kicsi M már az igazak álmát alussza, amikor a takarítás utolsó simítása, a felmosás következik. Persze itt is megmarad a gyerekszoba ébredés utánra, délutánra.

Negyedik nap sétálni megyünk kicsi M-mel. Hazatérve végigtrappol a sáros cipőjével a nappalin. Miközben kergetem a szobában, hogy levegyem róla a kabátot és a surranót, összesározza a konyhát és a szőnyeget is. Majd az út során összeszedett kaviccsal csapkod néhányat az asztalon, ami finom kőporral borítja be a felületet. Aztán megyünk kezet mosni, ő pedig a saras mancsával megmarkolja a mosdó szélét, megfogdossa a szappanadagolót és aztán a kifényezett csapot is. Megérte, nem?

Volt nekem egy francia főnököm. Minden értékelő megbeszélést így kezdett: "Mondjád, neked mi volt á pozitív és mi volt á negátív!" Vagy: "Mi áz ámi tetszett, mi áz ámi nem tetszett?" Akkor utáltam. Azóta rájöttem, hogy tényleg jól működik ez az egyszerű módszer. Hihetetlen, hogy már fél éve lakunk Pilisborosjenőn. Kis csúszással tudtuk elfoglalni az új házunkat idén május elején, mert (Murphy...) kicsi M a költözés kellős közepén megbetegedett, úgyhogy a doboz pakolást megszakítottuk egy kis kiruccanással a Heim Pálba, ahol egy röpke fél napot eltöltve kiderült, hogy a gyerek összeszedett valami vírust és ennek köszönhető a cirka 40 fokos láz. Na, de értékeljünk!

Hogy mi áz ámi nem tetszik?
Elsősorban a közlekedés. Távolról jól festett, hogy csúcsidőben a Volánbusz 20 percenként jár és fél óra alatt az Árpád hídnál van. A valóság persze nem ez. Mármint a busz valóban 20 percenként jár csúcsidőben, de én leginkább nem akkor használom, hanem amikor 40 percenként megy... És persze őszi szünetben, téli szünetben, síszünetben, húsvéti szünetben, nyári szünetben és a "kitudjamégmilyen" szünetben csúcsidőben is csak óránként két busz jár. A menetidő pedig csak a legideálisabb esetben fél óra, általában ennél több és a csúszás már ott kezdődik, hogy a budapesti dugón nem tudja átverekedni magát a busz, így eleve késve indul el a faluból. Az ember nagy örömmel felfedezi, hogy jár egy kisbusz Csillaghegyre. Igen ám, de 10.30 és 13.30 között szünetel, amikor nekem leginkább szükségem lenne arra, hogy lejussak a HÉV-hez. A budakalászi kisbuszt pedig nagy lendülettel hívni akartam hétvégén, de a telefon emelése közben rájöttem, hogy szombat-vasárnap nem közlekedik.
Kutyák... Laktam társasházban, ahol nem telt el úgy nap, hogy valaki ne fúrt volna. Most családi házban lakom és szinte nem telik el úgy nap, hogy a kutyák ne ébresszenek fel engem vagy rosszabb esetben a gyereket. Bevallom, hogy nem vagyok nagy kutyabarát, és amikor hajnali 4-kor már fél órája ugat egy négylábú, én pedig az ablakból kémlelem, hogy mi a francot ugat ennyire, az cseppet sem segíti elő a kutyákkal való nem létező barátságom elmélyítését.
És a kakijuk... Nem tudom kicsi M hogyan csinálja, de szinte minden séta során sikerül összegyűjtenie egy adagot a cipőjére, ami persze jó mélyen barázdált talppal rendelkezik anya legnagyobb örömére. Persze nem mindig kutyagumit hoz haza, néha egy kis csirkeszar is befigyel, mert azok előszeretettel csipegetik a füvet az utcában és hát ami felül bemegy, annak bizony valahol távoznia is kell. Néha macskakaki is akad a kapu előtt vagy a kertben, amiről egy-egy cuki kis gödör árulkodik, persze a frissen ültetett árvácska és krizantém tövében, csak hogy érezzem a törődést. Élvezem én a természet lágy ölét, de ennyire nem kéne közel férkőznie hozzám!
De a legnagyobb érvágás a shoppingolási lehetőségek hiánya. Nem vagyok nagy plázázós. De tényleg nem! Viszont olyan jó volt - főleg az ilyen korán sötétedős és hideg őszi-téli estéken -, hogy csak leugrok a Récseibe és elintézem a postát, veszek pelenkát a DM-ben, kaját a CBA-ban, post-itet az Office Depot-ban, függönyt a Jyskben, megsarkaltatom a csizmámat, rendelek virágot szülinapra, kiváltom a recepteket a patikában és ha bombát találnak a közeli építkezésen, akkor meghúzhatjuk magunkat a játszóházban. Most a kisebbik gond, hogy nincs hova kimozdulni délutánonként, a nagyobbik az, hogy komoly logisztikát igényel részünkről, hogy el tudjuk intézni a szükséges vásárlásokat. Még komolyabb egyeztetés kell, ha mondjuk tényleg plázázni szeretnék. És fél éve élek-halok egy jó kis piacozásért!

