Túl vagyunk az első héten és az első vírust is begyűjtöttük. Túl vagyunk két szülői értekezleten és emésztjük a kényszerű szocializáció velejáróit. Kicsi M szeptember 12-én megkezdte az óvodát...
Arculcsapás egy
Augusztus végén járunk. Életem első szülői értekezletére készülök. Frankón mondom: izgulok. Jó iskolás módjára egy vaskos jegyzetfüzettel a hónom alatt indulok el. Az új ovisok szüleinek tartott összevont fejtágításon alapos betekintést nyerünk a házirendbe: az óvoda udvara nem játszótér, a kaput mindig zárjuk, a nevelés a szülő feladata amibe az óvónők csak besegítenek bla-bla-bla. Aztán jön az első arculcsapás: az óvodába több gyerek jár, mint amennyi hely van a napközbeni altatáshoz, ezért aki munkanélküli, kisebb gyerekkel otthon van, otthonról dolgozik vagy így-úgy meg tudja oldani, az ebéd után vigye haza a gyerekét. (Mi van?!) Nyilván aki dolgozik, annak ott alhat a gyereke. (Huhh, tiszta mázli, hogy hamarosan én is napi 8 órában húzom majd az igát a melóhelyemen.) A csoportonkénti "foglalkozáson" megkapjuk a listát a beszerzendő cuccokról, majd ádáz küzdelem indul az ovisjelekért. A "boxmeccsről" egy autót sikerül elhoznunk. (Nem hiszem el, hogy az autómániás gyerekemnek sikerült megszerezni az autót ovisjelnek!) Végül mindenki számára kitűzik azt a bizonyos napot. Mi végül egy önfeláldozó anyukának köszönhetően, csere útján nyerjük el a szeptember 12-ét.
Arculcsapás kettő
A szülői értekezletet követően időpontot kérek az óvodavezetőhöz. Kicsi M ugyanis laktózérzékeny. És sajnos erről már papírja is van. Szeretném hát megbeszélni az étkeztetését. A mítingen az élelmezésvezető is részt vesz. A megoldási javaslatok a következők: főzzek én a gyereknek vagy rendeljek a helyi Oliva Étteremből. Egyik megoldás sem tetszik, de a főzést választom. Mivel azonban mindkét javaslat ütközik a "menza" néven elhíresült rendelet előírásaival, máris azon gondolkodom, hogyan fordulok az önkormányzathoz, mint költséggazdához az ügy megoldása érdekében.
Arculcsapás három
Helyszínünk a második, össznépi szülői értekezlet a tornateremben. Újra megismerkedünk a házirenddel és újra elhangzik a kérés, hogy ebéd után, aki teheti, vigye haza a gyerekét. A közönség (=szülők) felháborodásuknak adnak hangot. Hosszan. Nagyon hosszan. De igazuk van. Igazunk van. Persze ettől a probléma még nem oldódik meg. Csak szaporodik: miért nem végzik el az épületen a garanciális javításokat, miért nem szerelik fel a napellenzőt, miért nem ápolják a kertet satöbbi, satöbbi, satöbbi. A lobbicsoport már szerveződik. A polgármesternek szánt levél hosszú lesz...
Arculcsapás négy
Szeptember 12-én kicsi M nagy boldogan bevonul az óvodába. Csak pár percig igényli a jelenlétem, utána elenged haza, dolgozni. Az oviszsák, amit kértek és amit megvarrattam, nem fér be a szekrénybe... A tisztasági csomagot, a gyümölcsöt leadom. A heti étlapot - bejelölgetve, hogy mikor mi helyett hozok mást a gyereknek, mikor mit hogyan adjanak neki, mikor kapjon laktáz enzimet - szintén odaadom egy doboz laktózmentes tej kíséretében. Ebéd után megyek a gyerekért, örül nekem, jókedvűen mesél az óvodáról és nincs elszontyolodva, hogy másnap is mennie kell. (Bíztató.) Még két napot megyünk, szerda éjjel már lázas. (Lehangoló.) Szerencsére csak egy gyorsan múló nátha, pici torokfájással. Hétfőre ki is írja az orvos. De mikor tekinthető valóban gyógyultnak? Baj, ha egy kicsit még folyik az orra? Komolyan hétfő reggel kezd el köhögni?! Most be merjem vinni vagy inkább otthon tartsam még egy-két napig?
Folyt. köv.
