Egyik pillanatról a másikra támadt az ősz idén. A cipősszekrényben még mindig a nyári balerinák sorakoznak, és csak a hétvégén kaptam észbe, hogy nincs téli kabátom.

Túl vagyunk az óraátállításon is, amit utálok. Körül is írhattam volna, de ez a legtalálóbb szó: utálom. Kicsi M szerencsére gyorsan alkalmazkodott, pedig még el is utaztunk, úgyhogy a napi rutin borult a négyzeten. De nem kezdtem korábban "átállítani" őt, nem hülyéskedtem napi 10 perceket. Egyszerűen csak szombaton a régi, vasárnap az új időszámítás szerint feküdt le. Két nap alatt át is állt. Ebben a plusz egy órában az a legmínuszabb, hogy mire kicsi M felkel a délutáni alvásból, már sötét van. Amiben az a legnagyobb szívás, hogy ilyenkor már nem igazán tudunk elmenni sétálni. Pedig mindketten jobban kedveljük a délutáni kiruccanásokat. Úgyhogy most szokjuk a délelőtti sétálást. Kettőnk közül ez inkább engem visel meg, mert jobban szeretem délelőtt végezni a házimunkát és délután ejtőzni egy kis gyaloglással.

Azt sem túlzottan kultiválom, hogy ha délután M vigyáz kicsi M-re és én megszököm egy pár órára, akkor már tuti, hogy sötétben indulok el. Ergo legközelebb tavasszal látom világosban a fővárost... egy-két dolgon biztos meg fogok lepődni... És persze jógára is sötétben megyek, sötétben jövök.

De persze az őszi sétáknak meg van a maga varázsa. Bár a hideg annyira hirtelen jött, hogy a fák valahogy elfelejtettek színesek lenni, egyszerűen csak ledobták a leveleiket, az erdő így is szép. Már ha kicsi M-et rá bírom venni, hogy arra kanyarodjunk, mert neki már konkrét elképzelései vannak az útirányt illetően... Ilyenkor lehet mindenféle száraz növényt, tobozt, csipkebogyót, mindenféle más bogyót, gesztenyét és hasonlókat gyűjteni, amiből asztali dísz vagy adventi koszorú készül, legalábbis nálunk.

Napközben is, de leginkább este, megül a füst a falu felett. Fa füst. Illat és nem szag. Sokan fűtenek Borosjenőn fával. És valahogy nagyobb a csend. Az emberek behúzódnak a házaikba. És fűtenek. Itt pár fokkal mindig hidegebb van, mint a városban. Ami nyáron jó, ilyenkor hátrány. Legalábbis számomra, aki borzasztóan fázós vagyok.

Ilyenkor van itt újra a baba-mama klubba járás időszaka. Először és utoljára májusban, a beköltözésünk után nem sokkal voltunk. Aztán tegnap újra. Nem meglepő módon most sokkal többen voltunk, mint tavasszal. Szinte alig lehetett mozdulni a sok anyukától és gyerektől, és olyan zsibongás volt, hogy azon gondolkodtam, vajon hogy bírja ezt egy óvónő. Legmélyebb tiszteletem nekik! Találkoztam néhány anyukával... az egyik júniusban, a másik júliusban, a harmadik augusztusban költözött a családjával Pilisborosjenőre. Szóval én vagyok köztük a veterán a májusi beköltözéssel. Pozitívum a sétákban, hogy kicsi M már egyre többet bír menni. Sokszor már nincs is szükség a hordozóra. A baba-mama klub oda-vissza meg sem kottyan neki, csak a hegymenetnél kell néhány méterre felvenni. Ezt sem mindig azért, mert nem bírja szusszal. Inkább azért, mert ő mindig egy másik dombot akar megmászni és nem azt, amelyik hazafelé vinne. Sosem fogok rájönni, hogy az miért szimpatikusabb neki, mint emez.

De a legjobb az őszben az, hogy a fákon már nincs levél, így az ágak között esténként átszűrődik a faluközpont fénye, látom a kivilágított templomot és a völgy másik oldalán álló házak fényeit. Van egy hangulata, na!