Pilisborosjenőn az élet

Akkor is advent!

2020. december 02. - újlakó1

Délután 3 óra. Az utolsó simításokat végzem a gyerekeknek készített adventi naptáron. Mindjárt kettőn. Egy Kicsi M-nek, egy Kicsilánynak. Napok óta dolgozom rajta. Idén kirakókat rejtenek a kis borítékok, amiket apró facsipeszekkel rögzítek egy madzagra. Némelyikbe édesség is kerül, azokat színes masnival átkötöm, a természet zöldjeivel díszítem. M indul az iskolába. Sietnem kell, Kicsi M mindjárt hazaér, a nátha miatt itthon lévő Kicsilány mindjárt felébred. Néhány szalag még a tetejére, aztán gyorsan eltakarítom a munkám bizonyítékait. Nem mintha nem tudnák, hogy én csinálom, de mégiscsak rendet rakok.

Délután 4 óra. Kicsilány hosszas ébresztgetés után végre hajlandó kiszállni az ágyból. A folyosón elszalad az adventi naptár mellett. Neki még nem olyan nagy dolog. Nem sértődöm meg rajta. Aztán nyílik az ajtó, megérkezik Kicsi M. Rögtön észreveszi, hogy változás történt. Már cipő nélkül, de még kabátban szalad a falhoz és kérdezget. Majd ledob magáról mindent (szó szerint) és már veszi is le az első csomagot. Tudja, hogy szaloncukor van benne, ő kérte, én megígértem. A kirakón azért meglepődik. Secperc kirakja, az én fiam.

20201201_145719558_ios.jpg

Délután 5 óra. Öltözünk, sétálni indulunk. De nem akármilyenre. Ma van december 1-je, kezdődik a faluban az adventi ablakvadászat. Antal-Kővári Vera ötlete tavaly valósult meg először. Óriási siker lett. Minden jelentkező kap egy számot és azt feltüntetve kell feldíszíteni egy utcáról jól látható ablakot, vagy a kertet, kaput, kerítést. Kinek mi tetszik. Aztán kapunk egy térképrészletet és kezdődhet a vadászat. Ma két ablakot kell megkeresnünk, nagyjából egy helyen, a Budai úton. Az egyik a régi iskola hátsó bejárata feletti ablak, ami most már a Waldorf iskoláé. Nem egyedül fotózzuk, többen vagyunk, hiszen nincs más program a járvány idején, mindenki örül, hogy van célja a sétának, van mézesmadzag a gyerekeknek. A másik egy ismerős család házának ablaka. Belátni a szobába, éppen vacsoráznak. Az egyik gyerek fesztelenül táncol az ablak előtt, de nem nekünk. Magának. Örömből. Bónuszként megnézzük a régi iskola Fő utca felőli oldalán azt az ablakot, amit „versenyen” kívül díszítettek fel a helyi Nyugdíjas Klub tagjai. Egy csudaszép kis terepasztal. A gyerekeket felváltva emelgetjük M-mel, hogy mindent alaposan meg tudjanak nézni. A szemük olyanokat is észrevesz, amit a miénk nem. Különleges perspektíva, különleges érzékelés, különleges öröm az övék. Irigylem.

20201201_162725992_ios.jpg

Este 6 óra. Hazaérünk, megérkezünk. Vacsorázunk, beszélgetünk. Fegyelmezünk, nevetünk. Aztán a gyerekek tévéznek, mi meg M-mel csapatépítés jelleggel elmosogatunk. Mert a mosogatógép augusztus óta nem érkezett meg. Azt a fajtát, amit nagy nehezen kinéztünk, ami befér az egyedi méretű konyhapult alá, amit nem kell beépíteni és ami inox, nem szállítják. Igazából egyetlen inox gépet sem szállítanak. Kösz covid! De kitolunk vele, megrendelünk egy másik gépet máshol. És ismét várunk. És ismét mosogatunk.

Este 7 óra. Fürdés, ebéd csomagolás, romeltakarítás. Csak a szokásos.

Este 8 óra. A nagyszobában a nagyvillanyt leoltom, az olvasólámpát fel. Mécseseket oltok itt és ott. A hatalmas ablakokon át pedig a falu fényei világítanak. Esti üzemmódra kapcsolom a házat. A fürdőszobából Kicsi M bukkan fel először. Letelepszik mellém a kanapéra. Megkeressük az interneten a mai mesét. Az önkormányzat kezdeményezésére idén adventkor minden nap más lakó video-mesél a falunak. Mi is jelentkeztünk rá, de addig is hallgatjuk a többiekét. Ma V. Kovács Kati – ahogy mi ismerjük: Itakati – mesél egy indián mesét. A fazekasműhelyében vette fel. Csoda dolgokat készít ott. De sokan mások is alkotnak szépségeket a faluban. Telik velük a „Vegyél Jenőit!” csoport, amit szintén az önkormányzat keltett életre, de most már a Jenői Advent szervezői gondoznak az idén elmaradt vásárt pótolandó. Már amennyire virtuálisan pótolni lehet egy színekkel, illatokkal, hangokkal, nevetéssel, érintésekkel teli eseményt. De elkalandoztam, vissza a meséhez! Közben lehuppan mellém Kicsilány is az elmaradhatatlan pohár tejecskéjével a kezében. Őt persze csak rövid ideig foglalja le Itakati indián meséje, inkább elmegy M-mel az alvós szobába, hogy meghallgasson egy neki valót. Mi Kicsi M-mel maradunk, de mikor véget ér az adventi mese és Itakati jóéjt kíván, követjük a többieket. Puszi, simi, puszi, simi és még ugyanez néhányszor, aztán becsukom a gyerekszoba ajtaját.

20201201_162935899_ios.jpg

Este 9 óra. Ülök a kanapén. Pislákolnak a gyertyák. Már ölemben a gép, dolgozom. Az egyik falubeli csoda-alkotónak írok szövegeket a most induló webáruházához. Aztán a faluújságot szerkesztem úgy este 11-ig. És közben azon gondolkodom, hogy tényleg mindennek oka van. Hogy anno a diósdi ház túl kicsi volt a bútorainknak, hogy a szigetszentmiklósi házat csak később lehetett volna kibérelni, hogy a veresegyházi ház szerződése elfogadhatatlan volt számunkra, és így csak egyetlen választásunk maradt: Pilisborosjenő. Ha nem így lett volna, ma valószínűleg nem vadásztam volna ablakra, nem hallgattam volna adventi mesét a falu egyik lakójától, és most nem méregetném a konyhaszekrényt, hogy vajon barna vagy zöld színű kancsót készíttessek-e Itakatival a fakanalaimnak.

Hát, ilyen az advent Jenőn. F*ck covid!

Visszatekintések - 3. rész

Amelyben újságíró és címlaplány leszek egyazon lapban

A Zsákfalvi Riporterrel már akkor találkoztam, amikor igazából még nem is létezett. FB - akit az előző részben már megemlítettem - kért tőlem pár mondatot a baba-mama klubról egy "új újságba". Hát, küldtem neki néhány sort. Aztán egyszer csak ott volt a postaládánkban a Zsákfalvi Riporter. Az új faluújság. A 2097 lapja.

Aztán jött az első kampány megbeszélés, ahol bevállaltam, hogy hirdetéseket szervezek a Zsákfalviba. Nos, ezt nem csináltam valami jól. Túl sok munkát adott a kampány és ezt a feladatomat mindig hátrébb soroltam a tennivalóim listáján. Nem sok hasznomat vették ezen a téren. De a baba-mama klubról rendszeresen belekerült egy-egy hír az én tollamból.

A 2097 lapja idővel az "ellenzék" lapja lett és fontos szerepet kapott a kampányban. Ekkor nem nagyon írtam. A kommunikáció más területein volt dolgom. Néha - ha szükség volt rá - besegítettem a terjesztésbe, összekötöttük a családi sétát a postaládába dobálással. Mert a Zsákfalvit a közösség írja és önkéntesek terjesztik hónapról hónapra!

