M-mel már régóta túrázunk. Kábé mióta megismerkedtünk. Eleinte kettesben vagy barátokkal, majd miután túravezetői képesítést szerzett, egyesületi keretek között. Aztán kilépett, de néhány túratárs maradt, hozzá adódott pár kolléga, barát és azok barátai, családtagjai. Jelenleg 20-30 fő közötti társasággal tapossa az ösvényeket havonta egyszer, itthon és külföldön egyaránt.

Első alkalommal Kicsi M születésekor kellett felfüggesztenem a túrázást. Iszonyatosan hiányzott! Az erdő is és az emberek is. Hihetetlenül jó érzés volt visszatérni. Az újabb szünet természetesen Kicsilány érkezésekor következett és sajnos azóta is tart.

Amikor idén télen az utolsó szánkózásra indultunk Kicsi M-mel a Köves-bércre, és a szántóföld határában megálltunk molyolni a fák között, egy rövid időre csend volt. Csak álltam, néztem felfelé és figyeltem, ahogy a szél meghintáztatja a fák koronáját, és susogva átszalad az ágaik között. Abban a pillanatban éreztem, hogy vissza kell térnem az erdőbe. Újra túrabakancsot kell húznom és mennem kell. Kicsilány is megérett már arra, hogy egy napra a szüleimmel maradjon.

Március első hétvégéjén M a Palóc Grand Canyonba vezetett túrát. Már a neve is annyira hívogató! Minden előkészületet megtettem, hogy a túracsoporttal tarthassak, és bár Kicsi M megfázás miatt azon a héten nem ment óvodába, a hét végére már teljesen jól volt. Gondoltam én... mire péntek reggel ébredés után a szemembe nézett, és mosolyogva közölte, hogy fáj a füle. Meg van az a pillanat, amikor az üvegpohár kicsúszik a kezedből, látod hozzáütődni a földhöz és a következő pillanatban szétrobban a becsapódástól, ugye? Na, én pont úgy éreztem magam! Szombat hajnalban hallottam, ahogy M behúzza a kaput. De az ágyban feküdtem, nem pedig a kocsiban ültem...

A gyerekek legalább ott szépítettek egy kicsit, hogy sokáig aludtak. Olyannyira későn keltek, hogy elkezdett motoszkálni a fejemben a gondolat, hogy Kicsilányt nem teszem le napközben aludni, hanem járunk egyet a faluban és majd alszik a hátamon, a hordozóban. Napközben beszéltem M-mel telefonon, vele is megosztottam az ötletemet, mire a tőle megszokott lazasággal csak annyit mondott: "Hajrá!" Igen ám, de a közel 6 éves kisfiam már kezdi felvenni a kiskamaszokra jellemző szobapáfrány szokásokat, azaz döglik a kanapén, bámulja a képládát és cseppet sem hat rá bizsergetően, ha én el szeretném vinni sétálni. Kellett hát valami mézesmadzag. Levettem a Pilis térképet a polcról és kiterítettem az étkezőasztalon. Ez már kezdte felkelteni az érdeklődését és odajött hozzám kíváncsiskodni. "Elmegyünk az erdőbe - mondtam, - barlangokat fogunk felfedezni!" "Jó!" - válaszolta izgatottan. Na, hát ezzel megvolnánk.

A túrát a temetőtől kezdtük, odáig kocsival mentünk. Szoktam ilyet csinálni: autóval letudni a sokat látott és emelkedős falusi részeket, hogy mihamarabb a túra lényegi részéhez érjünk és közben ne veszítse kedvét Kicsi M. A temetőtől már csak egy kis emelkedő volt az erdőig.

A térkép szerint nem sokkal később, jobb kéz felől kellett volna lennie az első barlangnak. Láttam is egy kis dombot, ami mögött ott sejlett egy bejárat, de Kicsilánnyal a hátamon esélytelen volt, hogy oda felmenjek, így aztán inkább mélyen hallgattam, és lázasan kutattam tovább Kicsi M-mel a barlangok után. A térképjelzések alapján jó esélyeink voltak néhány száz méterrel odébb. Szintén az út jobb oldalán, egy kis kitérővel meg is találtuk amit kerestünk. Volt nagy boldogság, fényképezkedés, "majd elmeséljük apának" kezdetű mondatok és persze beindult a fantázia is, hogy melyik járat merre vezethet, mi van odalenn és a többi.

Ezen a ponton döntenem kellett: elinduljak-e a gyerekekkel a Nagy-Kevély csúcsára, aminek meghódítását már olyan sokszor ígértem Kicsi M-nek, vagy inkább kanyarodjunk visszafelé. Gyors gondolat-ping-pong után az utóbbi döntés született. Kicsit későre járt már az idő és tartottam tőle, hogy ha bármi történik útközben, akkor nem érünk vissza sötétedés előtt. Meg aztán Kicsi M Nagy-Kevély mászása amolyan ünnepi alkalom, ebből mégsem hagyhatjuk ki M-et. Térképolvasási tudásom szerint a barlangtól jobbra induló jelöletlen út átvisz minket a P jelzésre, úgyhogy arra vettük az irányt. Valamiféle downhill pályán kaptattunk felfelé és szerencsére igazam is lett, megérkeztünk az Ezüst-hegy gerincén végig vezető útra.

A térkép alapján a hegyről több jelöletlen út is vezet lefelé, de vagy elmentünk mellettük vagy (már) nem is léteznek. Végül az ezüst-hegyi kőbányáig mentünk és ott fordultunk rá a tanösvényre, amiről egészen az elején le is tértünk, hogy az általam már ismert és bejárt, szintén jelöletlen úton visszatérjünk a faluba. A levegő már kezdett hűlni, a nap pedig lemenni. Éppen időben értünk vissza a kocsihoz.

Szóval végül nem jártam Nógrádban, csak a szomszéd hegyen. Nem húztam túrabakancsot, sem túranadrágot, csak normál cipőt és farmert. Nem adtam le a gyerekeket a szüleimnél, hanem velem voltak. Nem gyalogoltam tizensok kilométert, csak 5-öt. De a fenébe is a fülfájással, a vírusokkal és minden természeti elemmel, ami megpróbált ellenem összefogni! Akkor is túráztam, vazze!