Kiskorom óta félek a pókoktól. Fogalmam sincs, milyen trauma érhetett akkoriban, de rettegek tőlük. Bár az utóbbi években már sokat fejlődtem, mert a pár milliméter nagyságúakat puszta kézzel nyomom agyon. Nem különösebben érdekel, hogy eltaposom a szerencsémet, a pókoknak pusztulniuk kell! Kertvárosban, kertesházban nőttem fel, úgyhogy nem idegen tőlem, hogy a természet némiképp utat tör a biztonságosnak hitt négy fal közé. Nem tudom azonban, hogy vajon a városi lakásban eltöltött tíz év feledtette velem, hogy mennyi állattal kell megosztanom az otthonomat, vagy itt Pilisborosjenőn tényleg több "behatoló" van mint a szülői házban.

A kertben két kedvenc fészke van a pókoknak: az egyik a kuka és az ereszcsatorna között, a másik a kapu és a tuja között. Ez utóbbi miatt minden egyes kapunyitáskor ellenőrzöm, hogy nincs-e ott új lakó, mert ha nem tenném, simán lefejelném a pókhálót és vele a pókot is. Egyik reggel két pók fogadott a nappali plafonján. Abból a kicsi testű, hosszú lábú fajtából. Ezeket különösen utálom, mert mindig olyan érzésem van, hogy túllóg a lábuk azon az eszközön, amivel éppen lecsapni készülöm őket. Ezúttal légycsapóval mentem nekik és persze nem álltam közvetlen alájuk, mert még attól is sikítottam volna, ha a tetemük rám esik. Vicces, hogy ez a fajta atomjaira esik szét, ha lecsapod, de legalábbis a nyolc lába nyolc különböző irányba repül. Valamelyik nap meg békésen beszélgettem M-mel az udvaron, amikoris egy óriás példány bandukolt el a kapu előtt. A teste volt vagy három centiméter (!), zömök testalkatú, rövid lábú. (Ha M most olvassa, biztos azt mondja, hogy nem volt az akkora, de akkora volt!) Kértem M-et, könyörögtem neki, ismét kértem, majd ismét könyörögtem, hogy ölje meg, de nem volt hajlandó. Kénytelen voltam magam kézbe venni az ügyet. Először egy téglát dobtam rá, de csak az egyik lábát csíptem be. M kérte, hogy ne hagyjam szenvedni. Úgyhogy nagy félve lehúztam róla a téglát, majd fogtam a seprűt és egy akkorát vágtam rá, amekkorát csak bírtam. Ezt többször megismételtem. Majd a biztonság kedvéért újra rádobtam a téglát és ugráltam rajta egy kicsit. M ekkor már szakadt a röhögéstől.

A hangyákkal a nyaralásból visszatérve gyűlt meg a bajom. Velük amúgy nincs problémám, bírom őket. Kiskoromban mindig azt képzeltem, hogy a föld alatt ugyanolyan világban élnek mint mi, vannak kis hangyaszobák, meg hangyabútorok, hangyacsaládok, miegymás. Leginkább én vagyok hangyás, tudom. Szóval ezek a kis nyavajások azt gondolták, hogy ha nem vagyunk itthon, akkor bevehetik a várunkat. Két lyukat fedeztem fel, amin keresztül utat nyitottak maguknak a nappalink felé, főként kicsi M etetőszéke irányába, ahonnan mindig leesik egy-két-sok morzsa. Először a jó öreg sütőporral próbálkoztam, de tojtak a fejemre. Ugyanúgy meneteltek tovább a szobában, feketévé varázsolva a kicsi M által leejtett fehér kenyér darabokat. Kénytelen voltam drasztikusabb eszközhöz nyúlni, vettem egy hangyairtó spray-t. Mivel vizes felületre kellett fújni, felmostam és jól odaszórtam nekik. Úgy tűnik, a szer hatásos, mert azóta csak egy-két kósza hangyával találkoztam, azokkal sem a mérgezett területen, hanem máshol.

Ha tényleg létezik reinkarnáció, a következő életemben tutira pók leszek. Vagy hangya. Büntetésből. És biztosan egy ember fog agyon taposni.

De vannak ám szép dolgok is! Nemrégiben egy szajkót bámultam a nappali ablakából a szomszéd diófán. Gyönyörű madár. Hosszú percekig le sem tudtam venni róla a szemem. Akkor kóstolta meg kicsi M először a virágföldet... Amúgy már elindult! Négy napja.