16 óra. Elkések, elkések, elkééések! Számítógép kikapcsol, kabát felkap, táska vállra, rohanás. Kocsiajtó nyit, slusszkulcs elfordít, indulás. Istenem, add, hogy ne legyen a szokásosnál jobban beállva a Róbert Károly körút! 16.45, parkolás az óvodánál. Huhh! Összeszedem kicsi M-et. Hát persze, hogy megint valamelyik másik csoportból...

Előző nap megígértem, hogy ovi után sétálunk egyet. Aznap 15 fok fölé is felkúszott a hőmérő, a nap is sütött. Azt mondják, ezután megint jön a lehűlés. Hétvégén pedig az óraátállítás. Jövő héttől már nincs több délutáni séta világosban és napsütésben. Az ovitól mindig versenyt futunk az autóig. És mindig kicsi M győz. Készültem, a csomagtartóban ott a vastag kabátom a kocsidzsekim helyett és a lapos cipőm a magassarkú helyett. Átöltözök és kicsi M-et is rendbe szedem.

Az Egri vár felé indulunk. Mindent betölt a levendulaillat. Valaki, valamikor, valamiért egy fél dombot beültetett levendulával és elnevezte Kevély-hegyi Levendulamezőnek. A zárt kapuk mögött még mindig lilulnak a virágok. Mélyen beszívom a levegőt, imádom a levendula illatát.

Az első ösvényen balra fordulunk. Enyhe emelkedőn baktatunk felfelé, kerülgetjük a pocsolyákat. Kicsi M botot keres, talál és azzal fröcsköli a hátramaradt esővizet. Én közben a lelkemet táplálom. Hátranézek a Nagy-Kevélyre, elmélázok a színes tájon. Aztán hirtelen feleszmélek, mert kicsi M azt kiabálja: "Vigyázat, jönnek a biciklisek!" Néhány felnőtt és sok-sok gyerek, kerékpáros ruhában, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Láttuk őket készülődni az ovi parkolójában, hallottam, hogy a kőbánya felé tartanak. Jó néhány percig állunk a magasra nőtt és vizes, harsány zöld fűben az út szélén, míg mindegyikük elhalad mellettünk. Mi is tovább megyünk.

Nem sokkal később elérjük a kék túra útvonalát, ahol balra fordulunk. Kicsi M kezében a bot túrabottá avanzsál. Céltudatosan halad előre, pedig az előbb még győzködni kellett, mert azt hitte, már visszafelé akarok menni. Én tovább gyönyörködöm a színekben. A természetnél jobb grafikust el sem tudok képzelni. Az egyik fa levelei szinte pirosak, a másik hihetetlen-sárga, ahogy átsüt rajta a nap. A harmadik meg? A Pantone-skála sem lenne elég, hogy minden színt meghatározzak rajta.

Lassan elérjük a Kálvária dombot. Kezd sötétedni, de még belefér, hogy felmásszunk. Kicsi M szerintem meg sem érzi, hogy emelkedik az út, egy pillanatra sem lassít. A stációkat magunk mögött hagyjuk és felérünk a kereszthez. Én már fordulnék vissza, de kicsi M elcsábít, így kicsit tovább megyünk. Egy szűk ösvényen kacskaringózunk, ami fogalmam sincs hová vezet. Muszáj visszafordulnunk, mert tényleg ránk sötétedik. Úgy látszik ez elég meggyőző érv kicsi M számára is, úgyhogy sarkon fordulunk. Ő megy elöl. Olyan magabiztossággal pakolgatja a kis lábait a sziklás és dimbes-dombos terepen, annyira természetes közeg számára az erdő, hogy megmosolyogtat. És egy kicsit meg is könnyezem. Túlcsordul a szívem.

A Kálvária dombbal szemközti úton indulunk vissza az autóhoz. Ez a falu széle. A legutolsó házak mellett haladunk. Kicsi M új játékot talál: az aprószemű murvát szedi fel marokszám, és úgy dobja maga elé a levegőbe, ahogy a koszorúslányok a rizst az ifjú párra. Rajtunk kívül teremtett lélek sincs a környéken. Pedig még mindig csak szürkület van és nincs hideg. Hol van mindenki? Most még nincs sötét délután. Most még világos van ovi után. Most még lehet sétálni. Most még élvezhetjük az utolsó napsugarakat. Most még nem kell borzongani a hidegtől. Hát nem értik, hogy ez az utolsó pillanat?