A választások után aztán egyszer bedobtam F.B.-nek egy témát: írjunk az önkéntességről. Ő szerette volna, ha én írom meg, a saját érzéseimet beleszőve és másokat is megszólaltatva. Szívesen vállaltam, ha ezzel ösztönözni tudok embereket arra, hogy beálljanak a segítők, a faluért, a közösségért tenni akarók sorába. Aztán kaptam tőle egy üzenetet, hogy két egész oldalam van, ez lesz a címlapsztori. Te jó ég, ez azért így már nagyon komoly! - gondoltam. Majd jött KV, a lap fotósa, tördelője és még "kitudjamije", hogy a borítófotót így képzelte, meg úgy képzelte, meg amúgy kellenének rá az interjúalanyaim, meg hát én is. Ööö, ahaaa..., biztos?! - gondoltam. Kicsit úgy éreztem, sodródom az árral. De hagytam.

Az én mondanivalóm már jó ideje a fejemben volt, úgyhogy az kifolyt belőlem. Interjút viszont utoljára a suliújságnak - abból is az általános iskolainak - készítettem a Pa-Dö-Dö-vel. Kábé ez volt eddigi újságírói szakmai karrierem csúcsa. Dehát a Zsákfalvi rögtönzött havi stábjaiban sincsenek Vadas Zsuzsák meg Kepes Andrások, szóval csak lesz valahogy - mondogattam magamnak. Mindenesetre egy hangrögzítő alkalmazást azért letöltöttem a telefonomra.

Az első interjúalanyom, AKV kisfia az enyémmel járt egy csoportba az oviban, ő az egyik alapítója a mosipelus klubnak, aminek a baba-mama klub ad helyet, de sok más szálon is kapcsolódunk egymáshoz. Az ő otthonukban beszélgettünk, ő gyerekek nélkül, én csak eggyel, úgyhogy viszonylag nyugodtan tudtunk dumálni, ahogyan talán még sosem. És olyan dolgokat tudtunk meg egymásról, amit azelőtt nem. Ha csak ezt kaptam ettől a cikktől, akkor már boldog ember vagyok - gondoltam.

FSZ izgő-mozgó pasi, vele egy falufórum előtt találkoztam futtában, a régi iskola folyosóján. Ismertük egymást, de lelkizni még sosem ültünk le. Márpedig én éppen egy belső indíttatásáról akartam faggatni, ami arra sarkallja, hogy önkéntesként újabb és újabb projektekbe szálljon bele. Viszonylag sietős beszélgetés volt, a lélekfeltáró képességem gyorsaságát meg majd az olvasók megítélik.

A cikket megírtam, leadtam, betördelték, kinyomtatták. Abban a hónapban épp kiesett az egyik terjesztő, így aztán azt az újságot, aminek a vezércikkét megírtam és aminek az elején kissé zavartan mosolygok a kamerába, még házhoz is vittem néhány családnak. Dehát, így működik egy közösségi lap. Vagy valahogy így. Nem tudjuk, tanuljuk.

zsakfalvi_borito.JPGHa elolvasnád mit írtam, itt megteheted.

És itt jön egy update: ezt a blog bejegyzést ugyanis cirka három hete kezdtem el írni. És ez bizony nagy idő egy olyan izgága csaj életében, mint amilyen én vagyok. Még akkor is, ha karantén van és be vagyok zárva. Az internet akkor is nyitva van. És az e-mail fiókomba csak úgy zúdultak az egyesületi levelek az elmúlt időszakban. Rengeteg "love projekt" ötlete reppent fel, amelyek közül sokkal tudnék azonosulni és szívvel-lélekkel csinálni. De sajnos az én napjaim is csak 24 órából állnak, amit rettentően nehezményezek, de nem tudom kihez fordulhatnék reklamációval! Szóval választani kell. És miután a Zsákfalvi Riporter projektje már régóta, de legalábbis több mint egy éve létezik, és imádom, mint ahogy írni is, de a szerkesztőségben elkélne a segítség, ezért felajánlottam FB-nek, hogy beszállnék mellé és KV mellé, a két állandó és oszlopos tag mellé. Ők örültek nekem. Én meg örültem, hogy örülnek nekem. Most itt tartunk. Hogy egy év múlva hol fogunk, arról majd írok. Itt vagy a Zsákfalviban. Vagy is-is.

Visszatekintések - 2. rész

Amelyben belekeverem magam a politikamentes politikába

Aki egy kicsit is közelebbről ismer, az tudja rólam, hogy utálom a politikát. Struccként élem az életemet. Nem nézek híradót, nem olvasok hírportálokat. M viszont mindent követ, így a legfontosabb információk rajta és a Facebook-on keresztül eljutnak hozzám. Meg néha drága Anyukám is tájékoztat erről-arról.

Úgy emlékszem 2019 áprilisát írtuk. Takarítottam és közben nagyon bosszankodtam valamin. Valamin, ami a házépítéssel volt kapcsolatos és az önkormányzattal kellett volna elintéznem, de nem nagyon akart menni. Annyira felidegesítettem magam, hogy végül írtam egy üzenetet FB-nek, a helyi civil lap főszerkesztőjének. FB-t addig csak virtuálisan ismertem, de tudtam, hogy szoros kapcsolatban van a helyi civil szervezettel, a 2097 Csoport Egyesülettel. Az üzenet úgy szólt, hogy "nem akar-e a 2097 polgármester-jelöltet indítani az önkormányzati választásokon, mert ha igen, szívesen felajánlanám a kampányhoz a 15 éves marketinges tapasztalatomat". A válasz úgy szólt, hogy "de igen, és éppen jókor írok, mert most szerveződik az első kampánystáb-találkozó".

Szó szót, e-mail e-mailt követett és néhány nap múlva ott találtam magam egy csomó ismeretlen és egy polgármester-jelölt között. Este, sötétben, az Egyesület egyik tagjánál találkoztunk. Rettenetesen izgultam. A jelenlévők közül sokakat névről ugyan ismertem, de személyesen egyáltalán nem. Vicces, hogy az egyetlen kapaszkodót FB jelentette, pedig vele is ott találkoztam élőben először. Egy csomó tapasztalt és okos ember ült körbe egy hatalmas asztalt. Akik egyébként mind nyitottan és kedvesen fogadtak engem. Sokan voltunk. Mindenki vitt valami inni- és rágnivalót. Olyan családias volt az egész. Mégis nagyon komoly. Hiszen az volt az összejövetel célja, hogy leváltsuk a regnáló polgármestert és a képviselő-testületet. És egy egészen másfajta, bevonáson és átláthatóságon alapuló faluvezetést honosítsunk meg Pilisborosjenőn.

Hamar kiderült az is, hogy ki a polgármesterjelölt. És ott aztán végleg eldőlt számomra, hogy a 2097 mellé állok. Innentől kezdve a mindennapjaim a választásokról szóltak. Szabadidőm jelentős részében és sok-sok éjszakán át dolgoztam az Egyesület tagjaival a közös ügyünkön. Kérdőívet szerkesztettem, plakátokat korrektúráztam, plakáthelyeket foglaltam, Facebook oldalt menedzseltem, eseményeket szerveztem és még sok minden mást is csináltam. Mindvégig hittem abban, amit csinálok. És ahogy egyre jobban megismertem a jelölteket, bennük is egyre jobban hittem. Mindegyikük jó és őszinte ember. Némelyikük talán túl jó is egy ilyen pozíció betöltéséhez, mert csírájában sincs meg benne a magyar politikára oly jellemző gátlástalanság és rosszindulat, ezért nehezebben dolgozza fel, ha ezzel találkozik.

A kampány során voltak nagyon rossz napjaim. Volt, hogy ki akartam szállni. Mert hiába semleges politikailag az, amit te képviselsz, ha az ellenfeled tökéletesen magáévá teszi a nagypolitikából tanultakat. Ha kiforgatja a szavaidat, ha áskálódik, ha hazudik, ha pocskondiázik, akkor van az a pont, amikor úgy érzed, nem megy tovább. Mert te nem vagy ilyen, mert tőled távol áll ez az egész, mert nem szeretnél többet órákig forgolódni az ágyban, mert nem szeretnél a nap minden percében egy mondaton rágódni, mert nem hiányzik ez az extra magas stressz szint az életedből. De aztán persze megrázod magad. Mert eszedbe jutnak azok az emberek, akikkel együtt csinálod. Azok az emberek, akikért csinálod. Az, amiért csinálod. És akkor mész tovább. Velem is így volt.