És mi áz, ámi tetszik?
Hogy egy köpésre van a természet. Amit ugyan most kevésbé tudunk élvezni a hideg és a korai sötétedés miatt, de tavasztól őszig szuper volt, hogy bármerre indultam, zöldben jártam. Meg egyáltalán, hogy ha nem a főút felé indulok, akkor bátran elengedhetem kicsi M kezét (nem mintha nagyon fogni akarná az enyémet) és nem kell azon aggódnom, hogy elütik. Tiszta, jó a levegő. Ne tudjátok meg, hogy mióta itt lakunk, mennyire érzem a szmogot, ha bemegyek Budapestre! És minden ablakból látom a hegyeket! Kicsit olyan, mintha elmentem volna Ausztriába nyaralni és ott ragadtam volna. Érdekes látni, hogy minden nap más a kilátás. Napsütésben párásan, szeles időben élesen, esőben szinte alig, ködben egyáltalán nem látni a szemközti hegyeket.
Hogy az emberek köszönnek egymásnak az utcán. Meg általában véve sokkal normálisabbak is. Mondjuk a múltkor egy anyuka nagyon felhúzott a boltban, de fél év alatt ez volt az első, hogy itt valaki kihozott a sodromból.
Hogy csend van. Mármint ha nem ugatnak a kutyák... Az a fajta csend, amikor hallod a saját vérkeringésedet a füledben. Néha rémisztő. De alapvetően jó.

Rövidebbnek tűnik a tetszik-lista, mint a nem-tetszik-lista, de ebből még nem kell messzemenő következtetéseket levonni. Még én sem döntöttem el, hogy a fővárosban jobb-e lakni vagy Pilisborosjenőn. Szeretek bemenni a fővárosba, élvezem a nyüzsgést, a pörgést, szeretem nézni a fiatalokat, ahogy üldögélnek a budai rakpart korlátján, szeretek suhanni a metróval, beugrani egy fagyizóba az Astoriánál és utána végigmenni a Rákóczi úton. De jó utána hazajönni, kitikkadni a buszállomástól a házig vezető meredek úton, érezni a fafüst illatát, nézni, hogy mennyit nőttek a virágok a kertben, hallgatni a csendet, majd kinézni az ablakon és bámulni a csillagokat, amit a főváros fényeitől odabenn sosem látnék és a hegyoldalban elszórt házak fényeit. Tudnék még vagy egy tucatnyi ilyen párhuzamot, de inkább élek még itt egy kicsit, hogy végleg eldöntsem a kérdést. Hiszen ez egy próba. Legalábbis számomra. Tudok-e ízig-vérig pesti lányból vidéki lány lenni?

Végül pedig egy rövid summázás a blogról. Az elmúlt félév alatt összesen 35 bejegyzés született. Persze még mindig lógok a kezdeti idők posztjaival, hiszen a blog kicsit később indult, mint a pilisborosjenői életünk... A legnépszerűbb bejegyzést 98-an, a legkevésbé népszerűt 16-an olvasták.

Maradok tisztelettel (itt is és Borosjenőn is),

az újlakó

Egyik pillanatról a másikra támadt az ősz idén. A cipősszekrényben még mindig a nyári balerinák sorakoznak, és csak a hétvégén kaptam észbe, hogy nincs téli kabátom.

Túl vagyunk az óraátállításon is, amit utálok. Körül is írhattam volna, de ez a legtalálóbb szó: utálom. Kicsi M szerencsére gyorsan alkalmazkodott, pedig még el is utaztunk, úgyhogy a napi rutin borult a négyzeten. De nem kezdtem korábban "átállítani" őt, nem hülyéskedtem napi 10 perceket. Egyszerűen csak szombaton a régi, vasárnap az új időszámítás szerint feküdt le. Két nap alatt át is állt. Ebben a plusz egy órában az a legmínuszabb, hogy mire kicsi M felkel a délutáni alvásból, már sötét van. Amiben az a legnagyobb szívás, hogy ilyenkor már nem igazán tudunk elmenni sétálni. Pedig mindketten jobban kedveljük a délutáni kiruccanásokat. Úgyhogy most szokjuk a délelőtti sétálást. Kettőnk közül ez inkább engem visel meg, mert jobban szeretem délelőtt végezni a házimunkát és délután ejtőzni egy kis gyaloglással.

