Még soha nem túráztam... gyerekkel... kettesben. Már nagyon hívogatott az erdő, ami TÉNYLEG itt van egy percre! Na jó, gyerekkel a hátamon kettőre. Meg ebben a nagy melegben nem tudtam jobb programot kitalálni kettőnknek. Jobb, mint aszalódni a házban. Az országos kéktúra (OKT) útvonalon átvágtunk a Köves-bércen, le egészen a Bécsi útig, Solymár határáig. Hát, nem erre fogok járni bevásárolni a solymári Auchanba, az már egyszer biztos! Elég meredek és hosszú a lejtő, ahogy ereszkedik az ösvény. A közel 11 kilós kicsi M-en kívül a felelősség súlya is rám nehezedett, nehogy rosszul lépjek és elzakózzak. Bruttó 40 perc alatt tettük meg az utat. Visszafelé azonban nem volt kedvem újra megmászni a hegyet. M-től ellesett térképészeti tudásom legjavát vetettem be, hogy találjak egy, az odaútnál nem hosszabb, de kevésbé meredek visszautat. Kicsit megtorpantam mielőtt elindultam az egyébként jelöletlen úton, mert mi van, ha eltévedek. Egy cumisüvegen, egy cumin és egy kis doboz kölesgolyón kívül nem sok minden volt nálam. De aztán vettem egy nagy levegőt és elindultam a házak között, amerre a kiszemelt út ment. A térkép szerint egy földutat kellett keresnem, ami nem igazán lett meg, kicsit távolabb vágtam át egy lekaszált mezőn, mint terveztem, de végül megtaláltam egy, a térképen is beazonosítható szekérutat. Ezen battyogtunk kicsi M-mel. Egy földutakból álló kereszteződés felé tartottunk, ám egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy már a másik oldalunkon is zöld terület van, ami azt jelenti a térkép szerint, hogy túlmentünk az elágazáson. Visszabandukoltunk addig, ahol úgy gondoltam, hogy a keresztútnak lennie kéne, de az nem volt sehol. Az itiner alapján, ha átvágunk a búzamezőn, akkor bele kéne futnunk abba az ösvénybe, ami már visszavisz minket az utcánk végébe. Hát így esett meg, hogy egy júniusi estén, a lemenő nap fényében, a Köves-bérc lábánál elterülő búzamezőn átvágott egy nő, hátán egy gyerekkel. Irtó büszke voltam magamra, amikor az erdő széléhez érve egy résre bukkantam a fák között. Megtaláltuk az utat! Gyors csekkolás a térképen, de ennek kell lennie! És tényleg visszataláltunk! Sokkal kevesebb mászással, viszont jóval több izgalommal telt a visszaút, amúgy szintén 40 perces szintidő alatt. Aztán nagy rohanás, hogy még nyitva érjük a Falupiacot. De ez már egy másik történet...

A menetfelszerelés

Kilátás az erdőből kibukkanva

Látvány a földút keresés közben

A Köves-bérc, amit visszafelé megkerültünk és nem megmásztunk

A búzamező előtt

A búzamező után, már a célegyenesben

Már régóta (régóta... hiszen alig egy hónapja lakunk itt!) izgatott, hogy mi van a Fő út túloldalán, a másik hegyen. Pilisborosjenő egy völgyben fekszik. Mondjuk, hogy annak a legmélyén megy végig a Fő út. Egyik oldalon hegy, másik oldalon hegy. Mi az egyiken lakunk, eddig csak ott bóklásztunk. De mi van a Fő úton túl? Hát ma délután kicsi M-mel felkerekedtünk és a játszóteret most nem eminnen, hanem amonnan közelítettük meg. Útvonal: Rákóczi utca - Kántor utca - Iskola út - Templom út - Rózsa utca - Patak utca - Szent István király utca. Kicsi M - nem éppen anyabarát módra - kb. 90 fokos szögben lóg ki oldalra a hátamon, csak, hogy láthassa a brümm-brümmöket, tök mindegy, hogy áll vagy mozog. (Nem fogom megúszni, elő kell, hogy vegyem a babakocsit...) Szóval némi oldalra húzással felkaptattunk a nekünk szemközt lévő hegyre. Nem volt különösebben eseménydús út, de talán még jól jöhet, ha tudjuk, hogy a Rákóczi utcában van egy gumijavító, a templommal szemközt egy Yamaha motorbolt, a Rózsa utca 6. szám alatt termelői bor kapható, és akinek szobafestő-mázoló-tapétázó szakemberre volna szüksége, az a Patak utcában keresgéljen. Mindebből a termelői bor csigázott fel leginkább, mert még mindig nem kostoltam meg Weindorf borát. Weindorf Pilisborosjenő sváb neve. A kilátás egyébként a Patak utcából leereszkedve pazar! De még mindig nem veri kenterbe a mi oldalunkat, még akkor sem, mikor egy jókora esőfelhő tornyosul a főváros felett!