Mert persze az egész politikamentes politika mögött ott voltak az emberek. És a kezdetben ismeretlen társaság tagjai - akik közül néhányra valószínűleg annyira felnéztem, hogy egyesektől még féltem is -, lassacskán ismerősök, sőt barátok lettek. A baba-mama klubnál azt írtam, hogy sok embert megismertem. Akkor mit írjak most?...

A vége volt a legkeményebb! Nem csak a sok munka, hanem a bennem lévő félelem miatt is. Mert akármennyire is tudtam, hogy jó az, amit csinálunk, jó az, ahogyan csináljuk és minden tőlünk telhetőt megtettünk, féltem az emberi butaságtól. Ahogy Sylvester Stallone mondja az Oscar című filmben: tudtam, csak nem sejtettem, hogy nyerhetünk. Pedig nyertünk! Méghozzá elsöprő fölénnyel! A választás estéjén, a kampányzáró bulin, el sem akartuk hinni, amikor elkezdtek jönni a számok, hogy igaz lehet. Az utolsó percig féltünk örülni a sikernek, de aztán elkezdtük felfogni, hogy igen, megcsináltuk. És nem csak a polgármesterünk új, hanem az összes képviselő-jelölt is. Mindenki bejutott! Mindenki! Hatalmas buli volt! A legmeghatóbb pillanat az volt számomra, amikor az újdonsült polgármester és a hat képviselő előadtak egy általuk megírt számot, amivel megköszönték a támogatóknak, hogy mögöttük álltak. Elképzeltem ezeket az embereket, ahogy titokban próbákra járnak és annyira kedves gesztusnak találtam. Abban a pillanatban újra meggyőztek róla, hogy érdemes volt értük végigcsinálni. Nem tudom mikor táncoltam ennyit és ilyen önfeledten utoljára. Kiengedtem a fáradt gőzt. De mint Hamupipőke a bálból, éjfélkor én is hazamentem. A hangos zenétől tompa hallással, de fülig érő szájjal.

Viszont a marketinges a kampány után sem pihen. Néhány nap múlva ismét tettrekészen vártam a feladatokat. Elindult az önkormányzat Facebook oldala, ahová elkezdtük felrakni az információkat, elkezdtük tájékoztatni a lakosságot, ami addig nem volt jellemző. Kommunikációs stratégiát alkottunk, faluújságról tanácskoztunk, de ez már ismét egy újabb történet felé visz.

Mostanában kevesebb a feladatom. Elkezdtem dolgozni és ez magával hozta azt is, hogy kevesebb időm jut önkéntesként a faluvezetést segíteni. De sokszor hiányzik, hogy már nem vagyok annyira mélyen benne a közügyekben, hogy nem veszek részt tevékenyen Pilisborosjenő fejlődésének előbbre lendítésében. Kevesebbet beszélek egy csomó emberrel, akikkel pedig szívesen ülnék le gyakrabban diskurálni. Ám abban is biztos vagyok, hogy ha kell, újra rám találnak majd a feladatok. Vagy én találok rájuk.

A baba-mama klubról szóló írásomat az oda járó anyukáknak és babáknak ajánlottam. Akkor ezt a bejegyzést a családomnak ajánlom. Elsősorban M-nek, aki végig asszisztált a háttérből. Aki nélkül nem járhattam volna el a kampány-megbeszélésekre, aki nélkül néha nem tudtam volna reálisan nézni a dolgokat, aki nélkül nem tudtam volna feldolgozni egyes mondatokat, történéseket és aki nélkül nem lehettem volna részese a fergeteges kampányzárónak. Igyekeztem is tudósítani neki videók formájában, hiszen ő akkor is a gyermekeinkre vigyázott. Kicsi M-re és Kicsilányra, akiknek néha várni kellett, mert anya épp üzenetet vagy levelet írt, Facebookra posztolt vagy épp reagált. Sokszor nehéz volt elmenni és ott hagyni őket, de hittem, hogy ezt az egészet értük is csinálom. Mert ők Pilisborosjenőn fognak felnőni. A falu pedig rossz irányba halad. És úgy gondoltam, hogy ha egy picit is segíthetek abban, hogy visszaforduljon és a jó irányba kezdjen el haladni, akkor meg kell tennem. Minden nehézségével együtt újra megtenném! És ha kell, öt év múlva újra ott leszek és újra teszem majd a dolgom.

Visszatekintések - 1. rész

Amelyben baba-mama klubot nyitok

Karantén van. Önkéntes bezártság. Háziasszonyként sokkal több a dolgom: a főzés, mosás és hasonló nyalánkságok most kétnaponta kenyérsütéssel, hétfőtől péntekig pedig tanítással egészülnek ki. Mégis valahogy több időm van. Úgyhogy írok. Ki-ki majd eldönti, hogy örömére vagy bánatára.

Egy évvel ezelőtt egészen más izgalmakban volt részem, mint manapság, amikor az összes parám az, hogy elég levegős lesz-e a kenyér vagy, hogy határidőre le tudjuk-e adni a bogárhotel képét környezetórára. Egy évvel ezelőtt, egészen pontosan április 1-jén baba-mama klubot nyitottam a faluban. És ez nem tréfa!

Februárban felfigyeltem egy fészbúkos felhívásra, amelyben az egyik anyuka ötletelésre hívott sok más anyukát, mindezt azon céllal, hogy újra indítsa a baba-mama klubot Pilisborosjenőn. Természetesen elmentem Kicsilánnyal. Nekem is régóta motoszkált ugyanis a fejemben, hogy ismét kéne egy hely, ahová anyukák és kisbabák eljárhatnak. Összegyűltünk úgy... nyolcan? Erre már nem emlékszem pontosan, de tele volt a szoba. Született sok jó ötlet, aztán a kezdeményező anyukával közösen beadványt írtunk az önkormányzatnak, amelyben teremért folyamodtunk a régi iskolában. (Az iskola 2018. szeptemberében másik, nagyobb épületbe költözött a falu szélére.)

A termet megkaptuk és aztán egy rossz hírt is: a baba-mama klub "élharcosa" családi problémák miatt nem tudott tovább foglalkozni az üggyel. Én akkor már nyakig benne voltam az előkészületekben, a termet - még közösen - meg is néztük, felmértük a szükséges teendőket. Nem akartam, hogy itt vége legyen. Úgyhogy az ügy élére álltam és toltam tovább a szekeret.

20190306_100230753_ios.jpg

Összeverbuváltam néhány anyukát és neki álltunk glettelni. Nem, soha nem csináltam még ilyet azelőtt. De volt, aki igen és próbáltuk utánozni. Gyerekekkel a lábunk alatt vagy a hátunkon űztük-hajtottuk és élveztük. Volt aki csak azért jött, hogy a gyerekekre vigyázzon az udvaron és azért is nagyon hálásak voltunk. Aztán jött egy hozzáértő apuka, aki felajánlotta, hogy kifest, jót mosolygott és azt mondta, hogy előtte azért leglettelné a falat. Upsz! Nem baj, volt egy vidám délelőttünk és visszafordíthatatlan károkat nem okoztunk. Apuka glettelt, lecsiszolta az egggész falat (!) és aztán festett. Ketten asszisztáltunk neki egy-egy felmosófával a kezünkben, hogy ne kelljen utána napokig vakarni a festéket a linóleumról. A végeredmény: csodaszép fehér falak. Ezt aztán a felmosófás asszisztens párommal jól összefestettük, hogy adjunk egy kis hangulatot a helynek. Állítólag tök jól sikerült. Vagy csak mindenki nagyon udvarias volt.