Azt sem túlzottan kultiválom, hogy ha délután M vigyáz kicsi M-re és én megszököm egy pár órára, akkor már tuti, hogy sötétben indulok el. Ergo legközelebb tavasszal látom világosban a fővárost... egy-két dolgon biztos meg fogok lepődni... És persze jógára is sötétben megyek, sötétben jövök.

De persze az őszi sétáknak meg van a maga varázsa. Bár a hideg annyira hirtelen jött, hogy a fák valahogy elfelejtettek színesek lenni, egyszerűen csak ledobták a leveleiket, az erdő így is szép. Már ha kicsi M-et rá bírom venni, hogy arra kanyarodjunk, mert neki már konkrét elképzelései vannak az útirányt illetően... Ilyenkor lehet mindenféle száraz növényt, tobozt, csipkebogyót, mindenféle más bogyót, gesztenyét és hasonlókat gyűjteni, amiből asztali dísz vagy adventi koszorú készül, legalábbis nálunk.

Napközben is, de leginkább este, megül a füst a falu felett. Fa füst. Illat és nem szag. Sokan fűtenek Borosjenőn fával. És valahogy nagyobb a csend. Az emberek behúzódnak a házaikba. És fűtenek. Itt pár fokkal mindig hidegebb van, mint a városban. Ami nyáron jó, ilyenkor hátrány. Legalábbis számomra, aki borzasztóan fázós vagyok.

Ilyenkor van itt újra a baba-mama klubba járás időszaka. Először és utoljára májusban, a beköltözésünk után nem sokkal voltunk. Aztán tegnap újra. Nem meglepő módon most sokkal többen voltunk, mint tavasszal. Szinte alig lehetett mozdulni a sok anyukától és gyerektől, és olyan zsibongás volt, hogy azon gondolkodtam, vajon hogy bírja ezt egy óvónő. Legmélyebb tiszteletem nekik! Találkoztam néhány anyukával... az egyik júniusban, a másik júliusban, a harmadik augusztusban költözött a családjával Pilisborosjenőre. Szóval én vagyok köztük a veterán a májusi beköltözéssel. Pozitívum a sétákban, hogy kicsi M már egyre többet bír menni. Sokszor már nincs is szükség a hordozóra. A baba-mama klub oda-vissza meg sem kottyan neki, csak a hegymenetnél kell néhány méterre felvenni. Ezt sem mindig azért, mert nem bírja szusszal. Inkább azért, mert ő mindig egy másik dombot akar megmászni és nem azt, amelyik hazafelé vinne. Sosem fogok rájönni, hogy az miért szimpatikusabb neki, mint emez.

De a legjobb az őszben az, hogy a fákon már nincs levél, így az ágak között esténként átszűrődik a faluközpont fénye, látom a kivilágított templomot és a völgy másik oldalán álló házak fényeit. Van egy hangulata, na!

Na jó, nem egészen három nap. Inkább háromszor két-három óra, míg kicsi M délutáni szunyált. Fél éve nézegetem a kertet. Mostanra alakult ki bennem, hogyan is kéne ki- és átalakítani.

A projekt ott kezdődött, hogy el kellett mennem a kertészetbe. Persze busszal és kicsi M-mel, mert úgy az igazi kihívás. Éppen ezért a New Gardenbe mentünk, a Bécsi úton, a Bóbita utcánál. Ez belefért egy délelőttünkbe. Az odaút problémamentes volt, leszámítva, hogy járda híján a frász kerülgetett, míg kicsi M-mel eljutottunk a buszmegállótól az áruházig.

