Négy éve, hogy Pilisborosjenőre költöztünk. A véletlen hozta így. Egy olyan időszakban kerestünk bérelhető házat, amikor a pénzügyi válság és a bedőlt hitelek miatt sokan választották a lakhatás ezen módját. A legtöbb esetben el sem jutottunk odáig, hogy megnézzük a kiadó ingatlant. Mire telefonáltam, már ki is adták. Végül két ház között kellett döntenünk: egy diósdi és egy pilisborosjenői között. A diósdi házban nem fértek volna el a cuccaink. Így lettünk pilisborosjenőiek.
A ház nem a miénk. De szívesen elfogadnám. Szerintem az egyik legszebben felújított a faluban.
Mindenki mondta, hogy milyen szerencsések vagyunk, mert mennyire nehéz itt kiadó házat találni. Én meg közben utáltam az egészet. Az udvar pici volt, egyáltalán nem ilyet akartam. Az utca meredek és földes, a babakocsit elástam a tárolóban és csak hordozóval tudtam közlekedni. Ha bármit el akartam intézni, egyeztetnem kellett M-mel egy időpontot. Bezárva éreztem magam. A világ végén. Egyedül. Akit senki nem látogat meg, mert le kell menni hozzá a térképről. Sírtam. Sokat sírtam. Több mint egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy azt érezzem: itthon vagyok. Egy hét vakáció után, a Balatonról tartottunk éppen hazafelé, amikor az ürömi felüljáróról megpillantottam a Nagy-Kevélyt. Akkor járt át először az érzés...
Hatalmas szőlőbirtok a falu szélén. Külön kedvencem a határában álló, mesébe illő ház. Eladó...
Még jócskán a telet tapostuk, mikor idén egyik reggel én vittem kicsi M-et az oviba. Ünnepi alkalom az ilyesmi, mióta Kicsilány megszületett. Miközben hazafelé baktattam, a felkelő nap első sugarait élveztem és beszippantottam a hideg, földszagú levegőt, azon méláztam, hogy a kezdetekhez képest ma már mennyire szeretek itt élni.
Kőlépcső és faágakból épített kusza kerítés. Szeretnék itt egyszer vendég lenni. Felmenni és belépni rajta.
Szeretem, hogy bár mindössze pár kilométerre vagyunk a Budapest táblától, itt még köszönnek az utcán egymásnak az emberek. Igaz, találkoztam olyan "őslakossal", aki szerint ez már igencsak megkopott, de azért örömmel jelentem, hogy nagyobb százalékban még ma is élő szokás. Az elején persze fura volt. Ma már az a fura, ha valaki nem köszön. Sokszor én köszönök előre, mert tetszik ez a hagyomány és még ha csak egy porszem is vagyok a gépezetben, szeretném megőrizni és átadni a gyerekeimnek. Néha azon veszem észre magam, hogy a városban járva is majdnem ráköszönök az emberekre. Persze bolondnak néznének, úgyhogy inkább nem teszem. Borosjenőn nem félnek beszélni egymással az emberek. Akkor sem, ha tök ismeretlenekről van szó. Ezt a szokásomat a városban sem mindig tudom levetkőzni és bizony néha csak néznek rám zavartan: "úristen, ez hozzám szólt!" Szeretem, hogy az emberek itt még bíznak egymásban. Nemrégiben betértem az újonnan nyílt pékségünkbe és jól bevásároltam. De mikor fizetni akartam, üres volt a pénztárcám. A kétezresemnek már csak az emlékét találtam benne... Elkezdtem kipakolni amit kértem, de rám szóltak, hogy "nehogy má' kipakold, majd valamikor behozod!". És hallottam már a Jenői Falónál olyan beszélgetést kedden, hogy "írd hozzá a számlához a hétvégi levest is!"
Az egyik kedvenc házam a faluban. A romantikusan gazos bejárat egy gerendaházat rejteget.