20190310_084111338_ios.jpg

20190316_171617805_ios.jpg

Ezután megszerveztem a takarítást. Addigra annyira sikerült belelkesíteni az anyukákat a baba-mama klub facebook csoportjában, hogy rengetegen eljöttek segíteni. Még olyanok is, akiknek nincs is gyereke vagy már régen kinőtte a klubot. Aztán már csak a költözés volt hátra, amibe persze az apukákat is befogtuk. Igen, M is cipelte a bútorokat, amihez utánfutót is lejmolt a barátjától. Záró mozzanatként újra jöttünk mi, anyukák és ripsz-ropsz berendeztük a termet, letakarítottuk a bútorokat és a játékokat. Addigra egy hatalmas ülőgarnitúrát is sikerült szereznem, teljesen ingyen. Ajánlottak fel szőnyegeket, ezek száma azóta is folyamatosan nő, lassan a teljes padlót beborítjuk velük. Jól is áll neki, mert pőrén nem fest túl szépen...

20190322_184351902_ios.jpg

20190327_090306951_ios.jpg

20190327_112733157_ios.jpg

Ezen a ponton kicsi M is bekapcsolódott a szervezési munkálatokba. Együtt hordtuk és ragasztottuk, tűztük a baba-mama klub nyitását hirdető plakátokat a faluban. A facebookon persze mindeközben tovább csigáztam az anyukákat, aminek eredményeként a nyitásra közel 20 anyuka és még annál is több gyerek érkezett. Épp hogy elfértünk a teremben. Határtalanul boldog voltam!

20190401_091144728_ios.jpg

A klub azóta is üzemel. Minden héten hétfőn 10-12 óráig tartunk klubdélelőttöt, egyik héten kötetlen beszélgetéssel, másik héten a védőnő érkezik hozzánk és vele vesézünk ki egy-egy témát. Az utóbbi hónapokban kéthetente szerdánként 10-11-ig Hangoló, hangszeres-zenés-énekes foglalkozás van, ami nagy népszerűségnek örvend. Vannak alkalmi programok is, ilyen volt a stikeez csere délután vagy - munkanevén - az adventi "biz-baz" csere, de voltunk többször túrázni is. A hagyományos klubdélelőttökre is kitalálunk néha ezt azt: bevisszük és megmutatjuk egymásnak a kedvenc mesekönyveinket, farsangolunk, kézműveskedünk. Az utóbbi időben is sok ötlet felmerült, több megkeresés is volt, mert bizony az aktív közösség meghozza mások kedvét is ahhoz, hogy ők is hozzá tegyenek valamit a dologhoz.

A klub most üres. De legalább tiszta, mert az önkéntes karantén előtti héten nagytakarítottunk. Persze azt is közösen. Még utoljára tipegő túráztunk is egyet a Kálváriára. Aztán bezártunk. Gyerekzsivalytól, lufiktól, rágcsitól és ragacsos üdítőktől mentesen, magányosan ünnepli egy éves évfordulóját az a valaha piszkos kis terem, amit az anyukák fényeztek ki és a gyerekek ragyogtak be. Most a facebook csoportban éljük, próbáljuk élni a közösségi életet. Ezt a bejegyzést nekik ajánlom, a mamáknak és a babáknak, akikkel hamarosan pótoljuk az elmaradt ünneplést, ebben biztos vagyok! Mert ha vége lesz ennek a rémálomnak, sokkal hangosabbak, sokkal beszédesebbek, sokkal vidámabbak, sokkal felszabadultabbak leszünk, mint valaha. Örülni fogunk egymásnak, a szőnyegbe taposott kekszdaraboknak, a szájról szájra járó kulacsoknak és a tetejébe még konfettit is szórunk akkor is, ha utána egy órán keresztül kell porszívózni. Mert azt is együtt csinálhatjuk majd. Végre!

A klub nyitása előtt és után rengeteg embert megismertem a faluban. Talán barátokra is leltem. A közösség részévé váltam. Itt lakóból, itt élővé. Gondoltam én. Mert aztán kiderült, hogy a klub csak a küszöb volt, ami után kinyílt egy ajtó. (Vagy kinyitottam?) Az ajtó mögött pedig a pilisborosjenői közösségi életem egy sokkal mélyebb szintje következett. De ez már egy másik történet...

Folyt. köv. (de most tényleg)

Barlangfelfedező túra

M-mel már régóta túrázunk. Kábé mióta megismerkedtünk. Eleinte kettesben vagy barátokkal, majd miután túravezetői képesítést szerzett, egyesületi keretek között. Aztán kilépett, de néhány túratárs maradt, hozzá adódott pár kolléga, barát és azok barátai, családtagjai. Jelenleg 20-30 fő közötti társasággal tapossa az ösvényeket havonta egyszer, itthon és külföldön egyaránt.

Első alkalommal Kicsi M születésekor kellett felfüggesztenem a túrázást. Iszonyatosan hiányzott! Az erdő is és az emberek is. Hihetetlenül jó érzés volt visszatérni. Az újabb szünet természetesen Kicsilány érkezésekor következett és sajnos azóta is tart.

Amikor idén télen az utolsó szánkózásra indultunk Kicsi M-mel a Köves-bércre, és a szántóföld határában megálltunk molyolni a fák között, egy rövid időre csend volt. Csak álltam, néztem felfelé és figyeltem, ahogy a szél meghintáztatja a fák koronáját, és susogva átszalad az ágaik között. Abban a pillanatban éreztem, hogy vissza kell térnem az erdőbe. Újra túrabakancsot kell húznom és mennem kell. Kicsilány is megérett már arra, hogy egy napra a szüleimmel maradjon.

Március első hétvégéjén M a Palóc Grand Canyonba vezetett túrát. Már a neve is annyira hívogató! Minden előkészületet megtettem, hogy a túracsoporttal tarthassak, és bár Kicsi M megfázás miatt azon a héten nem ment óvodába, a hét végére már teljesen jól volt. Gondoltam én... mire péntek reggel ébredés után a szemembe nézett, és mosolyogva közölte, hogy fáj a füle. Meg van az a pillanat, amikor az üvegpohár kicsúszik a kezedből, látod hozzáütődni a földhöz és a következő pillanatban szétrobban a becsapódástól, ugye? Na, én pont úgy éreztem magam! Szombat hajnalban hallottam, ahogy M behúzza a kaput. De az ágyban feküdtem, nem pedig a kocsiban ültem...

A gyerekek legalább ott szépítettek egy kicsit, hogy sokáig aludtak. Olyannyira későn keltek, hogy elkezdett motoszkálni a fejemben a gondolat, hogy Kicsilányt nem teszem le napközben aludni, hanem járunk egyet a faluban és majd alszik a hátamon, a hordozóban. Napközben beszéltem M-mel telefonon, vele is megosztottam az ötletemet, mire a tőle megszokott lazasággal csak annyit mondott: "Hajrá!" Igen ám, de a közel 6 éves kisfiam már kezdi felvenni a kiskamaszokra jellemző szobapáfrány szokásokat, azaz döglik a kanapén, bámulja a képládát és cseppet sem hat rá bizsergetően, ha én el szeretném vinni sétálni. Kellett hát valami mézesmadzag. Levettem a Pilis térképet a polcról és kiterítettem az étkezőasztalon. Ez már kezdte felkelteni az érdeklődését és odajött hozzám kíváncsiskodni. "Elmegyünk az erdőbe - mondtam, - barlangokat fogunk felfedezni!" "Jó!" - válaszolta izgatottan. Na, hát ezzel megvolnánk.

A túrát a temetőtől kezdtük, odáig kocsival mentünk. Szoktam ilyet csinálni: autóval letudni a sokat látott és emelkedős falusi részeket, hogy mihamarabb a túra lényegi részéhez érjünk és közben ne veszítse kedvét Kicsi M. A temetőtől már csak egy kis emelkedő volt az erdőig.

20190302_143916374_ios.jpg

20190302_144131389_ios.jpg

A térkép szerint nem sokkal később, jobb kéz felől kellett volna lennie az első barlangnak. Láttam is egy kis dombot, ami mögött ott sejlett egy bejárat, de Kicsilánnyal a hátamon esélytelen volt, hogy oda felmenjek, így aztán inkább mélyen hallgattam, és lázasan kutattam tovább Kicsi M-mel a barlangok után. A térképjelzések alapján jó esélyeink voltak néhány száz méterrel odébb. Szintén az út jobb oldalán, egy kis kitérővel meg is találtuk amit kerestünk. Volt nagy boldogság, fényképezkedés, "majd elmeséljük apának" kezdetű mondatok és persze beindult a fantázia is, hogy melyik járat merre vezethet, mi van odalenn és a többi.