- Csak virághagymát veszek!
- De annyira szépek ezek az árvácskák, és csak 179 forint darabja!
- Csak virághagymát veszek, mert az belefér a hátizsákomba!
- De a krizantémból is van olyan, amiben háromféle van egy cserépben és nincs még 700 forint sem!
- Csak virághagymát veszek, mert nem tudok egy hátizsákkal, egy szatyorral és egy gyerekkel hazamenni a busszal, majd felmászni a hegyre!
- De csak négy pici árvácska és egy krizantém, ez belefér egy zacskóba.
Végül győzött a józan eszetlenség a fejemben és egy hátizsáknyi virághagymával, plusz négy árvácskával és egy cserép krizantémmal egy zacskóban, távoztunk a kertészetből. A zacskót először a hátizsákom külső részén lévő gumira kötöttem fel, hogy szabaddá tegyem mindkét kezem, de úgy himbálózott, mint egy jojó. A buszmegállóban, fél kezemmel kicsi M-et tartva, hogy ne rohanjon ki az útra, a másik fél plusz a nem létező harmadik kezemmel pedig igyekeztem kicsomózni a felkötözött szatyrot és átkötni a táska oldalára, a csatra. Ez sem volt sokkal jobb, mert nagyjából lehetetlenné vált leülnöm a buszon, de legalább szabadok voltak a kezeim. Persze a buszról leszállva kicsi M minden irányba elindult, csak hazafelé nem, úgyhogy a végén ő került a hátamra, a zsák és a szatyor pedig a kezembe. Sebaj, lényeg, hogy meg van a "szajré".

A következő nap nekivágtam a kerttervezésnek. A kocsibeálló melletti rézsűköveket, szám szerint 11 darabot gyomláltam ki, forgattam át a földjét, részben ki is lapátoltam azt, és a helyére virágföldet raktam, amit összekevertem a benne lévő homokkal vagy agyaggal, mibe mit raktak anno az építkezés során. A kapálás során számos "régészeti" leletre is akadtam: félbetört térkő, téglaméretű hungarocell, cserép és/vagy tégladarabok. Azért elbeszélgetnék azzal az IQ-huszárral, aki ebbe a mikroszkópikus méretű udvarba képes volt sittet elásni...

Következő nap, egy hirtelen ötlettől vezérelve kigyomláltam még további 6 darab rézsűkövet, ahová áttelepítettem a veteményesben fellelhető fűszereket. Csináltam tehát egy fűszerkertet, benne citromfűvel, mentával, rozmaringgal, snidlinggel és oregánóval. Egy követ üresen hagytam, ebbe bazsalikom kerül majd tavasszal. Itten vagyon a végeredmény:

Néhány programmal teli napot követően, tegnap, mikor már nem esett, de még nem fújt a szél, befejeztem a művet. Az első nap kigazolt 11 rézsűkőbe belekerültek a virághagymák, az árvácskák és a krizantémok, valamint a hétvégén, a szülői ház kertjében kiásott medvetalpak. Ha minden jól megy, jövő tavasszal virágba borul majd a kert. Március-áprilisban a medvetalpon kívül különböző színű krókuszok és nárcisz nyílik majd, majd április-májuban gyöngyike, másfajta nárcisz és tulipánok. Utóbbiból két típus egyenesen Hollandiából érkezett M jóvoltából, az egyik a híres fekete tulipán. Szerintem már februárban árgus szemekkel fogom lesni, hogy mi bújik ki.

2007 óta sportolok rendszeresen. Azon év januárjában vettem egy fitness termi bérletet. Azért bérletet, mert így kényszerítettem magam, hogy eljárjak. Ha nem mentem volna, oda a zsé. Soha nem kedveltem az ugri-bugri tornaórákat, ezért kinéztem magamnak egy pilates órát. Mákom volt, mert iszonyatosan jó oktatót fogtam ki. Emlékszem, hogy az első órám nagyjából abból állt, hogy a földön ülve, a hátamat egy tükörnek támasztva, a karomat a magasban tartva ide-oda forogtam. Másnapra olyan izomlázam volt ettől a külső szemmel semmittevésnek tűnő mozgástól, hogy alig bírtam gépelni a munkahelyemen. Egészen 2012-ig, míg terhes nem lettem kicsi M-mel, ugyanabba a fitness terembe, ugyanahhoz az oktatóhoz jártam. Az életem része lett a torna. Ez idő alatt belekóstoltam más mozgásformákba is: stretching, bodyart, jóga, tai chi, dinamikus bodyart, gerinctorna - hirtelen ennyi jutott eszembe. A terhességem alatt pedig kismama tornára jártam.

Aztán jött egy kis megszakítás. Fél év. Aztán óvatos duhajként elkezdtem stretchingre járni. Aztán Pilisborosjenőre költöztem... Itt nincs minden sarkon egy fitness terem. Egyetlen sarkon sincs fitness terem. Van viszont sok-sok faliújság, amit érdemes végigböngészni. Az első, kisboltban tett látogatásunkkor találkoztam egy hirdetéssel: JÓGA PILISBOROSJENŐN. Az egyszerű, fekete-fehér A4-es papíron volt cím (Kökény köz 8/b), webcím (leayoga.blogspot.hu), e-mail cím (tolnailea@gmail.com), minden ami kell. Helyszín: a Kökény köz. Gyors csekkolás a GPS-en, de az nem talált semmiféle Kökény közt. A hirdetésben az állt, hogy a buszforduló közelében van, úgyhogy a sétálások alkalmával sikerült rábukkannom az utcára. Felmentem a netre is, megnézni a webcímet. 2013 évvégi volt az utolsó bejegyzés, ezért kicsit félve írtam e-mailt, hogy vannak-e még órák. És jött a válasz: vannak. Tudtam én, hogy Pilisborosjenő világváros!