Úgy terveztem, hogy ezen a héten lecsekkoljuk kicsi M-mel a baba-mama klubot. Nem időzítettem túl jól, mert ott várt rám az eper, hogy lekvárrá transzformáljam, de a gyerekért mindent. Mostanában egyre élénkebben érdeklődik hasonszőrű embertársai iránt, azaz már-már baglyokat megszégyenítő módon tekeri a fejét, ha gyereket lát. Szóval reggel odaadtam neki a ruhacsipeszeket, mert már rájöttem, hogy azzal pont addig elvan, míg elmosogatok, úgyhogy gyorsan kisikáltam a befőttesüvegeket. Utána kicsi M a hátamra és irány a klub helyiség. A baba-mama klub minden szerdán 10-től 12-ig van az Iskola úton, a Családsegítőben, a templomtól a második házban. Kb. 10 perccel kezdés előtt érkeztünk, de még sehol senki nem volt. 10-kor megjelent a védőnőnk, úgyhogy megnyugodtam, hogy nem jöttünk potyára. Negyed 11 körül kezdett szállingózni a többi baba és mama. A helyiség egyébként roskadásig van játékkal, mint megtudtam, pályázaton nyertek pénzt a felszerelésre, aminek értéke 1 millió forint. Azt nem kérdeztem mikor érte őket ez az öröm, de nyilván nem tegnap, mert sok játék már eléggé leharcolt. Bár ez a gyerekeket egy cseppet sem érdekli. Jól éreztük magunkat, kicsi M is, miután kb. háromnegyed óra elmúltával sikerült feloldódnia, és én is, mert legalább kicsit dumáltam néhány anyatárssal. Barátnőre még nem akadtam, de volt néhány szimpi anyuka. Megyünk még máskor is! Amit sikerült még megtudnom, hogy epret szedni nem Budakalászra és nem is Solymárra kell menni, hanem Pilisvörösvárra, ahol új telepítésű az eper, vastagon van takarva szalmával, nem gazos, nagyszemű és pont ugyanannyiba kerül mint az előbb említett két helyen. Dél körül az én kis törpém már állva is csukogatta a szemét, hazafelé kb. 200 m megtétele után már aludt és itthon sem ébredt fel arra, hogy levettem magamról és betettem az ágyába. Míg ő szundizott, az eprek előkészültek, hogy valami egészen fenséges dologgá változzanak át. Most már üvegekben nyugszanak folyékony halmazállapotban, ami remélem reggelre dzsem sűrűségűvé válik. A nap másik sikersztorija, hogy kicsi M kapaszkodás nélkül felállt!

Vidéki életem hajnalán elhatároztam: befőzni fogok! Végre van spejzom, hát megtöltöm! Büszkén mondom, hogy a bodzaszörpök már ott sorakoznak a polcon. Ráadásul a virágot a kertben szedtem!