20190302_145048045_ios.jpg

Ezen a ponton döntenem kellett: elinduljak-e a gyerekekkel a Nagy-Kevély csúcsára, aminek meghódítását már olyan sokszor ígértem Kicsi M-nek, vagy inkább kanyarodjunk visszafelé. Gyors gondolat-ping-pong után az utóbbi döntés született. Kicsit későre járt már az idő és tartottam tőle, hogy ha bármi történik útközben, akkor nem érünk vissza sötétedés előtt. Meg aztán Kicsi M Nagy-Kevély mászása amolyan ünnepi alkalom, ebből mégsem hagyhatjuk ki M-et. Térképolvasási tudásom szerint a barlangtól jobbra induló jelöletlen út átvisz minket a P jelzésre, úgyhogy arra vettük az irányt. Valamiféle downhill pályán kaptattunk felfelé és szerencsére igazam is lett, megérkeztünk az Ezüst-hegy gerincén végig vezető útra.

20190302_150105233_ios.jpg

20190302_150338924_ios.jpg

20190302_150443674_ios.jpg

20190302_151250404_ios.jpg

20190302_151950578_ios.jpg

A térkép alapján a hegyről több jelöletlen út is vezet lefelé, de vagy elmentünk mellettük vagy (már) nem is léteznek. Végül az ezüst-hegyi kőbányáig mentünk és ott fordultunk rá a tanösvényre, amiről egészen az elején le is tértünk, hogy az általam már ismert és bejárt, szintén jelöletlen úton visszatérjünk a faluba. A levegő már kezdett hűlni, a nap pedig lemenni. Éppen időben értünk vissza a kocsihoz.

20190302_152531891_ios.jpg

barlangfelfedezo_terkep.jpg

Szóval végül nem jártam Nógrádban, csak a szomszéd hegyen. Nem húztam túrabakancsot, sem túranadrágot, csak normál cipőt és farmert. Nem adtam le a gyerekeket a szüleimnél, hanem velem voltak. Nem gyalogoltam tizensok kilométert, csak 5-öt. De a fenébe is a fülfájással, a vírusokkal és minden természeti elemmel, ami megpróbált ellenem összefogni! Akkor is túráztam, vazze!

Gyüttünk, maradunk*

Huh, nem tudnám megmondani, hogy mióta készülök ennek a bejegyzésnek a megírására. Két éve? Három? Alig vártam, hogy begépelhessem ezt a címet. Mert már annyira régóta a fejemben van.

Szóval az egész akkor kezdődött, amikor elhatároztuk, hogy a bérelt belvárosi lakásunkat egy bérelt vidéki házra cseréljük. Megbeszéltük M-mel, hogy maximum két évet töltünk ott és utána elkezdjük felépíteni a saját otthonunkat. Írtam már róla párszor, hogy igazából véletlenül kerültünk Pilisborosjenőre. Abban az időpontban kezdtünk új albérletet keresni, amikor a kereslet jócskán meghaladta a kínálatot. Mire a hirdetésfigyelő bepottyant az inboxomba és felhívtam az adott telefonszámot, már ki is adták a házat. Végül két lehetőségünk maradt: az egyik Diósdon, a másik Pilisborosjenőn. A diósdi házban nem fértek volna el a bútoraink, így maradt a pilisborosjenői.

Már az első sétánkon nézegettük a környékbeli telkeket és ábrándoztunk a saját házunkról. Nem messze az albérletünktől, elmentünk egy erősen benőtt, elgazosodott telek mellett és azt mondtuk "hú, ez például milyen jó lenne, közel is van, biztosan a kilátás is szép". Aztán jött egy nagy hullámvölgy. Nagyon nehezen bírtam a bezártságot, a várostól, a barátoktól, a családtól való távolságot, egyedül éreztem magam. Azt sem tudtam, kibírok-e még egy hetet Pilisborosjenőn, nemhogy építkezésen gondolkodjak. Végül aztán elcsendesedtek a hullámok. Főként annak köszönhetően, hogy újra elkezdtem vezetni, vettem egy autót és ezáltal újra kinyílt a világ és lecsökkentek a távolságok. De erről is írtam már.

Csaknem másfél évvel a beköltözésünk után, mikor már igencsak szorított minket a magunk által szabott határidő, felhívtuk a helyi ingatlanügynökség vezetőjét, Szalai Pétert. Hamar sikerült megszervezni az első találkozót és meg is néztünk egy csomó telket. Aztán gondolkodtunk. Tanakodtunk. Rágódtunk. Végül pedig választottunk. Emlékszem, hogy alig vártuk, hogy elmúljon a karácsony. A két ünnep között telefonáltunk, hogy szeretnénk megvenni az egyik telket. Már későn. Aznap írták alá az adásvételit. Újabb kör, újabb telkek. Hirdetésfigyelő így-úgy-amúgy beállítva, hogy egyetlen jó lehetőségről se maradjunk le. Telekvadászat a faluban sétálva, lista az ingatlanügynökségnek leadva. Újabb és újabb telkek megtekintése. De valahogy semmi nem volt jó. Pedig nem voltak nagy elvárásaink. Nem volt baj, ha áll rajta egy kisebb elbontandó ház. Nem zavart, ha hiányoztak a közművek. Csak szép kilátást szerettünk volna és egy akkora telket, aminek a beépíthetősége megengedi egy egyszintes ház felépítését. A végén már kívülről ismertem az ingatlan.com pilisborosjenői kínálatát, volt helyrajziszámos térképem, sorra töltöttem le a tulajdoni lapokat a netről, így egy csomó telket már meg sem néztünk, mert tíz perc alatt utánanéztem és tudtam, hogy érdemes-e foglalkozni vele vagy sem.

Végül aztán felhívtuk a faluban dolgozó másik ingatlanügynököt, Révész Ildikót. Elmondtuk neki, hogy mit szeretnénk, és hozzá tettük, hogy nem érdekelnek azok a telkek, amik meg vannak hirdetve, mert azokat betéve ismerjük. Olyat ajánljon, amiről még nem tudunk. És azonnal javasolt is egy telket, amit valószínűleg el akarnak majd adni. "Megnézitek?" - kérdezte. "Persze!" - volt a válasz. Pár nap múlva találkoztunk az ingatlan előtt. Emlékeztek a benőtt, elgazosodott telekre, ami mellett már az első sétánk alkalmával elmentünk? Az volt az. Átvágtuk magunkat a susnyáson és benn voltunk. Hatalmas terület, csupán néhány fa állt rajta. Gyümölcsös volt egykor. És a kilátás? A lábunk alatt a falu, szemben az Ezüst-hegy, a telek végéből pedig a Nagy-Kevélyt is látni. Igaz, hogy addig a falu déli oldalában gondolkodtunk, de rá kellett jönnünk, hogy ha a Kevély felőli oldalon élünk, akkor nem látjuk a hegyet. Mi pedig látni szeretnénk. Minden nap. A nappalinkból. Lecsaptunk hát rá. 2016 tavaszt írtunk ekkor...

wp_20160306_11_53_25_pro.jpgAmikor először megpillantottuk

Telek leválasztás, egyesítés, új helyrajziszám satöbbi. Adminisztráció hegyek. Rettentő bonyolultsága ellenére viszonylag gyorsan lezajlott az ügy, és valamikor 2016 nyár elején el is jutottunk odáig, hogy aláírjuk az adásvételi szerződést. A "nemistudomhány" (úgy cirka 12...) tulajdonos közül ketten nem tudtak megjelenni az aláíráson, őket két nap múlva fogadta az ügyvéd. Fogadta volna... De az egyik tulajdonos sajnos közben meghalt. A hagyatéki eljárás permentesen is csaknem egy évig tartott. 2017 tavaszán Kicsilány már úton volt. A Kis-kevély sörözőben gyűltünk össze aláírni. Most már tényleg. Meg volt a telek! Földbirtokosok lettünk! Persze abban az eltelt egy évben is azért nézelődtünk. De nemhogy jobbat, még hasonlóan jót sem találtunk.

