Egy hónap telt el az óvodakezdés óta. Azóta én is visszatértem a munkába. Hiányoznak a reggeli összebújások kicsi M-mel az ágyban, a péntek délelőtti, tumultus nélküli vásárlások és a ráérős séták a faluban. Jobban szenvedek mint a gyerek. De igyekszem a dolgok derűsebb oldalát meglátni...
Derűlátás egy
Az első másfél hét gondtalanul telt. Aztán eljött az első ottalvós nap. Azzal sem volt probléma. A következő reggel azonban a csoportszoba ajtajában óriási bőgés vette kezdetét. Kicsi M-et úgy kellett lehámozni rólam. Pánikszerűen hagytam el az óvodát. A kocsimba beülve nagy-nagy levegőket kellett vennem, hogy ne kezdjek én is sírni. M külföldön okosodott éppen, úgyhogy a hét hátralévő része így telt: "anyaaa, nem akarok oviba menni, anyaaa, ne hagyj itt egyedül", majd következett a menetrendszerinti sírás. "Majd megszokja" - mondta mindenki. Én viszont - mint mindig, mikor kérdéseim merülnek fel a gyerekneveléssel kapcsolatban - bújni kezdtem a netet. Nem akartam így ott hagyni minden reggel a fiamat. Bele voltam betegedve, hogy ő egész nap rosszul érzi magát az oviban. Találtam egy cikket, amiben azt írták - többek között -, hogy ha apa vagy nagyszülő viszi, az megoldást hozhat. Ahogy M hazaért a külföldi útjáról, bejelentettem, hogy hétfőtől ő viszi a gyereket oviba, mert én ezt nem csinálom így tovább. Gondoltam akár gyakorlásnak is jó lesz, hiszen ha újra munkába állok, úgyis M viszi majd minden reggel. Hadd tanulják meg "egymást", hadd alakítsák ki a reggeli rutinjukat. Eljött a hétfő. A két fiú kézen fogva elindult az óvodába. M odafelé menet lyukat beszélt kicsi M hasába, mindenféle sztorikkal kábította azokról az időkről, amikor még ő volt ovis. És a gyerek nem sírt, amikor bement a csoportszobába. Meg másnap sem. És a következő napon sem. Egy hét múlva már azzal fogadtak délután az óvónők, hogy kicsi M milyen sokat beszél. Nekem ez az év híre volt. Ha kicsi M szája be nem áll, akkor kezd kinyílni, kezd feloldódni, kezd magára találni. És az a lényeg, hogy ő jól érezze magát. Minden más óvodával kapcsolatos problémát megoldunk.
Derűlátás kettő
Megalakult az óvodai lobbicsoport, hogy hatékonyabban tudjuk kezelni a gondokat. A témák közé bedobtam a diétás avagy -mentes menük hiányát. Elég sokan támogatták a dolgot. Mostanra elértük, hogy elkészült egy levél, amit hamarosan, az aláírások begyűjtése után, személyesen juttatunk el az óvodavezetőhöz. Persze addig is, míg eredmény lesz, valahogy meg kellett oldanunk kicsi M étkeztetését. A heti menü bejelölgetése bevált, más is elkezdte alkalmazni. Rászoktunk arra, hogy kicsi M még otthon, az apjával megreggelizik, így a nap első (és legfontosabb - tudjuk) étkezése kipipálva. Ettől függetlenül viszek neki bentre laktózmentes tejet, ha elkívánná a többiektől. A főzés igényel némi logisztikát, hogy ne kelljen a hét minden napján, munka után a tűzhely mellett dekkolnom. Hétvégén úgy főzök, hogy hét elejére legyen helyettes kaja ha kell, hétközben így általában elég kétszer fakanalat ragadnom. A derű ebben az, hogy így legalább nekem is van mit vinnem a dolgozómba ebédre. Meg, hogy az óvónők legalább tényleg figyelnek kicsi M-re. Eddig még nem nagyon tapasztaltam, hogy olyat evett, amit nem kellett volna. Persze vannak bakik: véletlenül elé rakják a borsófőzeléket, az uzsonnára csomagolt reszelt sajt pedig a déli tésztán landol, így uzsi nuku. Ki kell húznunk valahogy. Bízom benne, hogy lesz változás. Ha nem, még mindig van hová fordulni...
Derűlátás három
A három napos megfázás után kereken három hétig egy huzamban járt kicsi M az óvodába. Szerintem ez nagy dolog! Igaz, most már egy hete itthon vagyunk, mert összeszedte az idei ősz sztár-vírusát, sőt annak szövődményét is, úgyhogy napokig szedte a Cataflamot, mert annyira fájt a torka, hogy alig bírt nyelni. Még mindig nem tökéletes, iszonyú lassan gyógyul. Szerencse, hogy a munkahelyem elnéző, igaz a beteglap ellenére is mindennap dolgoztam itthonról.
Derűlátás négy
Egyelőre kevés derűt bírok felfedezni abban, hogy most már én is minden reggel megyek a dolgozómba. A hét minden napján úgy indulok munkába, hogy nem látom a kisfiamat, mert még alszik, mikor elindulok. A csúcsforgalom miatt ugyanis már 7 előtt úton kell lennem. Hihetetlen, hogy reggel még 5 perc is mennyit számít: ha 6.41-kor indulok, 37 perc alatt benn vagyok, ha 6.48-kor, akkor egy órát araszolok. Nem könnyíti meg a dolgomat az sem, hogy a Róbert Károly körutat most jutott eszükbe felújítani, így a leggyorsabb útvonal-opciót gyakorlatilag kilőtték számomra. Próbáltam már kerülni erre, meg arra, de semerre sem gyorsabb. Délután hamarabb indulok haza, mint bárki más a cégnél, ebben is nagyon jófejek a munkaadóim. És még így is az utolsók között hozom el kicsi M-et, pedig sokszor már fél 5-kor az óvodánál vagyok. A legutóbbi pénteken háromnegyed 5-kor futottam be és utánunk már zárták az ajtót... irtó rossz érzés. Fogalmam sincs, hogy csinálja a többi anyuka, hol és mit dolgozik, hogy négykor már hazafelé bandukol a csemetéjével. Ezért hát apró dolgokban kell megtalálnom a szépséget. Mint például a ködön átsütő napfényt, ami az Árpád-híd pesti hídfőjénél várt egyik reggel. Úristen micsoda maszlagos metafóra!