Folytassuk a sort az eperrel. Az interneten két eperföldet is találtam a közelünkben: Solymáron és Budakalászon. (De jó, nem kell messze menni!) M a budakalászit választotta, mert arrafelé jön haza a munkából. Találkozó Kalászon. Öööö, de hogy jutok én oda tömegközlekedve?! Ismét internet... Kereső... Üröm Budakalász busz... Találat: www.citybus.gorkocsi.hu. Egy kisbusz indul Üröm főteréről 15-20 percenként. Hoppá, miket találok én! Délután kicsi M-et ismét a hátamra vettem (már szinte ott lakik) és irány a borosjenői busz Üröm főteréig, ami egyébként a Templom térrel egyenlő. Leszálltam, mentem egy kört a téren, de nem találtam semmilyen kisbusz megállóra utaló jelet. Gondoltam megkérdezem a virágárust: úgy tudja, hogy a Takarékszövetkezet elől indul, de csak telefonhívásra jön. (Ajjaj!) Az éppen ott nézelődőket is megkérdezte, hogy nem tudják-e véletlenül a telefonszámot, amin hívni kell a buszt, de sajnos már nem volt elmentve nekik. De menjek át szembe a zöldségeshez, ő kalászi, biztosan tudja. Kicsi M-mel átbattyogtunk az utcán és feltettem a nagy kérdést az eladónak: Budakalászra nem megy busz, csak Csillaghegyre, a Takarékszövetkezet melletti fehér kerítéses ház elől indul. (Még inkább ajjaj!) Csalódottan odakullogtunk a "kis hátizsákommal" a csilaghegyi kisbusz megállójához, gondolván, hogy akkor megyünk körbe vagy végszükség esetén riasztom M-met, hogy mégis csak be kéne jönnie értünk Ürömre. 16.44-kor álltunk meg a megállóban, a menetrend szerint 16.45-kor megy a járat. Szuper! Pár perc múlva be is állt a járművünk, nyílt az automata tolóajtó és kiszólt a sofőr, hogy ez a busz Kalászra megy. Nekem az tökéletes! - ennyit bírtam kinyögni meglepetésemben. Mekkora mázli! Egy nő hívta a buszt, aki ott ücsörgött a Takarékszövetkezet előtt. A viteldíj 400 Ft, a telefonszám pedig, amin riasztani lehet a sofőrt: +36-20/973-5006. A végállomás: Budakalász-Lenfonógyár HÉV megálló. Ezen az úton, a kérdezősködéssel együtt mindössze fél óra alatt jutottunk el Pilisborosjenőről Budakalászra! Azért az nem rossz, hm?

Amúgy jelentem: 4 kg epret szedtünk, aminek egy része a gyomrunkban, másik része a mélyhűtőben pihen. Holnap pedig lekvárfőzés!

Hát igen, sajnos az első két alkalmat elszalasztottuk. Mentségünkre legyen, hogy akkor még nem voltunk borosjenőiek. Merthogy az elmúlt két napban az is kiderült, hogy az itt lakók "borosjenőiek" és nem "pilisborosjenőiek". Rövidebb is, ám legyen!

Szóval az úgy volt, hogy az ominózus felfedező sétánk alkalmával, kicsi M-mel felfigyeltünk egy plakátra, ami a III. Kecskefesztivált hirdette. Ki nem hagytuk volna az első, nagyszabású falusi összejövetelt, így hát ma délután felcuccoltuk a gyereket nagy M hátára, és elindultunk a Tájház felé. A Tájház - teljes nevén Német Nemzetiségi Tájház - a Fő úton, a templom utcájától a második ház. A falu apraja-nagyja a bejáratnál zsizsergett, úgyhogy nem lehetett nem megtalálni.

A nagyméretű budapesti fesztiválokhoz szokott ember (lánya) azt mondaná: cuki. Képzeljetek el egy nagyobb udvart, tele árusokkal, sörpadokkal, ahová még egy színpad, egy lufiárus, egy állatsimogató, egy kovács és egy fafaragó mester is befért. Na, meg a fél falu! Először megnéztük a néptáncosokat, akik hangulatfelelősként épp a porondon ropták. Aztán elsétáltunk a fesztivál főszereplőihez, a kecskékhez, akik egy kis ketrecben élvezték a hangzavart, na meg próbálták állni a gyerekek ostromát. Kicsit ámultunk, mármint én ámultam a kovács és a fafaragó munkáján, majd vettünk egy kürtőskalácsot és vártuk a kecsketej-ivó verseny kezdetét. A gyerek kategória első pár versenyzőjét még láttuk (7 és 3 másodperc alatt döntöttek magukba 2,5 deci kecsketejet), aztán kicsi M unatkozni kezdett, ezért mozogni kényszerültünk. Az árusoknál vettünk kenyeret (mert már megint elfogyott és még mindig nem szoktam meg, hogy nem tudok leugrani érte az éjjel-nappaliba) és isteni házi csipkebogyó lekvárt. Még csorgattuk egy kicsit a nyálunkat a sült húsokra, amivel néhány gyerek radarszint alatt rohangált, aztán elhagytuk a fesztivál helyszínét. A helyi bort még megkóstoltam volna, de lesz még rá idő.