Aztán eltelt a nyár. És én nem mentem jógázni. Nem is tudom miért. Talán túlságosan is élveztem a szabadban töltött időt, a meleget, a kicsi M-mel tett sétákat, a buszozásokat a fővárosba. De most, hogy itt az ősz és jön a tél, újra elkezdtem ezen pörögni. Meg a testem is jelzett már, hogy valamit csinálni kéne. Úgyhogy bejelentkeztem az órára kedd estére. Kicsi M-re az apja felügyelt, míg én, hónom alatt a frissen vásárolt, szupercsajos-rózsaszín jógamatracommal elindultam a Kökény köz felé. Az oktató, Tolnai Lea nyitott ajtót. Megmutatta az öltözőt, a mosdót és a termet. Utóbbi egy tágas, egyik falán tükrös helyiség. A garázsukat áldozták be, mint később kiderült. Másfél órát jógáztam. Rajtam kívül még hárman voltak, de én mindent és mindenkit kizártam. Most csak én voltam, a testem, a mozgás és a légzés. Egy tökéletes napzárás. Mondjuk a relaxációnál nem tudtam mindent kizárni, mert az egyik nő kb. 1 perc után elaludt és úgy horkolt, hogy azt szavakkal nem tudom leírni. De mindent megbocsátottam neki, mikor óra után bedobott egy vödör fügét a közösbe. A testem után a büszkeségem is kapott egy kis "ápolást", mikor óra után Lea azt mondta nekem, hogy jó formában vagyok, látja, hogy ez gyenge volt nekem (a kedd esti óra mindig gyengébb, mert ezt bírja a banda), járjak inkább hétfőn vagy csütörtökön este, akkor erősebb órákat tart. Tuti, hogy azt is kipróbálom majd! Amúgy jelenleg az alábbi időpontokban lehet jógázni a Kökény közben: hétfő 8.30 és 18.30, kedd 19.00, csütörtök 8.30 és 19.00.

Amúgy kis faluhoz képest van azért lehetőség a mozgásra. A Művházban van női torna és etka jóga, az ürömi gyerekorvosi rendelőben pedig láttam egy szórólapot, hogy gerinctornát tartanak a Málna közben. De nemrégiben feltűnt a buszmegállóban egy hirdetés, hogy dinamikus jóga indul az ürömi Művházban, ami egy köpésre van. Továbbra is hűséges olvasója vagyok a faliújságoknak. És kitartó látogatója Lea jógaóráinak.

Nem különösebben rajongok a télért. Leginkább azt nem szeretem benne, hogy korán sötétedik. Meg, hogy a nap 70%-ában fázom. Azért csak 70%, mert a maradék 30%-ban alszom, egy jó meleg takaró alatt. Még akkor is tudok fázni, ha egyébként semmi okom nem lenne rá. A tudattól, hogy kinn hideg van. Meg szürkeség. Na, és ha még esik is, az kész dráma! Mármint az eső. A hóval nincs bajom. Szóval a mostani vénasszonyok nyarát imádom! Bár szerdától már csak múltidőben beszélhetek róla... imádtam!

Amikor Budapesten már süt a nap, és kezdik levenni a kabátot a munkába indulók, Pilisborosjenőn még ül a köd. Reggel, mikor kicsi M száját elhagyja az első, ébredéssel együtt járó "brümm-brümm" felkiáltás, még nem sokat látni a szemközti hegyből. Amikor kb. egy órával később kiviszem a kukába a pelenkát, még minden csupa víz a hajnali párától. A szemközti hegy még csak körvonalazódik. Még a következő 1-2 óra is azzal telik, hogy szurkolunk a Napnak, hogy végre áthatoljon a ködön, meglássuk a kék eget és az első napsugarakat. Nagyjából 10 órakor jön el az a pillanat, amikor egyszercsak árnyékokat látunk a szobában. Innentől felgyorsulnak az események és pár perc leforgása alatt nálunk is beköszönt a jó idő.

