M: A kolléganőm kérdezte, hogy nem akarjuk-e táborba vinni kicsi M-et.

Én: Milyen táborba?

M: A munkahelyemen szervezik. 2 éves kortól lehet vinni gyerekeket. Óvodakezdés előtt kipróbálhatnánk mit szól kicsi M a közösséghez, hogyan tud beilleszkedni, hogy viseli az egész napos távollétet. Reggel munkába menet bevinném, délután hazahoznám.

Én: Nem is rossz ötlet…

1. nap

Reggel 7-kor csörög a vekker. (Hú, de elszoktam én ettől a „korai” keléstől!) Kicsi M könnyen ébred. Egyetlen apró simítás a kis karján és máris kobraként emelkedik fel az ágyból: „Megyünk a dolgozóba!” – kiáltja. Időben elkészülünk. A két fiú beül az autóba, kicsi M boldogan integet a kocsiból, majd szép lassan apró ponttá változnak az utca végén. A könnyeimmel küszködök, csupa aggódás vagyok. Bemegyek reggelizni. Ott állok a tányérommal a kezemben és hirtelen tudatosul bennem, hogy ezt a kenyeret most akár a TV előtt ülve is megehetem, miközben a sorozatomat nézem. Így is teszek. Jó érzés. Fél 10 körül érkezik az első e-mail, benne két képpel. A tárgya: Kicsi M beépült. Telefonon is beszélek M-mel és kiderül, hogy a gyerek szabályosan elküldte a táborból. M ebédnél meglesi a gyereket, szépen eszik, a tányérja már szinte üres a képen, amit újabb e-mailben kapok. Koradélután érkezik egy telefon is, hogy már alszik. Idegen helyen, idegen emberekkel, gond nélkül elaludt. Majd szétvet az öröm és a büszkeség. Délután nekem is be kell mennem a „dolgozómba”, de előtte még beugrok az IKEA-ba. A megbeszélésem után rohanok haza, mert megígértem kicsi M-nek, hogy otthon fogom várni. A munkahelyemről kicsivel 16 óra után indulok haza, hogy leteszteljem a forgalmat, a menetidőt. Ősztől, ha újra ténylegesen munkába állok, ekkor kell majd indulnom a gyerekért az oviba. Kicsit megnyugszom, amikor 16.40-kor behajtok az ürömi körforgalomba. Igaz, már tart a nyári szünet, az utak kevésbé terheltek… Még beugrom kenyérért, 17 órakor már otthon is vagyok. A fiúk 17.30 körül érkeznek. Kicsi M kicsattanó jókedvvel száll ki az autóból, de nagyon örül nekem.

2. nap

Előző este a szokásosnál korábban tettük le aludni kicsi M-et, reggel mégis ébreszteni kell. Cseppet sem bánja, hogy ma megint „dolgozóba” kell mennie apával. Azért elejt egy fél mondatot, hogy menjek én is vele, de hamar el is felejti a témát. Megreggelizik, beszáll az autóba és újra boldogan integet. Még sosem töltöttem egy egész napot otthon egyedül. A fél délelőttöt rendrakással töltöm. Olyan dolgokat is elrámolok, amik hetek óta várják, hogy a helyükre kerüljenek. A hétre tervezett takarítás egy kis részét is elvégzem. A délután már a munkáé, amit június eleje óta már 6 órában űzök itthonról. Körülbelül délig bírja az oldalam a kíváncsiság furdalását, ekkor eleresztek egy sms-t M-nek. Minden rendben, a megnyugtatásképpen kapott fotón kicsi M önfeledten játszik a gyerekekkel. Mikor délután hazaérnek, nem sok időnk jut egymásra, mert jógára megyek. De elhatároztam, hogy ezen a héten egy kicsit önző leszek. És nem hagyom ki a tornát csak azért, mert a gyereket egész nap nem láttam. Az óvoda alatt sem fogok lemondani az egyetlen rendszeres testmozgásomról, most sem teszem. Szerencsére még időben sikerül hazaérnem, hogy a jó éjt pusziról azért ne maradjak le.

3. nap

Szerdán már kicsi M ébreszt minket: „Ne aludjatok olyan sokáig, mert menni kell a dolgozóba!” Azt sem tudjuk, hová legyünk örömünkben, hogy ez a táborosdi ennyire bejött neki. Már egészen rutinosan zajlik a reggeli készülődés. Miután elmegy a kis családom, hezitálok, hogy befejezzem-e a takarítást vagy kapcsolódjak ki egy kicsit. Végül az utóbbi győz. Elmegyek egy kicsit shoppingolni. Egy cipővel, néhány használt ruhával és pár cserép virággal térek haza. Lassan teljesen kisimulok. Szabadságom harmadik napjának délutánja ismét a munkáé. Mikor a fiúk délután megérkeznek, úgy döntünk, hogy elvisszük a gyereket egy kicsit biciklizni, hiszen imádja és az elmúlt három napban erre nem jutott ideje. Valószínűleg lefárasztja a táborban töltött idő, mert a hegyre már nem bír feltekerni. Nyújtózkodik, hogy vegyük fel, aminek persze ellenállunk és játékosan feltoljuk az emelkedőn. Hamar ágyba dugjuk.

4. nap

Kicsi M reggel már korábban ébred, mint mi. Természetessé vált számára az új napirend. Mintha mindig is így zajlottak volna a napjaink. Úgy illeszkedett be a közösségbe, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. M szerint már van egy kis barátja is, egy kisfiú, akivel sokat és szívesen játszik. És az óvónéni is a barátja. Amikor M-mel telefonon értekezem napközben, kiderül, hogy kicsi M annyira fáradt, hogy nem akar részt venni a játékokban. A délelőttöt takarítással töltöm. Amit máskor két nap alatt tudok a gyerek mellett elvégezni, most egy fél napba belefér. Aztán gyorsan a munkába vetem magam, mert ma este kimenőm van. Régi kollégákkal találkozom, fürdésre és fektetésre haza sem érek. Jóval később érkezem, kicsi M már nagyban alszik. M-től megtudom, hogy a kis táborozónk nagyon fáradt volt délután és hamar lefeküdt.

5. nap

A tábor utolsó napja. Ezúttal is kicsi M ébred elsőként. Kipihentnek látszik. Aznap nem kapok híreket felőle, mert M csapatépítőre ment. Ezért délután én megyek majd a gyerekért. De előtte még elintézem a heti bevásárlást egyedül és újra jelenésem van a munkahelyemen. Amikor a nap végén megjelenek a táborhelyiség ajtajában, kicsi M hirtelen nem érti, hogy mit keresek ott, de nagyon örül nekem és a nyakamba ugrik. Aztán persze elkezdi produkálni magát és babzsákfotelről babzsákfotelre veti magát. Meg néha mellé. Az óvónéni megdicséri őt, hogy nagyon ügyes volt és ahhoz képest, hogy még sosem járt közösségbe, gyorsan beilleszkedett és nagyon alkalmazkodó kisfiú. Mérhetetlenül büszke vagyok. Összeszedjük a kallódó cuccait, aztán szép lassan elbúcsúzunk és távozunk. A délutánt kettesben töltjük otthon. Ő homokozik, én virágot ültetek. Cseppet sem fáradt, igazi energiabomba.

Kicsi M: Ma nem megyünk a dolgozóba?

Én: Nem, most hétvége van, itthon maradunk.

Kicsi M: De én szeretnék a dolgozóba menni!

Én: Majd tentézel jó sokat és aztán már minden nap mehetsz a dolgozóba.

Kicsi M: Minden nap?! Jó.