Kicsi volt, de bűbájos! A legnagyobb poén, hogy egy hónapos itt létünk után már egy csomó ismerőssel találkoztunk: a patikussal, a szalámi árus nénivel a piacról (na, arról majd külön írok!) és a főszervezővel, aki egyben kecsketejből készült termékeket árul. Még este tíz után is felhallatszott a völgyből a zene...

Felelősségteljes szülő és kötelességtudó állampolgár módjára, beköltözésünket követően jelentkeztem a helyi védőnői szolgálatnál, hogy van én nekem egy 1 éves forma kisfiam. Üdvözöltek minket és adtak egy időpontot ma 14 órára... 14 órára! Szerintem iskolás korig minden normális gyerek alszik ebben az időpontban. Az enyém biztosan, konkrétan akkor fordul a másik oldalára. Szóval rendesen logisztikázni kellett az alvásidővel, ráadásul leszakadt az ég indulás előtt, úgyhogy egy álmos, ámde jóllakott gyerekkel a hátamon, keresztpántos táskával a nyakamon, esernyővel az egyik kezemben és maradék tejpéppel a másikban (el szoktam vinni, amit kicsi M már nem fogyaszt el) neki indultunk az 1 éves státusznak.

A védőnői szolgálat a Fő úton, az Egészségházban van. Aki a Budai út felől jön, az ne másszon fel a lépcsőn az első bejárathoz, mert utána úgyis le kell menni az alagsorba, szóval inkább a hátsó ajtón közelítse meg az objektumot. Az első meglepetés, hogy a váró tök kulturált, szép pelenkázók, új székek, játszósarok, otthonos, kellemes. A védőnők szuper kedvesek, a doktornéni úgyszintén. Kicsi M is irtó jól érezte magát. Persze, mert itt még nem kapott oltást!

A szokásos rutin dolgok után megkérdeztem a védőnőnket, hogy tudna-e nekem mondani olyan helyet itt a környéken, ahol kicsi M hozzá hasonló korúakkal tudna találkozni, mert kigúvad a szeme ha gyereket lát, ergó nem ártana neki némi törpetársaság, meg hát nekem is jól jönne egy-két anyatárs hébe-hóba egy-egy séta alkalmára. A válasz: minden szerdán 10-12 óráig van baba-mama klub az Iskola úton, a Családsegítőben, balra, a templomtól a második házban, aminek sárga a színe. Ott a helyünk! Mániákus faliújság olvasó lettem, úgyhogy távozás előtt még szemügyre vettem a védőnői váróban kihelyezett hirdetéseket is. És így bukkantam Ringató foglalkozásra Ürömön: minden héten kedden, 10.15-10.45 és 11.00-11.30 között a Közösségi Házban! Ennek roppantul megörültem, mert a honlapjukon nem leltem a közelben, csak a III. kerületben. Budapesten csak egyszer voltunk, de úgy vettem észre, hogy kicsi M-nek tetszett, úgyhogy megyünk majd ide is.

Ja, és hazafelé megismerkedtem Györgyivel! Györgyi a divatáru és ajándék bolt vezetője, ahová hulladékzsákért ugrottam be. Kapni ilyet Őkelménél is, de ott már többször is voltam, most egy másik shopot akartam feltérképezni. Györgyi nagyon kedves volt, rögtön levágta, hogy új lakók vagyunk, reményét fejezte ki, hogy jól érezzük majd itt magunkat és elmondta, hogy még hányféle hulladékzsákot tudok venni, ha a szükség úgy hozná. Magamban meg szakadtam a röhögéstől, mert a pult roskadozott a számgyertyáktól, amit kicsi M 1 éves szülinapjára 3 környező cukrászdában sem kaptunk. A Családsegítő épülete pedig tényleg sárga, mert ezt még hazafelé megnéztük.

A mai bejegyzésem nem sokat fog segíteni Pilisborosjenő megismerésében, de muszáj megosztanom a katartikus élményt mindenkivel!

A házunkhoz tartozik egy zsebkendőnyi méretű udvar, aminek kábé a fele le van kövezve. A zsebkendőnyi terület másik felét viszont derékig érő gaz nőtte be, ami útjában áll egyik legnagyobb álmom megvalósításának: a konyhakertemnek. Úgyhogy ma a közel 30 fokban hosszúujjú pólót és tréningnadrágot öltöttem, felvettem a kb. két számmal nagyobb, übervastag munkáskesztyűmet és bevettem magam a dzsumbujba. Mindezt az allergia szezon kellős közepén... én sem vagyok teljesen százas...

