A legutóbbi írásom után két és fél nappal világra jött családunk első tősgyökeres pilisborosjenői tagja. A szülinapom estéjén üldögéltem a kanapén, frappáns köszönőszövegen gondolkodva, válaszul a fészbúkos gratulációkra. Hirtelen az én magzatom akkorát pördült a hasamban, hogy azzal sikerült burkot repesztenie és elfolyt a magzatvíz. Ez este 10 órakor történt. Aztán felgyorsultak az események: riasztottuk a szüleimet, akik Budapest túlvégéről 1 óra alatt nálunk voltak, hogy vigyázzanak kicsi M-re. Éjfélkor 5 perces fájásokkal indultunk a kórházba és hajnali 3-kor, gyorsvonatként megérkezett a Kicsilány. Ennek fél éve...
Az első gyereknél a bezártságot viseltem a legnehezebben. Hogy fel kellett adnom az addigi pörgős, jövős-menős életemet, és az időm minimum háromnegyed részét a négy fal között kellett töltenem. Most is ettől féltem a legjobban. Újra felértékelődött a szűkebb környezetem. És amire korábban ott volt a Récsei Center, a Keleti környéke és az Aréna Plaza, azt most egy alig több mint 3000 lelket számláló faluban kellett megoldanom, aminek a legtávolabbi pontja is mindössze 20 perc gyalog. Ha lassan megyek.
Kicsi M-et fél évesen kötöttem magamra először, amikor bőrgyógyászhoz kellett vinnem a Margit híd budai hídfőjéhez. Kicsilány 3 hetes volt, amikor először hordozóba tuszkoltam. Nem tetszett neki túlságosan, de nem adtam neki választási lehetőséget. A babakocsi nem opció Borosjenőn. Legalábbis a miénk nem, amit anno városligeti sétákhoz vásároltunk, tehát kicsi és műanyag kerekei vannak. És aki itt él, annak ennél többet nem is kell mondanom.
Mielőtt anya lettem, mereven elutasítottam, hogy magamon hordozzam a gyerekemet. Mióta anya vagyok, az egyik legjobb döntésemnek tartom, hogy sutba vágtam ezt az elvemet és vettem egy csatos hordozót. Ennél fogva nem különösebben hat meg, ha kicsi M-nek épp a kőbánya felé van kedve menni és sziklát kell vele másznom, ha a Teve-sziklához sétálunk, ha erdőt járunk vagy ha nem alacsonypadlós busz jön. A hordozás számomra a szabadságot jelenti.
Borosjenőn két bolt van, itt meg tudom venni a legszükségesebbet: a kenyeret. Szerencsére épp most nyitott egy pékség is a faluban, úgyhogy ha minőségi pékárura vágyunk, azt is be tudom szerezni helyben. Amúgy meg átálltam az online bevásárlásra. Már szülés előtt elkezdtem tesztelni a rendszert a Tesco-nál. Szinte mindig van helyettesítő termék, sokszor van, hogy valamit egyáltalán nem tesznek bele a kosárba, óriás fej hagymákat és krumplikat pakolnak bele, amit én sosem vennék, és előfordult már, hogy lejárt joghurtot kaptunk. De legalább flottul megy az átvétel, ellentétben az Auchannal, akiknél tapasztalatom szerint még kicsit gyerekcipőben jár ez a dolog. Ja, merthogy én nem szállíttatok házhoz. Lehet, hogy garasos vagyok, de sajnálom rá a 900 forintot. Az áruházban vesszük át. Tesco esetében a Bécsi úton, Auchan esetében Budakalászon. A karácsonyi és a húsvéti bevásárlás azért izgi volt, komoly csapatmunkát kívánt M-től és tőlem.
Szűkebb környezetként értelmezem Solymárt. Gyakran járok át a Terstyánszky úton lévő "shopping centerbe", ahol egy helyen megtalálom a boltot, zöldségest, patikát, kreatív boltot és DM-et. Illetve gyakran jártam át... amíg február végén egy balesetben le nem amortizálták a kisautóm. Totálkár. Brühühüüüüü! Persze-persze, örülök, hogy senkinek semmi baja nem lett. Merthogy a két gyerek is velem volt. De amikor már mindenki épségben itthon volt és túl voltunk a kezdeti ijedtségen, akkor azért elgondolkodtam, hogyan fogom megoldani kocsi nélkül a mindennapokat. Na, meg pénz nélkül... mert a baleset napján próbáltam pénzt felvenni egy automatából, ami elnyelte a kártyámat. Ennek is már két hónapja. Új bankkártyám igen, de új autóm még nincs, mégis eldöcögünk. Amikor betegek a gyerekek, akkor csak a borosjenői rendelés jöhet szóba, sétálni csak a faluban tudunk, M jár pelenkáért, ő hozza el az online bevásárlást is, és előjegyeztetem a naptárjába, ha bármi extra program van. Eddig csak egyszer kellett segítséget kérnem, amikor kicsi M-et elvittük reggel az oviba, majd M vidékre utazott, kinn meg dübörögtek a mínuszok és nem igazán szerettem volna Kicsilányt kivinni. A megoldás az lett, hogy írtam egy levelet az óvodás csoportunk levlistájára, hogy valaki haza tudná-e hozni kicsi M-et. Ketten is segítő kezet nyújtottak és haza szállították a fiamat.
Mostanra úgy érzem, hogy rendeződtek a soraim, ezért is tudott megszületni ez a bejegyzés. És a kalandok folytatódnak. Immár egy új újlakóval kiegészülve.
