Napok óta készülök írni, de nem bírok esténként (éjszakánként) ébren maradni. Rám jött az őszi fáradtság. Tavaszi fáradtságom soha nincs, én ilyenkor ősszel hervadok el pár napra. Na, ez pont most aktuális.

Ma reggelre 20 fok alá ment a hőmérséklet a nappaliban. Ez a lélektani határ a fűtésbeindítás szempontjából. Ilyenkor már csupán attól fázni tudok, ha ránézek a hőmérőre. Úgyhogy befűtöttünk. Bezzeg amikor megmásztuk a Kálvária dombot, még javában tombolt a nyár...

Egy eseménytelen napon, a "kötelező" délutáni séta célpontjának a pilisborosjenői Kálváriát gondoltam ki. Egyszer már elmentünk mellette, amikor először - mármint borosjenőiként először - elgyalogoltunk az Egri várhoz. A mi Kálváriánkban szerintem az a legjobb, hogy eldugott helyen van. Aki nem tudja, hogy itt van, soha nem talál rá. A falu végén, a játszótérnél van néhány új építésű ház. Azok mögött fut egy murvás út. Na, azon kell felgyalogolni a Kéktúra jelzésig, és amikor ezt elértük, már ott is "magasodik" előttünk a Kálvária domb. Sváb faluban járunk, az emléktábla stílszerűen német nyelven vésődött. Annak, aki megmássza a Kálváriát, fenséges panoráma a jutalma.

Aki pedig némi kulturálódásra (van egyáltalán ilyen szó?!) vágyik, az a Kálvária tövében álló tábláról megtudhatja, hogy miért van egy kőrakás a domb alján, hogy a gaz nem is gaz és, hogy az egyik stáción miért van egy név. Az eseménytelen napunk ettől a sétától nem lett sokkal eseménydúsabb, de ezt is látni kellett.

Ui.: Ez a nyúlfarknyi bejegyzés végül két nap alatt készült el. Mondtam, hogy fáradt vagyok...