Egy óra alatt, miközben kicsi M aludt, a kert felét (a zsebkendő negyedét) kigazoltam. Már korábban is felfedeztem a gaz között néhány haszonnövényt, de most még többet találtam, úgyhogy egy idő után izgatottan vártam, hogy mi fog előbukkanni a következő fűcsomó kihúzása után. A mérleg: citromfű, menta, metélő petrezselyem, snidling, oregano és fél csomag elhasznált zsepi, mert szétprüszköltem az agyamat. Mindezt pont ott találtam egyébként, ahová én is terveztem a kertet. Nyilván az előző lakónak is feltűnt, hogy az a rész a kert leghosszabb ideig napsütésben fürdőző területe. Nahát! Persze mindeközben megsemmisítettem több ezer bogár élőhelyét és ráléptem egy csigára (bocs csiga!), de ezen próbálom túltenni magam. A lényeg, hogy holnap remélhetőleg végzek a kert másik felével, aztán jöhet az ásás, a termőföld feljavítása és végül a paradicsom palánták elültetése, amiket még a lakásunkban ültettem, és egészen eddig nevelgettem. A lendület persze vitt volna és megcsináltam volna én akár az egész "zsebkendőt" is, de muszáj volt beszerző útra indulnom, hogy megvegyem a kertműveléshez szükséges ásót, kapát és a többit. Nem, nagyharangot nem vettem!

A kert ilyen volt...

...és ilyen lett.

Pilisborosjenői szocializációs folyamatomban ma új fejezet kezdődött: megtaláltam a játszóteret! Egy volt kolléganőm, aki történetesen Ürömön lakik, rám írt FB-n, hogy "jaj, de jó, hogy ideköltöztetek, fussunk össze és menjünk együtt a gyerekekkel a játszóra". Eddigi sétáim során el voltam keseredve, hogy Pilisborosjenőn nincs játszótér, de ha ő mondja, akkor bizony itt valahol lennie kell egynek. Egy tízóraiztatás közben a telómon felpattantam a világhálóra és a keresőben addig böngésztem, míg meg nem leltem virtuálisan a játszóteret. Egy blogbejegyzés - mi más? - szerint a Fő utca 91. szám alatt leledzik a 2010-ben megépített "bezzeg az én gyerekem már ezt is tudja" találkozóhely. Ma meg volt a kolléganővel az összefutás is, de úgy alakult, hogy a játszót kicsi M-mel, a fiammal együtt, kettesben fedeztük fel. Uzsi után kicsi M felkerült a hátamra (helyes kis hátizsákja van - mondta ma nekem egy férfi a patikában), aztán nekivágtunk. A Fő utcán mentünk végig, cél a buszfordulón túli Pilisborosjenő volt, valahol arra kellett ugyanis lennie a játszótérnek. Nem kellett sokkal tovább mennünk az autóbuszforduló után, csak meg kellett mászni egy kis dombot a több mint 10 kilós "batyummal", és már szembe is jött velünk, amit kerestünk. Először egy kicsit túl is gyalogoltam rajta - na nem azért mert nem vettem észre, ugyanis bár a falu pici, de a játszótér szabad szemmel is jól látható, hanem -, hogy megnézzem mi van tovább. Nem túl sok minden, de van egy toi toi WC hosszabb ott tartózkodás esetére (örültem neki és ráadásul semmi szaga nem volt, ellentétben a városligetiekkel) és egy Jenői Faló névre keresztelt, az Üvegtigrisnél egy fokkal kisebb, de sok fokkal kulturáltabbnak látszó büfé. A nagy melegben a kínálatból a legfontosabbnak a jégkrémet ítéltem meg, de letesztelni máskor fogom. Kicsi M a játszótér adta szórakozási lehetőségek közül egyelőre csak a hintát tudja értékelni, de örömmel konstatáltam, hogy babáknak valóból kettő darab is van, úgyhogy az egyikbe jól bele is ültettem. Fél óra hintázás és két ordítás - "de anya, én még hintázni akaroook!" - után elindultunk hazafelé, de más úton. A Jenői Faló vendéglátói egység melletti utcán gyalogoltunk fel a hegyre és az országos kéktúra jelzésen mentünk hazafelé. Gyönyörű házakat és udvarokat láttunk, az egyik kanyarból pedig ellátni egész Budapestig, és a fővárosnak egy egészen nagy szeletében gyönyörködhet az, aki szintén arra jár.