Amikor mosok, a ruhák kinn száradnak az udvaron, a ház előtt. Nagyjából délig süt oda a nap. Ekkor következik egy kb. 2 órás átmeneti időszak, amikor az egész udvar árnyékban van, míg hirtelen fel nem bukkan a nap a ház másik oldalán. Ilyenkor áttelepítem a szárítót oda. A délután hátralévő részében pedig hurcolom a nap után. Ez a móka nyáron este 6-ig is eltartott. Most délután 4-kor már nem csak a mi udvarunk, de az egész hegyoldal árnyékban van. Kicsit irigykedve szoktam nézni a túlsó hegyoldalt, ahol ekkor még javában "tombol a nyár".

Összegezve: Pilisborosjenőn későn kezdődik, ellenben korán ér véget a napsütéses időszak. De nem vagyok telhetetlen, ennek is örülök! Ki is használjuk, amennyire lehet. Egyik nap eldöntöttem, hogy a délelőttöt kicsi M-mel a játszótéren fogjuk tölteni. Legyen minél többet a napon, gyűjtsön minél több D vitamint, amíg még ilyen kegyes az időjárás. Ezért aztán előző este bekészítettem a mosást, reggel pedig ahogy kinyitottam a szemem, már el is indítottam a mosógépet. A főzésről is gondoskodtam előző nap. Indulásra belőttem a 10 órát, hiszen kb. addigra süt ki a nap Pilisborosjenő felett. A mosógép lejárt, villámgyors teregetés, így a tervezett időpontban el is indultunk. Már a sarkon rá kellett jönnöm, hogy megint túlöltöztünk. A játszótérre érve egy teremtett lélekkel nem találkoztunk. Ezt mondjuk én speciel értékeltem, mert így miénk volt az egész placc. De hol vannak a többiek?! Ők nem akarják kiszellőztetni a gyereküket és üveges helyett természetes D vitaminnal etetni őket? Mindegy. Mi majdnem egy órát töltöttünk ott. Ez idő alatt egyébként senki nem zavarta meg a magányunkat. Aztán hazafelé még beugrottunk a boltba is, így összesen cirka két és fél órát napfürdőztünk. Más kérdés, hogy kicsi M-nek még a pelenkájában is vastagon állt a homok.

Ugyebár a Pilisborosjenőre való költözésünkkor tettem egy elhatározást: be fogok főzni. A tervek szerint, ahogy érnek a gyümölcsök, úgy készülnek a lekvárok, a lehető legtöbb féle. Mondanom sem kell, hogy a terv kivitelezése nem sikerült maximálisan.

A meggy szezont elnyaraltam, őszibarackból többszöri próbálkozásom ellenére sem sikerült megfelelően sárga húsú és lédús egyedeket beszereznem, szeder meg szinte nem is volt, vagy úgy járt, mint az utca végében lévő bokor: megpenészedett a sok esőtől. De! A spájzom polcán ott figyel az eperlekvár, amihez a hozzávalót magunk szedtük. Aztán van ribizlilekvár, amihez a gyümit Budán, a Margit híd budai hídfőjénél, egy zöldségesnél vettem meg, a szezon végefelé. Másfél kilót akartam, de az árus valószínűleg nem jól tudta, hogy mennyit rejt egy-egy doboz, úgyhogy több mint két kiló bogyóval ültem a kanapén, és több mint két órán keresztül szedegettem le egyesével a száráról... A sárgabaracknak is a végét csíptem el ugyanennél a zöldségesnél, de mennyeien érettet sikerült vennem. Befejezésként pedig szilvalekvár is került néhány üvegbe, amihez a szilvát az ürömi CBA-ban szereztem be 99 Ft/kg áron, amivel szerintem állati jó bizniszt csináltam. Igaz, következő héten leárazták 89 Ft-ra...

Annyira belejöttem ebbe a befőzés dologba, hogy neki álltam savanyúságot is elrakni. Lánykoromban, otthon sokat csináltam, csak a receptre volt szükségem anyukám saját kézzel írt szakácskönyvéből. Mikor ez megvolt, egy hétfői napon beugrottunk az ürömi CBA-ba, mert előző pénteken csodaszép uborkát és paprikát láttam. Hát, az a csodaszép zöldség hétfőre plöttyedt zöldség lett, úgyhogy a tervnek lőttek. Egy utolsó reménysugárba kapaszkodva lebattyogtam a borosjenői zöldségeshez, hátha...

Bizony ám! Pilisborosjenőnek ugyanis van egy zöldséges boltja, benne pedig a Kati nevű zöldséges néni. Mindez hol máshol, mint a Budai úton, egészen pontosan a postával szemközt. Lassan fél éve lakunk itt, de még mindig nem sikerült feldolgoznom, hogy a zöldségesnél a hétfő szünnap.