20180118_083259962_ios.jpgEgy téllel ezelőtt

2017 őszén megszületett Kicsilány. Nehéz eset volt a drágám, legalábbis kicsi M-hez képest. Minden percünket és gondolatunkat lefoglalta. Nem értünk rá a házzal foglalkozni. 2018 tavaszán eszméltünk és megkerestünk egy gerendaház tervezésében jártas és elismert építészt. Merthogy gerendaházat szerettünk volna. Nem tudom, hogy honnan ez a becsípődés nálam, de valahogy beragadt. És megfertőztem vele M-et is. Szóval ott tartottam, hogy felkerestünk egy építész-tervezőt. 2018 nyár végére készen lettek a tervek. Körülbelül egy évnyi tanakodást, többszörös árajánlatkérést, tárgyalásokat, referencia ház megtekintéseket követően kiválasztottuk a kivitelezőt. Elindítottuk a közművek bekötését. És elérkeztünk a mához. Amikor is már kitűzték a ház helyét, végigment rajta a buldózer, kiásták az alapot és már nagyjából látszik a hely, ahol az otthonunk állni fog.

20190213_094745429_ios.jpgAz építkezés megkezdése előtti napon...

20190218_161716110_ios.jpg...és most

Szegény anyukám legnagyobb bánatára sosem szerettem volna a családi fészekben maradni. Már húsz évvel ezelőtt is arról álmodoztam, hogy egyszer majd lesz egy saját lakásom. Lassan kezdem elhinni, hogy az álom valóra válik. Innentől kezdve pedig a blog már nem csak egy újlakóról fog szólni, hanem egy új otthon megteremtéséről is. Mert nem csak "gyüttünk", de maradunk is.

* Pilisborosjenő sváb falu, erős, összetartó és meglehetősen zárt német nemzetiségi közösséggel. A beköltözőket "gyüttmentnek" nevezik. Bár engem soha senki nem illetett még ezzel a szóval...

Nem minden játszótér egyforma

M modellhelikopterezik. Amíg nem kezdte el, azt sem tudtam, hogy ilyen létezik. OK, modellekről már hallottam, na, de modellhelikopter! Aztán kiderült számomra, hogy vannak különböző méretek, márkák, robbanómotoros és elektromos, van világbajnokság és még kabinszín-trendek is. Egy egészen új világ tárult fel előttem.

Valahogy így voltam a játszóterekkel is. A játszótér az játszótér - gondoltam én, amíg nem lettem anyuka. Aztán rá kellett döbbennem, hogy bizony játszótér és játszótér között is van különbség. Nem vagyunk bigott játszóterezők. Kicsilány még csak max. a hintára és a "rugós-ügetőre" (fogalmam sincs mi a becsületes neve) ül fel, Kicsi M 5 perc alatt kipróbálja a játékokat, aztán inkább fel-alá rohangál, én meg halálra unom magam. De azért persze időről-időre mi is előfordulunk ott. Így véleményem is van róluk.

Ebben a bejegyzésben azokat a játszótereket vettem górcső alá, ahová a borosjenőiek leginkább járnak, ezek pedig a legszűkebb környezetünkben, a saját falunkban és a szomszédos Ürömön találhatók.

Pilisborosjenő:

Kicsiny falunkban egyetlen játszótér van, a falu végében. Gyerekesek körében eléggé központi helynek számít, mert pár lépésnyire van az új ovitól, a szomszédja a sportpálya, ahol tavasztól őszig zajlanak a foci edzések, szemben pedig a Jenői Faló, ahol el lehet nyalni egy fagyit vagy bedobni egy hambit. Ja, és hétvégén még a fáról is autók csüngenek, mert ott parkol minden kiránduló, aki az Egri vár vagy a Teve szikla felé kirándul.

Na, de vissza a játszótérhez! Lehet, hogy kezdek lokálpatrióta lenni, de nekem ez a kedvencem. A játékok teljesen átlagosak, semmi extra nincs benne, de alapvetően kicsik és nagyok is jól el vannak ott. Van babahinta, "rugós-ügető" (ha valaki tudja a hivatalos nevét, az ne tartsa magában!) és homokozó a kisebbeknek, csúszdák, mászókák, mérleghinta, ping-pong asztal, kosárpalánk a nagyobbaknak. Tavaly, az egyik aktív lakónak köszönhetően közösségi játszótér-felújítást szerveztek, úgyhogy a legtöbb játék rendbe lett téve, a veszélyeseket pedig elbontották. Kikerült egy csomó eszköz a homokozóba és rengeteg jármű a kismotortól a rolleren át a bicikliig. A játszóteret egyébként éjszakára zárják, mert a fiatalok... nos, hát ők itt is vannak. Szóval igaz, hogy nem a legmodernebb, hogy a hinták alatt nincs gumitégla, hogy a földön nincs egyetlen négyzetméter sem, ami egyenes lenne, de mindezeken még lehet változtatni. És remélem hamarosan fogunk is. De ez már egy másik történet...

wp_20171016_16_21_41_pro.jpg

Üröm1, a polgármesteri hivatalnál:

Ürömön három játszótér van. Vagy csak ennyiről tudok. A polgármesteri hivatal mellett van az egyik. Ez egy nagyon pici játszótér, mégis meglepően sok minden helyet kapott benne. Egészen pici gyerekkel, aki még csak most kezd játszóterezni, a legjobb! Van babacsúszda és -hinta, kisház, homokozó és egy szuper mászóka is. Kicsi M ez utóbbit nagyon szerette. A nagyobb gyerekek egy giga magas mászókával és csúszdával kell, hogy beérjék. A játszótér kuriózuma a mozgássérült hinta, amit kerekesszékesek tudnak használni. A játszótérnek két hátulütője van. Az egyik, hogy borzasztó rossz a megközelíthetősége, a környékén nincs egyetlen zebra sem, ahol biztonsággal át lehetne kelni. A másik, hogy néha az ovisokat is kihozzák ide, így az amúgy is kis területű játszótér nagyjából élhetetlenné válik. Játékok nincsenek ott hagyva pl. a homokozóban, úgyhogy érdemes felszerelkezni indulás előtt.

Üröm2, a sportpálya mögött:

Ezen a játszótéren múlt héten voltunk először. Tudtam, hogy létezik és már sétáltunk is erre Kicsilánnyal, de benn még nem jártunk. Mostanáig. Gyönyörű környezetben van és nagyon jó állapotúak a játékok. Szerintem kevesen is járnak ide, mert az útról nem látszik. Kisbabások nem sok élményt gyűjthetnek itt, mert a babahintán, homokozón és "rugós-ügetőn" (mi lehet ennek a normális neve?!) kívül nincs más, ami nekik szólna. Viszont még Kicsi M se nagyon talált magának elfoglaltságot, mert fel tudott ugyan mászni az összes mászókára, de a másik felére már nem tudott átjutni, mert oda csak egy függőlétra vezet. Ahhoz meg ő még túl gyenge. Úgyhogy maradt a jéggé fagyott és több kiló kavicsot magába foglaló óriás hógolyó vésése. Én meg szétfagytam, mert az egész játszótér árnyékban van délelőtt. Pedig olyan szépen sütött aznap a nap... Legközelebb 40 fokban megyünk és akkor majd biztos értékelni fogom a hűvöset. Ja, labdát érdemes vinni, mert a játszótér közepén van egy tölcsér! És a homokozó vödröt és lapátot se hagyjátok otthon, mert az sincs.

