Délután 3 óra. Az utolsó simításokat végzem a gyerekeknek készített adventi naptáron. Mindjárt kettőn. Egy Kicsi M-nek, egy Kicsilánynak. Napok óta dolgozom rajta. Idén kirakókat rejtenek a kis borítékok, amiket apró facsipeszekkel rögzítek egy madzagra. Némelyikbe édesség is kerül, azokat színes masnival átkötöm, a természet zöldjeivel díszítem. M indul az iskolába. Sietnem kell, Kicsi M mindjárt hazaér, a nátha miatt itthon lévő Kicsilány mindjárt felébred. Néhány szalag még a tetejére, aztán gyorsan eltakarítom a munkám bizonyítékait. Nem mintha nem tudnák, hogy én csinálom, de mégiscsak rendet rakok.

Délután 4 óra. Kicsilány hosszas ébresztgetés után végre hajlandó kiszállni az ágyból. A folyosón elszalad az adventi naptár mellett. Neki még nem olyan nagy dolog. Nem sértődöm meg rajta. Aztán nyílik az ajtó, megérkezik Kicsi M. Rögtön észreveszi, hogy változás történt. Már cipő nélkül, de még kabátban szalad a falhoz és kérdezget. Majd ledob magáról mindent (szó szerint) és már veszi is le az első csomagot. Tudja, hogy szaloncukor van benne, ő kérte, én megígértem. A kirakón azért meglepődik. Secperc kirakja, az én fiam.

Délután 5 óra. Öltözünk, sétálni indulunk. De nem akármilyenre. Ma van december 1-je, kezdődik a faluban az adventi ablakvadászat. Antal-Kővári Vera ötlete tavaly valósult meg először. Óriási siker lett. Minden jelentkező kap egy számot és azt feltüntetve kell feldíszíteni egy utcáról jól látható ablakot, vagy a kertet, kaput, kerítést. Kinek mi tetszik. Aztán kapunk egy térképrészletet és kezdődhet a vadászat. Ma két ablakot kell megkeresnünk, nagyjából egy helyen, a Budai úton. Az egyik a régi iskola hátsó bejárata feletti ablak, ami most már a Waldorf iskoláé. Nem egyedül fotózzuk, többen vagyunk, hiszen nincs más program a járvány idején, mindenki örül, hogy van célja a sétának, van mézesmadzag a gyerekeknek. A másik egy ismerős család házának ablaka. Belátni a szobába, éppen vacsoráznak. Az egyik gyerek fesztelenül táncol az ablak előtt, de nem nekünk. Magának. Örömből. Bónuszként megnézzük a régi iskola Fő utca felőli oldalán azt az ablakot, amit „versenyen” kívül díszítettek fel a helyi Nyugdíjas Klub tagjai. Egy csudaszép kis terepasztal. A gyerekeket felváltva emelgetjük M-mel, hogy mindent alaposan meg tudjanak nézni. A szemük olyanokat is észrevesz, amit a miénk nem. Különleges perspektíva, különleges érzékelés, különleges öröm az övék. Irigylem.

Este 6 óra. Hazaérünk, megérkezünk. Vacsorázunk, beszélgetünk. Fegyelmezünk, nevetünk. Aztán a gyerekek tévéznek, mi meg M-mel csapatépítés jelleggel elmosogatunk. Mert a mosogatógép augusztus óta nem érkezett meg. Azt a fajtát, amit nagy nehezen kinéztünk, ami befér az egyedi méretű konyhapult alá, amit nem kell beépíteni és ami inox, nem szállítják. Igazából egyetlen inox gépet sem szállítanak. Kösz covid! De kitolunk vele, megrendelünk egy másik gépet máshol. És ismét várunk. És ismét mosogatunk.

Este 7 óra. Fürdés, ebéd csomagolás, romeltakarítás. Csak a szokásos.

Este 8 óra. A nagyszobában a nagyvillanyt leoltom, az olvasólámpát fel. Mécseseket oltok itt és ott. A hatalmas ablakokon át pedig a falu fényei világítanak. Esti üzemmódra kapcsolom a házat. A fürdőszobából Kicsi M bukkan fel először. Letelepszik mellém a kanapéra. Megkeressük az interneten a mai mesét. Az önkormányzat kezdeményezésére idén adventkor minden nap más lakó video-mesél a falunak. Mi is jelentkeztünk rá, de addig is hallgatjuk a többiekét. Ma V. Kovács Kati – ahogy mi ismerjük: Itakati – mesél egy indián mesét. A fazekasműhelyében vette fel. Csoda dolgokat készít ott. De sokan mások is alkotnak szépségeket a faluban. Telik velük a „Vegyél Jenőit!” csoport, amit szintén az önkormányzat keltett életre, de most már a Jenői Advent szervezői gondoznak az idén elmaradt vásárt pótolandó. Már amennyire virtuálisan pótolni lehet egy színekkel, illatokkal, hangokkal, nevetéssel, érintésekkel teli eseményt. De elkalandoztam, vissza a meséhez! Közben lehuppan mellém Kicsilány is az elmaradhatatlan pohár tejecskéjével a kezében. Őt persze csak rövid ideig foglalja le Itakati indián meséje, inkább elmegy M-mel az alvós szobába, hogy meghallgasson egy neki valót. Mi Kicsi M-mel maradunk, de mikor véget ér az adventi mese és Itakati jóéjt kíván, követjük a többieket. Puszi, simi, puszi, simi és még ugyanez néhányszor, aztán becsukom a gyerekszoba ajtaját.

Este 9 óra. Ülök a kanapén. Pislákolnak a gyertyák. Már ölemben a gép, dolgozom. Az egyik falubeli csoda-alkotónak írok szövegeket a most induló webáruházához. Aztán a faluújságot szerkesztem úgy este 11-ig. És közben azon gondolkodom, hogy tényleg mindennek oka van. Hogy anno a diósdi ház túl kicsi volt a bútorainknak, hogy a szigetszentmiklósi házat csak később lehetett volna kibérelni, hogy a veresegyházi ház szerződése elfogadhatatlan volt számunkra, és így csak egyetlen választásunk maradt: Pilisborosjenő. Ha nem így lett volna, ma valószínűleg nem vadásztam volna ablakra, nem hallgattam volna adventi mesét a falu egyik lakójától, és most nem méregetném a konyhaszekrényt, hogy vajon barna vagy zöld színű kancsót készíttessek-e Itakatival a fakanalaimnak.

Hát, ilyen az advent Jenőn. F*ck covid!