Szóval ott tartottam, hogy lebattyogtam a borosjenői zöldségeshez, hátha ott be tudom szerezni a savanyúhoz valót. Persze előtte elmantráztam, hogy a hétfő szünnap és kedden mentem. Uborka ugyan nem volt, de megbeszéltük, hogy megpróbálnak szerezni nekem csütörtökre. Viszont volt meseszép paprika és lilakáposzta, úgyhogy abból felpakoltam. Sőt, még tormát is sikerült vennem hozzá. Persze szívás, mert kicsi M odafelé még bírja az utat, de hazafelé már elfárad, úgyhogy vállamon a paprikával és káposztával megpakolt szatyor, hátamon a gyerek és így fel a hegyre... Zsírkirály! A lila káposztával töltött paprikát még aznap elraktam. Csapó kettő: csütörtök reggel vissza a zöldségeshez az uborkáért. Naná, hogy ilyenkor tart valaki nagybevásárlást előttünk, amikor a 10 órási buszon már Pest felé kéne zötykölődnünk! Persze kisimult az arcom, mikor sorra kerültem és a pult alól előkerült a 2 kiló uborka, amit rendeltem, csak nekem félretéve. Imádom ezt! Pénteken ez is üvegekbe került. Maradt még egy kis savanyúság lé, meg egy kis ihlet, hogy elrakjak némi erőspaprikát is. Lelőhely ismét az ürömi CBA. Egyébként szuper jól lehet ott gyümölcsöt és zöldséget vásárolni. Nem tudom, hogy honnan szerzik be (gyanítom, hogy helyi termelőktől), de az átlag bolti árunál sokkal finomabbak és érettebbek. Nemrég olyan finom édes sütőtököt vettem, amilyet évek óta nem ettem. Na, de már megint elkalandoztam... Az erőspaprika is a polcon.

Kísérletező kedvem néha határtalan... Nem sokszor ettem eddig aszalt paradicsomot, de amikor otthon, a szüleimnél leszüreteltem a fél kertet, gondoltam kipróbálom ezt is. Ez van abban a két pindurka üvegben a sor végén. Egy tepsiből ennyi lett. Most olívaolajban alussza téli álmát, míg meg nem csapoljuk. Egyelőre jól mutatnak, nem úgy, mint az a 4 üveg uborka, amit ma kénytelen voltam leszedni a polcról, mert úgy látszik, nem sikerült.

A jövőbeli terveimről: még rakok el vegyes savanyúságot, amihez épp holnap készülök beszerző útra menni a zöldségeshez... hiszen a hétfő szünnap. Lekvárt még csipkebogyóból tervezünk csinálni, bár ez inkább M terve. Ha ő nem csinálja, én biztos nem fogom, szívtam eleget a ribizlivel. Télen pedig narancslekvár befőzést tervezek, amit néhány évvel ezelőtt M-mel már megpróbáltunk, de túl édes és túl híg lett. Itt az ideje szépíteni!

Hová menjünk vasárnap délután sétálni? Ami nincs túl messze. Ami nem város. Egy köpésre tőlünk, a 11-es út budakalászi elágazásánál már többször szemeztem a Luppa-sziget felé mutató táblával. Ez nyert.

Indulás előtt utánanéztem egy kicsit és akkor derült ki számomra, hogy ez egy olyan sziget, ahová nem vezet út, csak csónakkal vagy komppal lehet megközelíteni. Bocsánat a tudatlanságomért! Sebaj, azért van ott egy kis zöld terület, még Szentendre előtt, ahol lehet sétálni. A parkolásnál kicsit tanakodtunk, mert hely az nem sok van, autó viszont annál több. Jobb híján a térdig érő fűben tettük le a kocsit. Kicsi M-et talpra állítottuk és elindultunk a Dunapart felé.

Sacc/kábé egy hete nálunk jártak a sógornőmék. Éppen sétáltunk a faluban, mikor azt ecseteltem, hogy milyen jó, hogy kicsi M még fogja a kezemet és előre rettegek, hogy egyszercsak elengedi és szalad az autók elé/alá. Ahogy ezt kimondtam, kicsi M kihúzta a kezét a kezemből és önállóan kezdett bandukolni. Aznap délután egyedül sétálta végig hosszában a falut! Azóta csak akkor hajlandó megfogni a kezemet, ha lépcső jön, vagy olyan dologgal áll szemben, amitől tart egy kicsit. Mint például a rettenetesen félelemetes csatornarács. De hogy jön ez ide? Úgy, hogy a Duna partján egy bicikliút vezet, ahol nagyobb a forgalom mint csúcsidőben a Hungária körúton, így kicsi M terelgetése nagyjából egyenlő volt a lehetetlennel. Ezért aztán letértünk a partmenti házak közé, majd visszafelé indultunk az autó irányába. A lábunk alatt harsogó zöld fű, afölött sűrű szúnyogfelhő. Mindhármunkból jóllaktak. M hátán úgy parkoltak a dögök, mint tavasszal a napsütötte házfalon a legyek. Kicsi M-et arcon támadták leginkább az arcátlanok, neki még ma is látszanak a csípésnyomok, és még fognak is. Legutóbb másfél hét alatt múlt el neki...