50279678_208694876648366_6789299506253922304_n.jpg

Üröm3, Táborföldön:

Mondhatom, hogy ez a másik kedvencünk. Ide viszonylag gyakran lecsorgunk a Budai úton. Bár benne van a pakliban az is, hogy imádok házakat nézegetni, ez pedig itt a hamisítatlan magyar Lila Akác köz. "Született feleségek" rajongóknak ez még mond valamit. Akinek meg nem, az olvassa el ezt. Szóval ez egy igen szépen rendben tartott játszótér, nagyon sok játékkal, ott hagyott eszközökkel és járművekkel. Kisbabások találnak csúszdát, homokozót és babahintát. A nagyobbaknak van több csúszdával rendelkező óriás mászóka, körhinta (vagy mi?) és rendes hinta. Kissé kedélyromboló, hogy az ürömi főút odalátszódik, -hallatszik, bár az autómániás fiúknak, mint amilyen az enyém, ez csak hozzátesz és nem elvesz az élvezetből. Mostanában fejezték be a játszótérrel szemközt a street workout park építését, úgyhogy ha valaki nagyobb gyerekkel érkezik, akit ott mer már hagyni egyedül a játszótéren, az lenyomhat egy laza edzést, amíg a gyerek kitombolja magát. Kellemeset a hasznossal. Ez számomra egyelőre a távoli jövő...

wp_20150216_10_39_11_pro_1.jpg

Ahová még járunk:

Abban a szerencsében van részem, hogy van saját autóm és abban a szerencsétlenségben, hogy nem tudok megülni a fenekemen. Úgyhogy mi messzebbre is el szoktunk kalandozni, máshol más játszótereket kipróbálni. A teljesség igénye nélkül:
- Budakalász, Omszk-tó
- Dunakeszi, Decathlon
- Hajógyári-sziget
- Óbuda, Arató Emil tér (Máltai játszótér)
- Szentendre, Bükkös part

És már nagyon régóta tervezem felkeresni a pilisszentiváni játszóteret, amiről már sok jót hallottam/olvastam. Úgyhogy nincs megállás. Irány a játszótér!

Bréking nyúz

"Születésemtől fogva Budapesten éltem. 24 évig Csepelen, majd közel 10 évig Zuglóban. Csaknem 6 éven át 1 perc sétára volt tőlem a Récsei Center, 15 percre az Arena Plaza, 2 percre a 7-es busz és 10 percre a 2-es metró. 1 hete vidéki lettem. Pilisborosjenői. Egy teljesen más életformával ismerkedem jelenleg...

Múlt pénteken magamra kötöttem Kicsi M-et - babakocsi kizárt, mert egy göröngyös, valaha murvával beszórt, meredek utcában lakunk - és nekivágtunk felfedezni a falut. Amúgy hivatalosan község. Végigsétáltunk a két legnagyobb utcán, a Fő utcán és a Budai úton. Nagyon ráérősen mindez 1 óra volt és ezzel keresztbe-kasba átszeltük a falut. Mármint községet. Amit találtunk és számunkra érdekes: egy Pöttöm ABC, egy bezárt és kiadó Coop (remélem hamar gazdára talál, nem lenne rossz a pöttömnél egy fokkal nagyobb élelmiszerbolt), egy cukrászda, egy étterem, egy Őkelme nevű mindenes bolt (függönyt is varrnak, jupppiiii!), egy zöldséges, egy posta, egy bio baromfis ház, egy baromfi-tőkehúsos ház és a falupiac... helye. Lefotóztam a busz menetrendjét, az orvosi rendelési időt és a védőnői fogadóóra időpontjait. Na meg minden nyitvatartást és a közeljövő egyik legígéretesebb programjának, a Kecskefesztiválnak a plakátját. Egész termékeny nap volt!"

2014. május 13-án ezt a posztot raktam ki a Facebookra. A következő szösszenetem után M közölte velem, hogy ez nem oda való, miért nem írok inkább blogot. Blogot? Hmmm… Így indult a pilisborosjeno.blog.hu.

Mára 100 bejegyzésen vagyok túl. Ez a 101. A Pilisborosjenőn eltöltött öt év alatt az írások gyakorisága természetes módon csökkent. Nem arról van szó, hogy kifogytam a témákból! Szerintem sosem fogok. De ma már, ha végig megyek a falun, a változásokat látom és nem az újdonságokat. A környéken járva is kevesebbszer fut végig rajtam a felfedezés bizsergető érzése. Sokszor van azonban egy kép vagy egy gondolat, ami túl rövid ahhoz, hogy blog bejegyzés szülessen belőle, de túl jó ahhoz, hogy magamban tartsam. Így aztán úgy éreztem, itt az ideje, hogy visszatérjek a Facebookra.

Kocka vagyok. Nem csak szerintem, hanem mindenki szerint. Ezért aztán semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy a Facebook oldal létrehozásának is megadtam a módját. Terveztem hozzá logót:

logo_fb.png

és adtam neki nevet: pbj blog. Hogy miért pont "pbj"? A pilisborosjenőiek ritkán mondják ki lakóhelyük teljes nevét. Inkább csak röviden Borosjenőnek hívják. Gyakran még ennél is rövidebben csak Pbj-t mondanak. És a 2097 is a falut kódolja. Nos, ez is egy olyan gondolat, ami három sorban leírható. Blog bejegyzésnek kevés, de szívesen megosztanám veletek. Tartsatok hát velem ezentúl itt is: facebook.com/pbjblog.

Karácsonyvárás

Szeretem a karácsonyt! Az a fajta karácsonyváró vagyok, aki jó előre megkomponálja még a terítéket is, ahol minden mindennel harmonizál. Az ajándékok díszes csomagolást kapnak, mert szerintem sokkal nagyobb a meglepetés, ha szép papírba rejtjük és csillogó masnival kötjük át. A feladataimat listázom és úgy próbálok sakkozni az idővel, hogy december 24-én én is díszíthessem a fát M-mel és a gyerekekkel, és ne csak a konyhából nézzem őket. Mert fát díszíteni is imádok! Mondjuk azt nem komponálom meg mióta kicsi M is díszít... Leginkább azt élvezem, ahogy szedem ki a dobozból a díszeket. Az egyiket Salzburgban vettük, a másikat Norvégiában, a harmadikat egy volt kolléganőmtől kaptam, a negyediket az első közös karácsonyunkra vettük, szóval majdnem mindegyikhez fűződik valami emlék. Szenteste karácsonyi fülbevalót teszek be. És "ronda" karácsonyi pulcsit veszek fel.

Jó érzés őrizni a hagyományokat, amiket M és én otthonról hoztunk. Aztán ezt összegyúrni és kialakítani az új szokásokat. A saját családi hagyományainkat. Ami persze egy kicsit évről évre alakul, mert más volt kettesben, más volt hármasban egy kisbabával, aztán egy nagyobbal és megint más négyesben. De vannak fix elemek. A reggel szépen terített asztalnál kezdődik, ahol egy általam sütött kuglófot, kalácsot vagy egyéb süteményt tálalok. Minden évben mást. Sosem sütöm meg kétszer ugyanazt. Aztán behozzuk a fát, hogy egy kicsit felmelegedjen, kinyújtózkodjon és felkészüljön arra, ami szerintem a legjobb dolog, ami egy fenyőfával történhet: hogy karácsonyfa váljék belőle. Nálunk nem a Jézuska és nem az angyalok hozzák a fát. Mi együtt díszítünk. Mindig M feladata az égősort felrakni, én meg akasztót szúrok a szaloncukrokba. A többi magától alakul. A csúcsdíszt a fiúk rakják fel. Ez a legutolsó mozzanat. Aztán felkapcsoljuk az égősort és csodáljuk a munkánkat. Minden évben elégedettek vagyunk vele. A délután valahogy elszalad, aztán neki állok vacsorát készíteni és újra szépen megterítek. Vacsora után pedig következik az ajándékbontás. Felváltva bontunk egy-egy csomagot és izgulunk, hogy mennyire örül a másik. Utána pedig elmegyünk sétálni. Mondjuk ez évről évre nehezebb, mert kicsi M játszani akar az új játékaival. Érthető. Lehet, hogy idén átgondoljuk a sorrendet.

Advent Szentendrén,...

Szinte minden évben elmegyek valamelyik adventi vásárba Budapesten. Idén viszont gondoltam egyet és bronzvasárnap, kiscsaládommal együtt átautóztunk Szentendrére, hogy ott hangolódjunk a karácsonyra. Szentendre amúgy is gyönyörű kisváros szerintem, sötétben, ünnepi fényekben fürödve pedig igazán különös a hangulata. Bóklásztunk egyet a Fő tértől induló pavilonsoron és magunkba szippantottuk a forralt bor illatát. A forralt bort magát sajnos nem tudtuk, mert M vezetett, én meg szolidarítottam. Azért így is jó volt.

20181209_170121205_ios.jpg

20181209_165508132_ios.jpg

20181209_165422187_ios.jpg

...Jenőn,...