Szeretem, hogy ma már nem tudok úgy végig menni a falun, hogy ne találkozzak valakivel. Néha csak egy integetés, egy mosoly, néha egy félig átbeszélgetett ruhavásár. M néha csak pilláz, hogy ez meg ki volt. Sőt, néha már úgy járok, hogy valaki rám köszön, de nekem fogalmam sincs, hogy honnan ismerem. A múltkor az iskola előtt lobogott nekem valaki, hogy az oviban dolgozott, de látja, hogy nem ismerem meg. Tényleg nem. Mondjuk, ha nem lett volna rajta az a napszemüveg... Másik alkalommal meg valaki megállt mellettem kocsival és gratulált Kicsilányhoz. Nagyon kedves, de azóta is azon töprengek, hogy hol találkoztunk. Pedig jó az arc- és a névmemóriám is. Mindent összevetve élvezem ezt a dolgot. Úgy érzem, hogy ide tartozom. Hogy része lettem egy közösségnek.
Apró részletek, amelyek mindig ott vannak, ahol megszoktam és amikre mindig jó érzés ránézni. Ezektől lesz otthonos egy séta.
Szeretem, hogy körülvesz az erdő. Bármerre indulok, előbb-utóbb zöldbe érek. A gyerekek miatt a túrázásból kiesett idők döbbentettek rá igazán: nem tudok fák nélkül létezni. Semmi, de semmi nem tud úgy kikapcsolni és feltölteni mint egy erdőben tett séta. Ide költözésünkkor még térképpel indultam a Köves-bérc felfedezésére kicsi M-mel a hátamon. Ma már itiner nélkül is kiismerem magam a főbb ösvényeken, meg vannak a kedvenc helyeim, tudom, hogy melyik évszakban milyen kép fogad és mikor milyen virágok nyílnak. Évekkel ezelőtt egy teljesítménytúra hozott először a faluba. A buszon hazafelé zötykölődve azon gondolkodtam, hogy milyen közel van ez a hely a városhoz és mégis mennyire más, mennyire természetközeli, mennyire jó lehet itt élni. És tessék!... Ezen a teljesítménytúrán azóta már kicsi M-mel, pilisborosjenőiként is végig mentünk. Idén pedig az a terv, hogy Kicsilánnyal négyesben is végig járjuk.
Szeretem a szép, a régi, a rejtélyes, a különleges ajtókat és kapukat. Van belőlük bőven.
Szeretem, hogy a nap és az év minden szakában meg vannak a falu szépségei. Szeretem, hogy itt a tél fehér. Sokáig fehér. Nem szürke és latyakos mint a városban. Szeretem, hogy az óvoda előtt ott sorakoznak a szánkók, mert a szülők reggel azzal viszik a gyerekeket. Szeretem esténként a fafüst illatát, ami megül a völgyben. Szeretem, hogy tavasszal nem csak a természet telik meg élettel, de a falu is. Újra tele a játszótér, mindenki elkezd kapirgálni a kertben és berregnek a fűnyírók. A Nagy-Kevély a zöld minden létező árnyalatát hozza, ahogy a fák kihajtanak. Az erdőben az aljnövényzet újra éled, napok alatt húsz centi magasra nő a fű és sorra nyílnak a virágok. Szeretem, hogy itt nyáron mindig 4-5 fokkal hűvösebb van mint a városban. Szeretem, hogy már pirkadat előtt csicseregni kezdenek a madarak, ami felébreszt a nyitott ablakon keresztül. És nincs más hang, csak a madaraké. Egyébként tökéletes a csend. Szeretem, hogy ősszel szép lassan színesbe öltözik az addig "egyhangúan" zöld táj. Szeretem, hogy miután esett az eső, az utcák megtelnek gumicsizmás gyerekekkel, akik a pocsolyákban ugrálnak. Szeretem, hogy a hajnali ködben eltűnik a szemközti hegy, majd ahogy a nap egyre feljebb kúszik az égen, összezsugorítja a völgybe szorult párafelhőket, amik aztán szép lassan távoznak a város irányába.
Szeretem, hogy itt élünk. Most már szeretem.
A Nagy-Kevély és a hegyre felfutó borosjenői házak. Látvány a Köves-bércről, a kedvenc helyemről, amivel nem nagyon tudok betelni.
