Emlékszem, amikor középiskolás koromban egyszer hazafelé mentem a buszon az osztálytársaimmal, és egyikük megkérdezte, hogy nem megyünk-e KRESZ tanfolyamra. Addig eszembe sem jutott, hogy vezetni kéne tanulni, de miért ne? Otthon feltettem a nagy kérdést a szüleimnek. Álmomban nem gondoltam volna, hogy mindketten igent mondanak rá. Hát így történt, hogy amint lehetett, megszereztem a jogsit és a középiskola utolsó évében - ha apának épp nem volt szüksége az autóra - kocsival mentem a suliba. Meg hurcoltam a barátnőimet a csepeli Don Pepe pizzériába, ahol a szülinapi bulikat tartottuk. Meg anyuért mentem a melóhelyére nyári szünetben. Nem volt nagy rutinom, de azért vezetgettem. Egészen addig, míg meg nem ismertem a férjemet. Egyszer-egyszer beültem az autóba, de ezt értsétek úgy, hogy egyszer, aztán még egyszer. Tehát kb. 10 éve nem vezettem. A nulla rutinom is ködbe veszett...
Aztán mikor Pilisborosjenőre költöztünk - bár boldogulok az intéznivalókkal és a Volánbusszal, de... - rá kellett jönnünk, hogy bizony hasznos lenne, ha tudnék vezetni. Ezért aztán cirka másfél hónapja ismét volán mögé ültem. Frankón nem emlékeztem még arra sem, hogy melyik pedál melyik! A férjem nagyon jól vezet és ezt nem csak én, mint elfogult feleség állítom. Viszont az elejétől kezdve nagyon szigorú volt velem. Nem az volt a célja, hogy vezessek, hanem, hogy jól vezessek. Nem csak úgy gyakoroltam az elmúlt hetekben, hanem vezetéstechnikából is alapos kiképzést kaptam. Nem mondom, hogy 100%-os az eredmény, de még csak rövid idő telt el azóta, hogy újból kormányt ragadtam. A férjem szerint azonban fejlődő képes vagyok.
Tegnap végül eljött az ideje, hogy be- és kiálljak az autóval az udvarról. Ez alapvetően nem egy nagy feladat, ha egy egyenes, aszfaltozott utcában lakik az ember, ami kétsávos. A mi utcánk azonban murvás, esőmosta-kávás, meredeken emelkedik és egy autónyi szélességű. (Ahhoz, hogy a kukás autó végig tudjon menni rajta, a lakóknak rendszeresen nyírni kell a bokrokat a kerítéseken belül!) A legtöbb vendégünk inkább egy lejjebb lévő utcában parkol, vagy veszi a bátorságot és 2-3 próbálkozás után sikerül neki be- vagy kihajtani a kapun. Büszkén jelentem, hogy a beállást elsőre abszolváltam. Itt kezdtem megnyugodni, mert hát ha nem jutok be meg ki az udvarról, akkor bizony hiába vezetek jól, sosem fogok tudni elindulni. Úgy alakult, hogy még a beállás napján ki is kellett állnom, hogy elmenjünk vásárolni. Hááát, az első próbálkozásba még a kuplung is egy kicsit beleégett, hát még az én arcbőröm! Ma reggel szervízbe ment az autó. Indulás előtt a férjem megkért, hogy álljak ki neki. Azonnal beleugrottam a tornacsukámba és bepattantam az autóba. Ő ki sem jött az udvarra. Jelentem elsőre kiálltam gond nélkül! És innentől már tudom, hogy meg tudom csinálni, úgyhogy vihetem az autót. Reszkessetek! :)