Újabb próbát tettünk a sétára a gát melletti betonúton, de szúnyogból itt sem volt kevesebb, bicikliből talán igen, autóból viszont határozottan több. Néhány száz méter után feladtuk a környék felfedezésére tett kísérletünket és szó szerint bemenekültünk az autóba. Ugye nem kell mondanom, hogy nem ez volt életünk legjobban sikerült vasárnap délutáni programja?

A tanulság: a Luppa-sziget előtti dunaparti rész megközelítése kizárólag kerékpárral ajánlott! Egyrészt nem kell a többi kétkerékkel közlekedőt kerülgetni, másrészt - ha elég gyorsak vagyunk - úgy talán le lehet hagyni a ránk leselkedő szúnyogsereget.

Régen rá voltam kattanva a kuponos oldalakra. Ma már többé-kevésbé hidegen hagy, de a hírlevelekről nem iratkoztam le. Néha-néha átfutom őket. Nemrég ráakadtam egy kuponra, ami a Solymári Játszóházba szól. Beruháztam rá. Gondoltam, egy hidegebb vagy esősebb őszi napon jó szórakozás lesz ez kicsi M-nek.

Úgy alakult, hogy az autó nálam volt, így a mai hideg és szeles napot választottam, hogy beváltsuk a kupont. A Solymári Játszóház értelemszerűen Solymáron található, a Piactér nevű, hát mondjuk úgy, hogy shopping centerben. A Piactér amúgy piacot sosem látott, vagy talán csak régen, de az egy éve nyitva tartó játszóházasok még nem találkoztak vele, megkérdeztem. A pontos cím: Terstyánszky Ödön u. 100.

A bejáratnál lévő kis szekrénybe elhelyeztük a motyónkat, kicsi M cipőről zoknira váltott és irány a placc! Elsőre nem vetette bele magát a labdatengerbe, inkább csak csüngött a gatyám szárán, mint minden jóravaló gyerek, aki idegen helyre csöppen. Aztán beültettem a babajátszóba és két labdával meggyőztem, hogy jó hely ez. Mikor már kezdett felengedni és nélkülem is megtett néhány lépést, akkor beültettem a labdatengerbe. Innen aztán kb. fél óráig ki sem tudtam szedni. Pedig próbálkoztam, mert persze megjelentek az "égnek áll a hajam tőle, az anyja meg persze sehol" típusú gyerekek, akiknek az volt a legnagyobb poén, hogy a labdákat kidobálják a tárolóból, lehetőleg az én gyerekemet célozva. Nem voltam túl kedves, amikor rájuk szóltam... Aztán mutattam kicsi M-nek tekerős fali játékot, majd lábbal hajtós műanyag kisautót. Utóbbit tologatni nagyobb poén volt kicsi M számára, mint beleülni. Aztán megint megjelentek azok a "kedves" gyerekek, akiknek persze pont az a kisautó kellett a hatból, amivel az én gyerekem játszott. Nem baj, lecseréltük a verdát egy másikra. Végül az egyik légvár szélén ugráltunk. Mindig az volt a legtutibb játék, amit éppen mutattam. De a legkirályabb az a hatalmas tér volt, ahol akadálytalanul lehetett fel s alá rohangálni. Nem, én nem rohangáltam, csak kicsi M.

Eddig csak egyszer voltunk játszóházban kicsi M-mel, kényszerből, egy bombariadó miatt, úgyhogy túl sok tapasztalatom még nincsen. De azzal összevetve a Solymári Játszóház sokkal változatosabb játékokat kínál még egy ilyen pici gyerek számára is. A nagyobbaknak meg kánaán.

A mai mérleg: Solymári Játszóházhoz odatalálni autóval pipa, kupon felhasználás pipa, egy tartalmas délután eltöltése pipa, fogfájás elfeledtetése pipa. Kicsi M-nek egyszerre három foga jön, amitől kissé frusztrált napközben. Ma délután nem igazán jutott eszébe, hogy fáj a foga.