Huh, nem tudnám megmondani, hogy mióta készülök ennek a bejegyzésnek a megírására. Két éve? Három? Alig vártam, hogy begépelhessem ezt a címet. Mert már annyira régóta a fejemben van.

Szóval az egész akkor kezdődött, amikor elhatároztuk, hogy a bérelt belvárosi lakásunkat egy bérelt vidéki házra cseréljük. Megbeszéltük M-mel, hogy maximum két évet töltünk ott és utána elkezdjük felépíteni a saját otthonunkat. Írtam már róla párszor, hogy igazából véletlenül kerültünk Pilisborosjenőre. Abban az időpontban kezdtünk új albérletet keresni, amikor a kereslet jócskán meghaladta a kínálatot. Mire a hirdetésfigyelő bepottyant az inboxomba és felhívtam az adott telefonszámot, már ki is adták a házat. Végül két lehetőségünk maradt: az egyik Diósdon, a másik Pilisborosjenőn. A diósdi házban nem fértek volna el a bútoraink, így maradt a pilisborosjenői.

Már az első sétánkon nézegettük a környékbeli telkeket és ábrándoztunk a saját házunkról. Nem messze az albérletünktől, elmentünk egy erősen benőtt, elgazosodott telek mellett és azt mondtuk "hú, ez például milyen jó lenne, közel is van, biztosan a kilátás is szép". Aztán jött egy nagy hullámvölgy. Nagyon nehezen bírtam a bezártságot, a várostól, a barátoktól, a családtól való távolságot, egyedül éreztem magam. Azt sem tudtam, kibírok-e még egy hetet Pilisborosjenőn, nemhogy építkezésen gondolkodjak. Végül aztán elcsendesedtek a hullámok. Főként annak köszönhetően, hogy újra elkezdtem vezetni, vettem egy autót és ezáltal újra kinyílt a világ és lecsökkentek a távolságok. De erről is írtam már.

Csaknem másfél évvel a beköltözésünk után, mikor már igencsak szorított minket a magunk által szabott határidő, felhívtuk a helyi ingatlanügynökség vezetőjét, Szalai Pétert. Hamar sikerült megszervezni az első találkozót és meg is néztünk egy csomó telket. Aztán gondolkodtunk. Tanakodtunk. Rágódtunk. Végül pedig választottunk. Emlékszem, hogy alig vártuk, hogy elmúljon a karácsony. A két ünnep között telefonáltunk, hogy szeretnénk megvenni az egyik telket. Már későn. Aznap írták alá az adásvételit. Újabb kör, újabb telkek. Hirdetésfigyelő így-úgy-amúgy beállítva, hogy egyetlen jó lehetőségről se maradjunk le. Telekvadászat a faluban sétálva, lista az ingatlanügynökségnek leadva. Újabb és újabb telkek megtekintése. De valahogy semmi nem volt jó. Pedig nem voltak nagy elvárásaink. Nem volt baj, ha áll rajta egy kisebb elbontandó ház. Nem zavart, ha hiányoztak a közművek. Csak szép kilátást szerettünk volna és egy akkora telket, aminek a beépíthetősége megengedi egy egyszintes ház felépítését. A végén már kívülről ismertem az ingatlan.com pilisborosjenői kínálatát, volt helyrajziszámos térképem, sorra töltöttem le a tulajdoni lapokat a netről, így egy csomó telket már meg sem néztünk, mert tíz perc alatt utánanéztem és tudtam, hogy érdemes-e foglalkozni vele vagy sem.

Végül aztán felhívtuk a faluban dolgozó másik ingatlanügynököt, Révész Ildikót. Elmondtuk neki, hogy mit szeretnénk, és hozzá tettük, hogy nem érdekelnek azok a telkek, amik meg vannak hirdetve, mert azokat betéve ismerjük. Olyat ajánljon, amiről még nem tudunk. És azonnal javasolt is egy telket, amit valószínűleg el akarnak majd adni. "Megnézitek?" - kérdezte. "Persze!" - volt a válasz. Pár nap múlva találkoztunk az ingatlan előtt. Emlékeztek a benőtt, elgazosodott telekre, ami mellett már az első sétánk alkalmával elmentünk? Az volt az. Átvágtuk magunkat a susnyáson és benn voltunk. Hatalmas terület, csupán néhány fa állt rajta. Gyümölcsös volt egykor. És a kilátás? A lábunk alatt a falu, szemben az Ezüst-hegy, a telek végéből pedig a Nagy-Kevélyt is látni. Igaz, hogy addig a falu déli oldalában gondolkodtunk, de rá kellett jönnünk, hogy ha a Kevély felőli oldalon élünk, akkor nem látjuk a hegyet. Mi pedig látni szeretnénk. Minden nap. A nappalinkból. Lecsaptunk hát rá. 2016 tavaszt írtunk ekkor...

Amikor először megpillantottuk

Telek leválasztás, egyesítés, új helyrajziszám satöbbi. Adminisztráció hegyek. Rettentő bonyolultsága ellenére viszonylag gyorsan lezajlott az ügy, és valamikor 2016 nyár elején el is jutottunk odáig, hogy aláírjuk az adásvételi szerződést. A "nemistudomhány" (úgy cirka 12...) tulajdonos közül ketten nem tudtak megjelenni az aláíráson, őket két nap múlva fogadta az ügyvéd. Fogadta volna... De az egyik tulajdonos sajnos közben meghalt. A hagyatéki eljárás permentesen is csaknem egy évig tartott. 2017 tavaszán Kicsilány már úton volt. A Kis-kevély sörözőben gyűltünk össze aláírni. Most már tényleg. Meg volt a telek! Földbirtokosok lettünk! Persze abban az eltelt egy évben is azért nézelődtünk. De nemhogy jobbat, még hasonlóan jót sem találtunk.

Egy téllel ezelőtt

2017 őszén megszületett Kicsilány. Nehéz eset volt a drágám, legalábbis kicsi M-hez képest. Minden percünket és gondolatunkat lefoglalta. Nem értünk rá a házzal foglalkozni. 2018 tavaszán eszméltünk és megkerestünk egy gerendaház tervezésében jártas és elismert építészt. Merthogy gerendaházat szerettünk volna. Nem tudom, hogy honnan ez a becsípődés nálam, de valahogy beragadt. És megfertőztem vele M-et is. Szóval ott tartottam, hogy felkerestünk egy építész-tervezőt. 2018 nyár végére készen lettek a tervek. Körülbelül egy évnyi tanakodást, többszörös árajánlatkérést, tárgyalásokat, referencia ház megtekintéseket követően kiválasztottuk a kivitelezőt. Elindítottuk a közművek bekötését. És elérkeztünk a mához. Amikor is már kitűzték a ház helyét, végigment rajta a buldózer, kiásták az alapot és már nagyjából látszik a hely, ahol az otthonunk állni fog.

Az építkezés megkezdése előtti napon...

...és most

Szegény anyukám legnagyobb bánatára sosem szerettem volna a családi fészekben maradni. Már húsz évvel ezelőtt is arról álmodoztam, hogy egyszer majd lesz egy saját lakásom. Lassan kezdem elhinni, hogy az álom valóra válik. Innentől kezdve pedig a blog már nem csak egy újlakóról fog szólni, hanem egy új otthon megteremtéséről is. Mert nem csak "gyüttünk", de maradunk is.

* Pilisborosjenő sváb falu, erős, összetartó és meglehetősen zárt német nemzetiségi közösséggel. A beköltözőket "gyüttmentnek" nevezik. Bár engem soha senki nem illetett még ezzel a szóval...