Kis falunknak egészen eddig az évig nem volt adventi vására. Idén azonban néhány lelkes falubeli összefogott és létrehozták a Jenői Advent programsorozatot. December 1-jétől három szombaton át a Mandelbrot pékség lett a falu központja. Naná, hogy mi is elmentünk! A raklapokból rögtönzött standokon főként helyi kézműves termékeket árultak, de voltak finomságok is és persze puncs borpárlattal vagy rummal. Ezúttal gyalog voltunk, úgyhogy nem hagytuk ki és koccintottunk egyet M-mel. Közben találkoztunk sok ismerőssel, beálltunk az óriás karácsonyfa alá és melegedtünk a hordóban rakott tűznél. Hideg, mégis szívet melengető este volt.

20181201_173304535_ios.jpg

20181201_172506060_ios.jpg

20181201_173158824_ios.jpg

20181201_173256257_ios.jpg

...és otthon

Az adventi koszorút mindig saját kezűleg készítem. Általában jó előre kitalálom, hogy milyen legyen, aztán nagy kapkodva az utolsó pillanatban készülök el vele. Idén annyira az utolsó pillanatban lett kész, hogy egyáltalán nem olyan lett, amilyet terveztem. Kicsi M három éves kora óta, mióta már nagyjából tisztában van azzal, hogy mi a karácsony és várja is, adventi naptárt is készítek. Idén egy vonatot csináltam neki. M meg két éve reklamálja, hogy neki miért nincs naptárja. Megígértem neki, hogy jövőre ő is kap. Szeretem a lakást is feldíszíteni és karácsonyi hangulatot teremteni. Ebben az évben ezzel is el vagyok egy kicsit maradva, de ezt Kicsilányra fogom. A gyerek mindig jó alibi. Az ajándék beszerzéssel mindig megcsúszok, idén azonban egy héttel az ünnep előtt már mindenkinek mindent megvettünk. Még a fát is, ami most hótakaró alatt várja, hogy eljöjjön az ő nagy napja.

20181201_113239102_ios.jpg

Hát, mi így várjuk a karácsonyt. De gondolom ez olyan, mint a halászlé. Mindenkinek meg van rá a tuti receptje. Ki így készül az ünnepekre, ki úgy. Valaki meg amúgy...

20181211_095406670_ios.jpg

Szép karácsonyt mindenkinek!

Bükkös part

2015 őszén jártunk először a Bükkös parton. Egy pilisborosjenői barátnőmet vittem Szentendrére, hogy ajándékot vásárolhasson titokban a férjének. Gyerekek hátul, hát persze, hogy kellett valami program nekik is. A barátnőm ajánlotta a játszóteret a Bükkös patak partján, mondván, ők gyakran járnak oda. El is navigált minket arrafelé, majd egy szűk és meredek lejtős utcára mutatott, hogy kanyarodjak be és menjek le rajta. Szót fogadtam, de az utca végén a patakkal találtam szemben magamat. "Menj át rajta!" - mondta a barátnőm. "A patakon?!" - kérdeztem én, enyhe kétségbeeséssel a hangomban. "Persze, mi is mindig itt szoktunk átmenni!" - mondta ő, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. "Okééé." És átmentem. És már ott is voltunk.

November ellenére csodaszép napsütéses nap volt. Az avar olyan magasra volt felstószolva a patak partján, hogy a gyerekek elsüllyedtek benne. Nem is emlékszem igazán, hogy a játszótérre bementünk-e és, hogy mennyi időt töltöttünk ott, csak arra, hogy a gyerekeink az avarban hempergőztek. És borzasztóan élvezték. Én meg csak ittam a látványt, a hangulatot, a színeket, a hangokat, és arra gondoltam, hogy ide el kell hoznom M-et.

wp_20151111_10_58_23_pro.jpg

wp_20151111_11_53_31_pro.jpg

Ne kérdezzétek, hogy erre miért kellett több mint egy évet várni! Ugyanis csak 2017 januárjában tértünk vissza. Újév másnapján, a hová menjünk sétálni, vagyis hová vigyük Kicsi M-et bringázni kérdésre a Bükkös part jutott eszembe válaszként. Egészen más kép fogadott. Csupasz fák, helyenként befagyott patak, szürkeség és hideg. De a hely így is újra magával ragadott. Nem sétáltunk sokat, mert hamar átfáztunk, de akkor éppen az fogalmazódott meg bennem, hogy Borosjenő után még itt élnék szívesen. A patak egyik partján szinte a vízbe érnek a házak, de a másik oldalon keskeny sétaút vezet végig. Autóforgalom szinte semmi, oda csak az ottlakók hajthatnak be. Na, meg néha keresztezi a gyalogutat egy-egy kocsi, hogy átvághasson a patakon. Merthogy nem csak az az egy utca olyan, amin én anno lejöttem. Van belőle sok. És tényleg a világ legtermészetesebb dolgaként mennek át a vízen.

wp_20170102_13_07_51_pro.jpg

wp_20170102_12_27_29_pro.jpg

wp_20170102_12_20_23_pro.jpg

Ezután megint egy hosszú szünet következett. A harmadik randevúnk a Bükkös parttal idén augusztusban történt. Ekkor már négyesben, Kicsilánnyal érkeztünk oda. Mert ott lehet babakocsit tologatni. És persze Kicsi M tud biciklizni. Mind a ketten élvezték. Kicsilány tágra nyílt szemekkel nézelődött, Kicsi M pedig hídra fel, hídról le, patakon át oda-vissza. Mivel meleg volt, ezúttal sokat sétáltunk. Mindig tovább és tovább akartunk menni, hogy még többet lássunk a helyből. A játszótérnél a patakban szaladgáltak és játszottak a gyerekek. Hihetetlen micsoda élet volt! Még sosem láttam ilyennek. De most már komolyan elhatároztam, hogy gyakrabban jövünk.

20180818_165224211_ios.jpg

20180818_162705239_ios.jpg

20180818_165604809_ios.jpg

20180818_171224148_ios.jpg

20180818_171325127_ios.jpg

És ezután mentünk is sűrű egymásutánban. Augusztus végén, mikor még tartott a nyári szünet az óvodában, egyik nap újra felkerestük a Bükkös partot. Akkor a játszótér volt a fő célpont. Három testvér folyamatosan a patakban pancsolt, hozták a vizet vödörszám a homokozóba, szákkal horgásztak, kavicsokat gyűjtöttek. Kicsi M sárga volt az irigységtől. Mondtam, hogy vegye le a cipőjét, aztán érezze jól magát. Nem kellett kétszer mondanom. Beállt a testvérek mellé a pancsolásban, a vízhordásban és a kavicsgyűjtésben is. Megígértem neki, hogy legközelebb hozunk papucsot, fürdőgatyát és homokozó felszerelést is.

Így is lett. Pár nap múlva újra ott voltunk. Mi egy pléden heverésztünk Kicsilánnyal, míg Kicsi M fürdőnadrágban szaladgált a patakban és azt sem tudta, hová legyen örömében. Papucs persze nem kellett. Mit bánta ő, hogy a kavicsok szúrják a talpát! Hamarosan M is megérkezett, láttuk ahogy a világ legtermészetesebb dolgaként átjön autóval a patakon. Kűrtőskalácsot is hozott meglepetésként a Csillagvár parkolójában lévő bódéból. Fahéjasat és vaníliásat. Most M volt sárga az irigységtől. Mondtam, hogy vegye le a cipőjét, aztán érezze jól magát. Neki sem kellett kétszer mondanom. Kicsi M néha oda szaladt hozzánk egy-egy falat kűrtőskalácsért. Vannak pillanatok, amik bevésődnek az ember emlékezetébe. Ez egy ilyen délután volt.

Nem tudom, hogy ez az emlék vagy a Bükkös part által kínált számtalan szórakozási lehetőség e az oka annak, hogy Kicsi M nemrégiben ezt a kérdést tette fel nekem minden átmenet nélkül: "Anya, ha legközelebb lesz egy szabadnapunk és nem lesz semmi, de semmi programunk, akkor elmegyünk a Bükkös partra?" Nekem sem kell kétszer mondani. Megyünk!

süti beállítások módosítása